Csontváry nyomában jártunk a Felvidéken I.

„Köszönöm a varázslatot, amit kaptunk Tőled, Tőletek. Feledhetetlen élmények, nagyszerű Útitársak, de Csontváry is végig ott volt velünk. Örül és köszöni a felemelő megemlékezést. De azt is üzeni, hogy most még csak élletben tartjuk az emlékét, s aztán majd ezer év múlva nő fel egy új nemzedék, akik számára Csontváry lesz a Mester“

– köszönte meg a szervezőknek W. Barna Erika, grafológus, a közelmúltban megjelent

„A sorssal nem lehet tréfálni – Csontváry Kosztka Tivadar személyiségéről az írásai és kézírása alapján“ c. könyv szerzője a  losonci Phoenix Lutetia Polgári Társulás által  „Csontváry nyomában“ szervezett kirándulást és az azon szerzett élményeit.

   

Hogy „Csontváry ott volt velünk“ megerősíthetem. A kirándulás mindkét napján keringtek körülöttünk a felhők, de a résztvevőkre csak néhány csepp jutott. Az utolsó szakaszon Gácsig esett, de miután a busz megállt, hogy a két nappal korábban leleplezett emléktáblánál elhelyezzük a koszorút, ott is elállt.

Losoncról indulva a kirándulás résztvevői a két nap alatt megismerkedhettek azokkal a legjelentősebb szlovákiai helyszínekkel, melyek kitörölhetetlenül részesei voltak Csontváry életútjának.

Kisszebenbe hosszú út vezet Losoncról, a buszban töltött idő alatt a résztvevők Csontváry életével, életrajzával ismerkedtek meg. Idézve az önéletrajzának részleteit, a művészettörténészek rálátásait alkotásaira és egyéb érdekességeket is.

A szervezők örömére František Radinger  ajánlotta fel azt, hogy  szlovák nyelven elmondja mindazt, amit feljegyzett Csontváry életéről. Az egyes eseményeket nem az évekhez, de Csontváry életkorához kötötte,  ami így a megszokottól eltérő rálátást adott a festőművész életére. F. Radingert szakmai körökben barlangászként ismerik, a nevéhez fűződik a Gács melletti divényi (Divín) kastély felújítása, a divényi vár régészeti feltárása, s az egyik legnagyobb nógrádi barlang felfedezése és feltárása a vár alatt.

Eperjesen csak áthaladt az autóbusz, de Csontváry itteni életének három évét felidéztük. Az Önéletrajzában olvasható:

„A háromévi szerednyei élmények után egy szünidői napon bátyámék Kis-Szebenbe rándultak s engem is felpakkoltak: de Eperjesen egy ismert nagykereskedő gyárosnál, ahol néhány napi vendégségben voltunk, engem otthagytak.

Három szép leányka volt a háznál. Szelíd, mosolygó arccal. Későn vettem észre a cselt, mely csecsemőkoromat érte – engem elválasztottak örökre. Így lettem kereskedő három és fél évig, ahol gyorsan megtanultam németül és pontosan számolni, mert a forgalom nagy volt: Bártfán volt egy fűszeres fiók, két üveggyárral, az anyaüzletben pedig a férfi-női cikkek mellett üveg, porcellán, nürnbergi áru lerakattal. Mindez nagy munkát és szakértelmet igényelt, a munkát bírtam, a szakértelmet egy éven belül már annyira elsajátítottam, hogy önállóan már a főnököt, aki a takarékban elfoglalva volt, helyettesítve pótoltam. Az anyag beszerzését és továbbítását én irányítottam.

A hűségi próba pedig akként történt, hogy kaptam kisimítás és megolvasás céljából mindjárt első napokban egy csomó 500-1000 drb. tízkrajcáros bankjegyet, de rendesen eggyel többet találtam – ezzel igazoltam, hogy kleptomániában nem szenvedek.

Jól emlékszem arra, hogy a selyem remek színezése reám rendkívül kellemesen hatott, a különböző színárnyalatnak az ismerete az áru osztályozásánál előnyöket biztosított, a személyzet élére kerültem, s az üzlet menetére befolyást gyakoroltam.

Kb. 17 éves koromban egyszerre csak azon vettem magam észre, hogy egy sejtelem fejlődött ki bennem, amely azt súgta nekem, hogy a kereskedelmi pályán nincs mit keresnem…“

Tény, hogy a sors nem a kereskedelmi pályára vezette, de az itt szerzett ismereteit később nagy haszonnal kamatoztatta. Példának okáért Gácson, ezen üzletei tapasztalatai nélkül a gyógyszertára rövid időn belül megszűnt volna. Sőt, a kritikus időszakban segítették őt abban, hogy a gyógyszertár csaknem élete végéig megmaradt legfőbb  jövedelmi forrásának.

Csontváry Kosztka Tivadar szülőháza Kisszebenben, a mai Szabadság tér 43. sz. alatt található. Ebben a házban látta meg a napvilágot. Emlékét egy dombormű és emléktábla őrzi, melyet 1993-ban születésének 140. évfordulóján helyeztek el az épületen.

Előbbi Csontváry aláírása, utóbbin az „Ebben a házban született 1853. július 5én a magyar festészet kiemelkedő személyisége Csontváry Kosztka Tivadar. V tomto dome sa narodil 5. júla významný maďarský maliar.“  szöveg olvasható.

Az épületben, az utcáról nyíló kis boltíves átjáróban található egy helyi órásmester üzlete, aki maga is festeget. Szerencsénk volt, Jozef Demko, a szombati időpont ellenére az üzletében volt, s néhány szóban felidézte az emléktábla felavatásának pillanatait, emlékezve a Kosztka családra is.

Csontvárynak több olyan gyermekkori emléke fűződik a hangulatos városhoz és környékéhez, mely később valamilyen formában megjelenik az írásaiban, de néhány festményén is. A dajkája, a házuk felett világító nagy üstökös, a gyermekkori csínytevések, a környező erdőkben és mezőkön való barangolások, a császár látogatása, apja gyógyszertára, édesapja szigora, a tűzvész és abban testvére Izabella halála, a városból való kényszerű távozás.

„„Így csendesen éltünk Kis-Szebenben, különösen a hatvanas években, ahol még az ökör is zeneszóval a városon végigsétálhatott s csak azután a pecsenye tálra juthatott“ – írja az egyik írásában.

A részleteket a kirándulás résztvevői is felidézték, az emléktáblán pedig egy koszorút helyeztek el. Jó volt látni, hogy már mások is jártak itt, hogy emlékezzenek.

Kisszebenből alig egy órányi utazás után Igló következett. Csontváry emlékét, a szepesi Művészek Galériájában (Galéri umelcov Spiša) idéztük fel,  amely a város  közepén lévő térrel szemben a Zimná utca 46. szám alatt található. Szombat lévén a Galéria zárva lett volna, de az igazgatóasszonnyal való előzetes egyeztetés után ezúttal kinyitották a számunkra.

A Csontváry szobor a számos helyi és régióbeli művész alkotásainak helyet adó galéria kerti részében, a látogatóktól kissé elrejtve található. Kerényi Jenő szobrászművész alkotása. Hozzá tartozik egy, a padlóba süllyesztett bronzemléktábla is, melyen a „V tomto meste žil a tvoril v rokoch 1874-1884 Teodor  Kosztka Csontváry, maliar. Ebben a városban élt és alkotott 1874-1884 között Csontváry Kosztka Tivadar festőművész. Sochár Kerényi Jenő“ szöveggel.

A szobrot 1994. március 29-én leplezték le ünnepélyes keretek között. Ezt megelőzően 1993. október 26. és  november 28. között a galériában „Csontváry – a Napút festője“ címmel emlékkiállítást rendeztek, melynek szerzője, kurátora Papp Gábor művészettörténész volt.

Csontváry életének egyik legalaposabb kutatója, Mezei Ottó 1998-ban azzal a céllal kereste fel Iglót, hogy felmérje mit tudnak a helybéliek az akkor már jelentős ismertséget szerzett festőművészről (emlékeztetőül a fentebbi szoboravatás után)

„Iglóra érkezvén az első utam a kultúrházba vezetett. Itt néhány emberrel sikerült beszélnem, s bár segítőkésznek mutatkoztak, sem a Kosztka, sem a Csontváry név látnivalóan nem mondott nekik semmit. Javasolták viszont, hogy a közelben lévő, nagyon szép, ún. Tarto­mányi Házban elhelyezett Honismereti Múzeumba menjek át érdeklődni. Mit tudnak Kosztka Tivadarról? – tettem fel ott a kérdést.

Sajnos érdemi választ nem kaptam, de tanácsolták, hogy tegyek kísérletet a Levél­tárban. Előbb azonban a gyógyszertárba mentem. Ez egy nagy, emeletes épület a forgalmas, orsó alakú főtéren (Gottwaldovo námestie). A beosztottak sem a gyógyszer­tár történetéről, sem Kosztkáról nem tudtak semmit. Miután azonban a gyógyszertár vezetője is előkerült, egy udvarias, idősebb férfi, kérdésemre elmondta, hogy a gyógyszertár száz évvel ezelőtt is ugyanitt működött, és hogy tudomása van arról, hogy Csontváry Kosztka Tivadar itt gyakornokoskodott. De sajnos semmi többet nem tud az itt eltöltött éveiről. Tárgyi emlék nem ismeretes, bútor sem maradt a régi időkből.“.

A kirándulás előkészítése során megkerestük a Honismereti Múzeumot (a Galériából küldtek oda, mert ott nem tudtak válaszolni arra, hogy hol volt az a gyógyszertár, ahol Csontváry gyakornoskodott és a részese lett a kinyilatkoztatásnak). Két meglepetés ért. A múzeum egyik munkatársa tökéletesen beszélt magyarul, egy másik munkatársa pedig pontos adatokkal szolgált az egykori gyógyszertár épületéről.

Az itt szerzett ismeretekkel a kirándulás résztvevői is meglátogathatták az épületet és az azóta is ott lévő gyógyszertár előtt annak történetét is. Eredeti, a épület részét képező boltíves átjárón lehetett belépni a „Rozsnyói útra“. Ennek kiszélesítésének esett áldozatul az 1980-as évek végén a boltíves átjáró és a felette lévő épületrész. Ebben lakott a gyógyszerész és Csontváry is. Az épület gyógyszertári része ma  is megvan, részben átalakítva, emléktábla nélkül.

Hogy a mostani tulajdonosa ismeri-e vagy sem az épületét történetét, ez most nem derült ki. Tény viszont, hogy Kosztka Tivadar az előtte lévő járdán élte át a számára sorsdöntő 1880. október 13-i kinyilatkoztatás pillanatait:

„Szabad időmet a Kárpátok alján tölthettem, fenyvesillat, szamóca, málna, áfonya körében. Búzaföldeken a pacsirta hangját, a csalitban a fülemüle dallamát hallgattam, fent a magasban a sasokat fütyülve vonulni láttam.

Itt ebben a csendes magányban eltűnt az árvíz réme, a háborgó elem végzete. Itt örül mindennek a lelke, amott könnyezik az emberek szeme. Itt látni az isteni természet szépségeit, amott a háborgó veszedelem intelmét. Itt vendégszeretettel, a fülemüle dallamával fogadja az embert az isteni természet, amott háborgó morajjal éjjel költi fel a végzet.

Keresem a különös különbözet okát és kutatom az intelem forrásának a titkát. Megkönnyebbülve, de még mindig terhesen távozom a gyönyörű természet látlatából. A szegedi rémes napok lassan elmosódnak lelkemben, s én visszavágyom gyönyörködni a természetben. A gyönyörhöz járul a Tátra pírja, ez a nap gyönyörű hajnala.

Hajnalban nap-nap után a lángoló Kárpátokat figyelem s egy délután csendesen bubiskoló tinós szekeren megakadt a szemem. Egy kifejezhetetlen mozdulat kezembe adja a rajzónt s egy vénypapírra kezdem rajzolni a motívumot.

A principálisom nesztelenül hátul sompolyog, a rajz elkészültével a vállamra ütött. „Mit csinál: hisz maga festőnek született.” Meglepődve álltunk, egymásra néztünk s csak ekkor tudtam és eszméltem, amikor magam is az eredményt láttam, hogy valami különös eset történt, amely kifejezhetetlen boldog érzésben nyilvánult meg. A rajzot oldalzsebbe tettem s e perctől fogva a világ legboldogabb embere lettem.

Principálisom távoztával kiléptem az utcára, a rajzot elővettem tanulmányozásra: s ahogy a rajzban gyönyörködöm, egy háromszögletű kis fekete magot pillantok meg balkezemben, mely figyelmemet lekötötte. E lekötöttségben fejem fölött hátulról hallom: Te leszel a világ legnagyobb napút festője, nagyobb Raffaelnél.

A legnagyobb szó után a következő szót nem értettem meg, kértem az ismétlését, de ez nem ismétlődött meg.

A kinyilatkoztatás az egy szón kívül értelmes magyar nyelven szólott; rendkívül komoly hangsúlyozással, mely arról győzött meg, hogy bizonyos magasabb hatalommal, avagy akaraterővel állok összeköttetésben, talán a világteremtő hatalommal, azzal a pozitívummal, amit mi sorsnak, láthatatlan mesternek, talán Istennek nevezünk, avagy a természet erejének véljük, ami egyremegy, mert tisztában voltam azzal, hogy elképzelhetetlen és kifejezhetetlen felelősség hárul reám, amikor egy olyan helyre jelölt ki a sors, amelyre én magamat késznek, gyakorlottnak nem találtam.”

Puntigán József