Janicsárok támadása: a kétnyelvűség miatt áll a bál Ipolyságon

Nyitókép: komarom.org

Kezdődött minden azzal, hogy Ipolyságon új módi járja. Pár éve a honti kisvárosban is beköszöntött a felújítási láz, a régi és ronda lakótelepi panelek, társasházak folyamatosan új, színpompás köntöst kapnak. Ezzel eddig semmi gond nem lenne. A probléma ott vetődött fel, hogy a felújítás befejeztével rendre eltűntek az épületek homlokzatán elhelyezett kétnyelvű utcanévtáblák, helyettük egy nyelven felfestett új szöveg tájékoztat arról, hol is járunk éppen. Ez a helyzet többek között a Janko Kráľ (szül. Király János) utcában, de a Thuróczy utcában is.

Voltak olyan jóérzésű magyar emberek, akik a szociális hálón próbáltak választ találni a kérdésre. A magyarok körében felháborodást keltett az ügy, hogy mi lehet a megoldás, egyelőre bizonytalan. Mivel az új felirat nem minősül hivatalos utcanévtáblának, ezért a hivatalos szerveknél nem lehet panaszt tenni az ügyben.

   

A már napok óta folyó vitát jómagam azzal nyugtáztam, hogy bizony itt a lakóknak kellett volna cselekedniük. Ők a megrendelők, ha a kivitelező valamit elrontott, elmulasztott, nekik van joguk, okuk panaszt tenni. Úgy látszik, elfogytak a magyar legények a gátról. Vagy csak simán senkit sem érdekelnek a nyelvi jogaink már. Ez a nagyobb baj.

A napokban felélénkült a vita, véleményt mondtak szlovák polgártársaink, a kenyér áráért aggódók, de a sokkal veszélyesebb és vehemensebb janicsárjaink is.

Az első hozzászólók egyike, Andrej, azt sérelmezi, hogy mi itt magyar feliratokat követelünk, közben Magyarországon sincsenek kiírva az utcanevek szlovákul. Andrej, aki mellesleg Pozsonyban született, Doncasterben él, valószínűleg nem ismeri a Kárpát-medence történelmét és az etnikai viszonyok változását. Tudniillik, Ipolyságon 100 éve annyi szlovák élt, hogy az egy könyökömön meg tudnám számolni. Szlovák testvéreink ezt elfelejtik, ahogy azt is, hogy a város őslakosai mi, magyarok vagyunk. A meglopottat pedig még 100 év után sem illik lépten-nyomon gyalázni, megalázni.

Magyar és szlovák részről is felvetődik az örök kérdés: Ettől olcsóbb lesz a kenyér? Olcsóbb, igaz, nem lesz, de jobb ízű biztosan. Ha az a 10-12 plusz betű ilyen kérdéseket vet fel, ennyire nincs rá keret, én szívesen kifizetem az 1,47 eurót a magyar feliratért. Keressenek fel bátran! De a legolcsóbb, legkézenfekvőbb mégis az lett volna, ha egyszerűen visszahelyezik az eredeti táblát – és mindenki boldog!

Mégiscsak a magyarból lett szlovákok hozzáállása a leghajmeresztőbb.  Esetünkben Gabriela volt az ügyeletes janicsár, aki megdönthetetlen érvekkel támasztotta alá, hogy nincs jogunk magyarnak lenni apáink földjén:

„Apám magyar, ex ferjem magyar, en beszelek magyarul ugy ahogy, de szerintem Szlovákiába vagyunk ha tetszik ha nem…itt nincs tovab vitta.”

Hozzátette, ő sem megy Ausztriában a polgármester után, hogy hol a szlovák feliratok. Azt elfelejti, hogy a szlovák ott nem őshonos nemzeti közösség, ráadásul nem sok liptói él a sógoroknál. Azt hiszem, ehhez nem szükségeltetik kommentár, ezekben a mondatokban minden benne van.

Ennél erősebbet csak Beatrix tudott kipréselni magából:

„Ak sa niekomu nepáči, že tam je len slovenský názov, tak nech sa páči nech prejde hranice a môže tam mat aj číslo domu po maďarsky keď chce.”

Ennyi. Meggyőzött. Költözünk.

A viccet félretéve: Ipolyságon, de úgy általában a Felvidéken a jelenlegi nehéz, kiszolgáltatott helyzetben bozótharcosokra lenne szükségünk jogaink megtartásához, gyarapításához. De úgy látszik, csak mamuszban csoszogó nagyik vagyunk.

Kapusník Csaba