Élet a sírkertben

Szombat délután két óra. Hét ágról tűz a májusvégi nap, júliust játszik.  A városi temető ösvényein lépkedek, fiatalon elhunyt kollégám sírja felé igyekszem. Sehol egy teremtett lélek, csak a madarak csivitelését, galambok szárnycsapkodását hallom. Föllélegzem, amikor az ösvény fölött összehajló fák sátra alá érek, jól esik az árnyék.

Kis idő múlva középkorú férfi jön szembe, magas atlétatermet, ám hajlottan lépdel, fejét bánatosan mellkasára ejti. Amikor mellém ér, szépen, udvariasan köszön. – Jó napot kívánok – mondja, miközben rám emeli tekintetét. Szeme szomorúságot, megtörtséget tükröz. Nagyon megsajnálom.  – Bizonyára most veszítette el édesanyját, vagy valaki más közeli hozzátartozóját – gondolom magamban.

Aztán hirtelen eszembe jut ismerőseim intelme, hogy ne kószáljak egyedül a temetőben, mert mindenféle ember járkál ott, nehogy bántódásom essék. Egy pillanatig eltöprengek ezen, de úgy érzem semmi okom a bizalmatlanságra. Hiszen udvariasan köszönt ez a kékszemű, világosbarna hajú úriember, nem hiszem, hogy rossz szándék vezérli.  

   

Kis idő múlva erős vízcsobogást hallok egy távolabbi kútról, de ezzel sem törődök. Ha csobog, hát csobog. Hadd csobogjon … Közben oda érek kollégám sírjához, leteszek egy szál virágot, elmondok egy imát.  Magamba mélyedve emlékezem …

Aztán elindulok lassan visszafelé, az oldalsó kiskapu irányába, ahonnan jöttem, de a temető hátsó részében még kissé elbámészkodom. Sok érdekes látnivaló van errefelé, régi korokat felidéző síremlékek. Az egyik kripta bejáratát két hatalmas szfinx vigyázza,  emberarcú, oroszlántestű szobrok, mint az egyiptomi piramisok őrzőinek kicsinyített másai.

Ahogy körbenézek itt, hirtelen megpillantok egy piros pólót, amint az egyik síremlékre szépen, szabályosan ki van terítve. Furcsa látvány.  Picit távolabb meg egy kék póló, szintén kiterítve. – Vajon melege lehetett a kertésznek, vagy a temetőgondnoknak? – gondolom magamban.

De ezzel is csak pár pillanatig foglalkozom, és tovább csodálom a régi emlékműveket. Tekintgetek jobbra, balra, végül hirtelen egy nagydarab, majdnem meztelen férfit látok pár méterre magam előtt. Az egyik sír márványszegélyén ül, állát két térdére könyökölő kezével támasztja meg.  Apró alsónadrágot visel, meztelen hátát a nap felé fordítja. A bőre határozottan fehér.

Megdöbbenünk mind a ketten, nem tudni, melyikünk jobban. Riadt a tekintete, mint az űzött vadé. Most rajtakapták, nem adatott meg a pillanat, hogy elrejtőzzék a sűrűben.

Szeretnék egy jó szót szólni, hogy semmi gond, de érzem, remeg a lábam, bölcsebbnek tartom hát szépen, csöndesen lelépni. Ahogy fordulok, még megpillantom, hogy egy magasabb sírkőről kék farmernadrág csüng alá, és szárának legaljából csöpög a víz …

Egyszeriben  minden világossá válik.  – Istenem! Hát ez az ember mosott! Itt mosott a temetőben!  – gondolom, és azonnal visszahallom fülemben a korábbi vízcsobogást. Ilyen hőségben nem locsolja senki a virágokat. – Szombat van, hát vasárnapra kissé  rendbe szedte magát … tisztán szeretne az emberek szeme elé kerülni …

Fegyelmezetten, lassú léptekkel indulok el, ám ahogy távolodom, egyre gyorsabbra veszem a tempót … Egy csöpp támadó szándékot sem föltételezek a férfiról, de sosem lehet tudni kiben mi lakozik. – Azért nem árt az óvatosság… Mikor már egészen közel vagyok az oldalsó kiskapuhoz, egy sírkő mögé lapulva visszalesek.  

Felállt, keresgél a tekintetével, talán engem. Nem láthatta, milyen irányba tűntem el.  Öltözni kezd, fölveszi a kék pólót. Lelkiismeret furdalás gyötör, amiért megzavartam, és csak reménykedem, hogy már megszáradtak a ruhái … Most bizonyára nagyon dühös rám.

–  Mi a fenét keresett itt ez a nőszemély ? – gondolja.  Pedig ő olyan alaposan kitervelt mindent!  A kora délutáni órákban lesz jó megmosdani, és kimosni ruháit a temetői kútnál. A ragyogó napon gyorsan megszáradnak,  közben megviselt teste élvezheti a napfényt. A mamókák úgyis csak a késő délutáni órákban járnak öntözni, amikor enyhül a hőség … Kicsi az esélye, hogy bárkit is megbotránkoztasson …

De nem jött be a számítása … most aggodalmaskodik és szégyenkezik … hátha felismerték …

Már régen túl vagyok a temető kapuján, hazafelé tartok, de nem tudok szabadulni a rám zuhant élménytől.  Kérdések sokasága zúg a fejemben. – Ki segít az ilyen nagydarab  és erős férfiakon, ha kicsúszik lábuk alól a talaj? Ha elanyátlanodnak és gyámoltalanokká válnak, mint a kisgyerek? Hová fordulhatnak?  Kitől kérhetnek segítséget, ha szétesett a család, ha már nincs szülői ház, ha a jóbarátok is elfordulnak tőlük? Ha egyetlen ajtó sem nyílik ki, hogy menedéket adjon? Kitől kérhetnek segítséget?

Mert bár léteznek kríziskezelő intézmények, átmeneti otthonok, de ezek többségükben a nőket szolgálják.  Bajba jutott kisgyermekes anyáknak, terhességüket titkoló lányoknak, fizikai erőszakon átesett asszonyoknak nyújtanak menedéket.

De hová fordulhatnak a férfiak, ha bajba kerülnek? Ha egy válás, a munkahely elvesztése, vagy egyéb tragédia miatt hirtelen fedél nélkül maradnak ? A városi hivatalba nem is mernek bemenni … Egyébként is, mindenki tudja, telített a hajléktalanszálló ..

A férfiember titkolja elesettségét, gyámoltalanságát. A férfiember nem sír, nem panaszkodik, amíg józan. Magába folytja keseredettségét, bánatát … Csupán akkor enged szabad folyást könnyeinek, ha már alaposan megittasodott …  Aztán ez egyre gyakrabban megismétlődik, és végül már nincs megállás a lejtőn … Egy kékre-zöldre vert asszony, egy bajba jutott kisgyermekes anya, egy teherben maradt fiatal lány könnyeitől bárki meghatódik, és ajtók tárulnak ki. Rendjén is van ez így, segíteni kell a bajba jutottakon. De hová csöngethet be egy kisemmizett, lecsúszott férfi?

Buday Mária

A cikkben szereplő képek a szerző felvételei