Nyitókép: dorogiKármán József 1789-ből származó eredeti levele, mint „könyvjelző”– a pozsonyi ócskapiacon

 

Pozsonyból kiruccanva falura, érdekes élményekkel, ismeretekkel telítődik az ember. Legyen szó egy képzőművészeti vándorkiállítás ottani bemutatásáról, vagy egy baráti látogatásról, mely alkalmakkor tanulságos történések szemtanúja lehetek.

 

Veszek köpülőt, tömőszéket, szent szobrot, használt gumit, törött ékszert, kétszarvú ekét…”

 hirdetes_810x300  

 

Mondja már meg valaki, ki nem figyelt volna fel egy szinte néhány másodperc alatt, amolyan kézi „amplionba” belekurjantott „PR szövegre,” amivel egy már kellemes márciusi napon, Pozsony melletti, magyarok lakta falucska utcácskáján csábította magához a kuncsaftokat az ócskás.

 

Történt ugyanis, hogy meglátogattam egy ma már nyugdíjas, tanítóként vagy fél évszázadot leszolgált barátomat, akivel éppen a háza melletti fedett, népi emlékekkel díszített, kemencés teraszán üldögélve hallhattuk, az éppen a porta előtt leparkolt, furgonos „kereskedő” fentiekben idézett, eminens kuncsaft csalogatóját.

 

Tanító barátom, így szólt felém: „Tudom, hogy téged érdekel a néphagyomány, számos cikket írtál a hetvenes évektől kezdődően a témával kapcsolatban, vonzódsz a régiségek, a könyvkülönlegességek, míves tárgyak iránt, így álljunk már ki a kapuba, hadd lássuk, faluhelyen miként is történik szívünk csücske, a helyi közkincs szétrablása.

 

Aladár, az „üzletember”

 

Kiálltunk, mármint a kapuba, s a történet már pörgött is, amolyan dokumentumfilm szerűen, figyelő szemeink előtt.

 

– Aladár, merre mászkáltál, már vártalak, te meg hetekig sehol. – Kiáltott már messziről az ócskás /pardon,  meg ne sértsük, régiségkereskedő/ felé egy kézi kocsit toló, „monterkis” férfi, akinek fizimiskája menthetetlenül elárulta: nemcsak a Dunán folyt le már sok-sok víz, de az ő torkán is, persze nem víz, hanem sör, bor, no meg, pálinka formájában.

 

-Tudod, Pisti, Alsó-Csallóközben jártam, rengetek jó dolgot gyűjtöttem össze, no meg, börzéken voltam eladni, hogy legyen miből titeket kifizetni.

 

Pista, bemutatta „káréja” platóján rejlő gyűjteményét, volt ott kukorica morzsoló, régi petróleum lámpa, néhány kovács szerszám, libatömő, szentkép, váz nélküli nélküli Singer varrógép-és még sok-sok apróság. Aladár, a „matematika professzor” minden darabért átlagban egy eurót kínált, Pistánk viszont már lassan a barett-sapkáját csapkodta a földhöz, hogy ezt, tényleg nem gondolhatja komolyan. Aztán valahogy mégis csak megegyeztek, Aladár megígérte, gyakrabban jön, Pist&aa cute;nka t további „anyaggyűjtésre” bíztatta.

 

Aztán két tíz-tizenkét év körüli gyerkőc jelent meg a láthatáron, két-két gumiabroncsot görgettek ügyesen maguk előtt, az üzlet – itt is megköttetett.

 

Déd nagyi – gyűrűvel

 

Aztán egy déd nagyi korú, ám fürge, sovány, fejkendős asszonyka bukkant fel a furgon mellett, s egy zsebkendőbe csomagolt apró tárgyat mutatott emberünknek.

 

Kép: odon-fon.hu

 

Aladár, a minden hájjal megkent „üzletember” felkiáltott: – Jaj, nagymama, ez török arany, nem igazi, meg sok pénzbe kerül a kitisztítása, mennyit akar érte. –  A nagyi elővette mérgesebb veretű szógyűjteményének ékesebb darabjait, s így szólt: a nagymamád térde nem igazi, ezt még keresztanyámtól kaptam a második világháború előtt. Színarany, zafír kővel.

 

Tanító barátom kissé felmérgedve odaszólt: – Joli néném, a lányának mutassa meg, az utána néz, mennyit ér a gyűrű. Ha már egyszer pénzre akarja váltani…

 

Joli néni, apró, sűrű léptekkel hazafelé indulván, egy huncutkás mosoly kíséretében, felénk szólt: – Ennek, oda se adtam volna. Csak mutattam…

 

Az átverés, félre sikeredett…

 

Mivel az átverés nem jött össze,  így mi, a kapuban ácsorgók, megkönnyebbültünk. Ám Aladár, a méregtől elvörösödve,  barátom felé fordult: – Tanító úr, miért rontja nekem itt a bizniszt. Hány jó dolgot adtam el már magának az évek folyamán…

 

Míg Aladár után ismét egy kuncsaft érkezett, kemény szárú, egypár csizmával a hóna alatt, a volt tanító elmondta, kollégáival sokat harcoltak azért, hogy a faluban legyen egy tájház, minden házból akad ide tárgyi emlék, ám, a terv – soha nem jött össze. Hol a polgármester nem akarta, nyűgnek, fölösleges kiadásnak tartotta, hol nem akadt megfelelő ingatlan.

 

Kép: manzard9.blogspot.com

 

„Azok a helyi tárgyak, fotók, háborús levelek, amit évek hosszú során, itt, helyben összegyűjtöttem, Aladártól, s társaitól is megvettem, ha lenne egy ilyen terv, a falunak ajándékoznám. Mert ugye, vagyunk itt néhányan, a pap,  több tanító, a néptánc csoport tagjai, akik így gondolkodunk… Ha mi nem tartjuk itt a régi tárgyak egy részét a faluban, akkor lassan már eltűnnének az ide valósi, eredeti népi emlékek. Vagyis, így a szemünk láttára kerülnek „pistákon,” s az árusokon keresztül – idegen helyekre – említette szomorúan a nyugdíjas tanító.

 

Aztán visszaültünk a kemence melege, s a gyönyörű gyűjtemény, a szakszerűen felújított eredeti népi tárgyak sokasága mellé, s kis idő múlva Aladárt, már a másik utcában hallhattuk kurjantgatni, kuncsaftot csalogatni.

 

Irány, a pozsonyi Téglamező

 

Minden hét péntekén, vagy vasárnapján, amolyan egészségügyi séta gyanánt, én is kiballagok a pozsonyi Téglamezőn található, Inter-stadion külső körgyűrűjének területén megrendezésre kerülő börzére, vagyis barátaim között mondván, Pozsony legkedveltebb ócskapiacára, ahol – rákapcsolva a fentiekben leírt történetecskére, sok-sok Aladár, s megsokasodott tárgyaitól megszabadulni kívánó emberke kínálja portékát az arra botorkálónak.

 

Aladárék, ha már egyszer gyűjtőfogalomként használom ezt a nevet, a bécsi, s más helyeken található lerakatokból szerzik be árujukat, no meg a metropolist övező, ehhez közeli magyar lakosságú falvainkból vásárolják fel szó szerint fillérekért, de az árusok autóinak jelzéseiből megítélve, jó idő esetében, jönnek ide magyarul beszélő érsekújvári, a lévai, a kürtösi, rimaszombati stb. járásokból származó árusok is.

 

Az utóbbi, a bántó számomra, ami miatt ez az összefoglaló – megszületett.

 

Tömérdek magyar jellegű régiség – idegen kezekben

 

Katonaládák mélyéből, régi padlások zugaiból előkerült tárgyak, dokumentumok sokaságával találkozhattam itt, melyek szinte történelemkönyv szerűen dokumentálták akár a negyvennyolcas szabadságharc idejét, az első világégés korszakát, a szlovenszkói magyarság sorstörténetét,a kitelepítésekkel kapcsolatos írásos, tárgyi emlékeket. Láttam már itt a Gulágokból küldött levelet, de olyan sáros víz nyomait magán viselő, csomagolópapírra írt levelet is, mely a Dón-kanyar lövészárkában íródott, s  magyar katona üzent innen édesanyjának – megható soraival.

 

Illusztrációs felvétel. Kép: hvg.hu

 

Egy ilyen dokumentum köteg darabjainak nyomtatványait használtam fel egy Esterházy János emlékkiállításunkra készített egyik alkotásomhoz, melyek- szabaduló levelek, vizitkártyák, rendőrségi idézések, útlevelek, engedélyező, tiltó okmányok – kolázsa idézte fel a kegyetlen, második világ háborús történelmi időszak, s az utána következő, számunkra, nemzetiségiek számára megalázó korszakot.

 

A magyarul is beszélő, közeli falvainkból származó árusok rengetek magyar néphagyományi tárgyat, a falusi életstílus tárgyi elemeit árusítják ki nem nagy összegekért olyanoknak, akik, s ezek felmenői, a mi etnikai közegünkben – többnyire nem éltek.

 

Kármán József kézjeggyel ellátott levele – az ócskapiacon

 

A Téglamezőn, azoknak az árusoknak a standjainál szeretek leginkább megállni, akik régi könyveket, iratokat, patináns fényképeket kínálnak, persze nemcsak azért, mert itt, rendszerint nincs tülekedés, mivel az embereket inkább a tárgyi emlékek vonzzák, rendszerint ezeket keresik.

 

Az egyik ilyen alkalommal kezembe került egy alaposan elrongyolódott könyv. Amikor ezt a merített papírra nyomtatott, kétszáz éves kiadványt forgattam, s bele olvastam, „Aladárunk” szinte elnézést kért az áru „szakadtsága” miatt, s így szólt hozzám magyarul: „Tudja, amikor a pozsonyi-óvárosi pincék tisztítását végezzük, erre rendszerint az újonnan ide költözött fiatalok kérnek fel, ilyen ócskaságok is a kezünkbe kerülnek.

 

Lapozgatom az „ócskaságot,” majd észreveszem, hogy néhány papírlap, kézzel írt levél is a könyvben rejtőzik, amire az árus emígyen reagált: – Könyvjelzőnek használhatták ezeket a papírcafatokat, sokszor négylevelű lóherét, no meg szárított, préselt virágot is találunk itt – mondta az ócskás, jókat mosolyogva.

 

Valóban. Az egyik „papírcafat,” Kármán József, Uram bátyámnak szólított atyafihoz írt, Bécsben, 1789-ben keltezett, kézjegyével ellátott levele volt, melyben arról értekezett brilliánsan megválogatott szavakkal, hogy alig várja már, hogy Uram bátyját, s az író kedves húgát meglátogathassa  végre Pozsonyban.

 

Ez az az időszak, amikor Pozsonyba érkezik, itt 1789 –és 1790-ben ügyvédi vizsgát tesz. Egy évig részt vesz a Magyar Országgyűlés munkájában Pozsonyban, mely tevékenység nagy hatással bírt az író, ügyvéd életében.

 

A másik „papírfecni” az 1907-ben Budapesten, a Franklin Társulat által kiadott, Heinrich Gusztáv által sajtó alá rendezett, Kármán József és Berzsenyi Dániel című könyv belső címlapja volt.

 

De, volt itt még két „könyvjelző,” két mélynyomású Ex libris, melyet szintén a Franklin Társulat ólom nyomdájában nyomtattak ki, az egyiken Kármán József, a Másikon Berzsenyi Dániel, a portrék alatt mindkettőjük –nyomtatott aláírása.

 

Nagy öröm volt számomra a „könyvjelzők” meglelése, hiszen Kármán Józsefhez egy gyerekkori élményem is fűződik, amikor ugyanis szüleim könyvgyűjteményében rábukkantam, s hamarjában el is olvastam Kármán József míves magyarsággal megírt, a könyvecske állagát tekintve, agyon olvasott regényét, melynek címe Fanni hagyományai. Tulajdonképpen ez a kötet a magyar epika fontos mérföldköve, s az első igazi, ritka választékossággal megírt magyar regény.

 

Az is öröm számomra, hogy Kármán József szülővárosában is őrzik neves írónk emlékét. A legutóbb arról olvashattunk, hogy  a Kármán József színház fennállásnak harmincadik évfordulóját  ünnepelte – Losoncon, de közkedveltek a Losonci Kármán Napok, írónk nevét itt alapiskola, s óvoda is jelzi.

 

Mindannyian figyeljünk oda „rejtőzködő,” magyar tárgyi, írásos emlékeinkre

 

A fenti sorok – afféle mementó gyanánt íródtak abban az értelemben, hogy valóban, mindannyian, folyamatosan figyeljünk fel azokra a magyar, tárgyi, írásos emlékeinkre, melyek átmentése a jövő generáció számára – kötelességünk.

 

Kép: minube.net

 

Ne hagyjuk, hogy falvainkat „lombtalanítsák,” vagyis fillérekért felvásárolják azokat a néphagyományokat, magyarságunkat képviselő, helyi tárgyi, akár írásos emlékeket, melyek pótlása, elveszejtésük után szinte lehetetlen.

 

Ugyanis, a mindig erőszakosabban globalizálódó világunkban, ezek a tárgyi, írásos  emlékek képezik  identitásunk, honi hovatartozásunk alappilléreit.

 

Kalita Gábor 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 9 olvasónak tetszik ez a cikk.