Mindennapjaink

A Hazajáró Ausztráliában – Élet a „Halott középben” (2. rész)

Coober Pedy és környéke az itt is forgatott Mad Max filmekből is ismerős lehet.

„Terra Australis Incognita” – az ismeretlen déli földrész… Ausztráliát, az „Ötödik kontinenst” máig némi misztikum lengi körül, leginkább távolsága okán. Pedig a tömegturizmus kibontakozásának évtizedeiben már a Dél Keresztje alatti földrész sem elérhetetlen úti cél. Útra keltünk hát mi is, elsősorban azért, hogy meglátogassuk a több hullámban diaszpórába szakadt magyarságot, de persze nem feledkeztünk meg a természeti kincsek felkereséséről sem. Hat részes cikksorozatunk ennek a majd két hónapos utazásnak a tapasztalataiból, élményeiből, benyomásaiból szemezget.

 

Élet a „Halott középben”

(2. rész)

 

Hirdetés(X)

Viktor mintha egyenest egy filmből lépett volna elénk… pálmafás ing, pecsétgyűrűk, napszemüveg; mindez a sivatag közepén, Coober Pedyben, az opálvárosban, ahol a virágkorban körülbelül 5000-en éltek. Az opálbányászat ma már túl van a zeniten, Breglec Viktor is Adelaide-ből utazik 800 kilométert, ha meg akarja nézni föld alá épült lakását.

 

Odakint 40 fok van, úgyhogy érdemes a 20 fokos lakásban folytatni a beszélgetést, amely inkább monológ, hisz Viktorból ömlenek az élmények: az opálbányász élete mellett élt a bennszülöttek között Guinea-ban és a sivatagban is, nyert Ausztráliának világbajnoki bronzérmet valamelyik küzdősportban, több évig szerepelt egy ausztrál kalandfilmben, amelyet Ázsiában, Ausztráliában, Dél-Amerikában forgattak, de olyan jó táncos volt, hogy az USA-ban is megnyert egy táncversenyt. Viktor szárnyait nem vágta le a kommunizmus… de vajon hány tehetséges magyar emberét igen, és vajon hány magyar gazdagította az őt befogadó nemzetet…

 

 

Coober Pedy és környéke az itt is forgatott Mad Max filmekből is ismerős lehet. Amíg a szem ellát a bányagödrökből kihányt föld dombok láthatók a sivatagos környezetben. Még 1915-öt írtak, mikor aranyásók járták a környéket, de arany helyett opált találtak. Rögtön kitört az opálláz, bányaüregek ezrei lepték el a vidéket. Ma 250 000 ilyen üreg van, Coober Pedy pedig ma is a világ egyik legnagyobb opálmezője.

 

 

Magyarok a 60-as években érkeztek erre az inkább a vadnyugatra emlékeztető helyre, amely bevonzotta a világ összes zsiványát és hamiskártyását is, hisz egy este egy vagyont lehetett összekártyázni. A bűnözési ráta igen magas volt ezekben az években, ám mára alább hagyott az opálláz. Ma is sokan érkeznek szerencsét próbálni, de inkább turisták, akiket számtalan tábla figyelmeztet a felhagyott bányagödrök veszélyeire. A poros bányaváros turisztikai vonzereje is abban rejlik, hogy az ember szinte a világ végén érzi magát.

 

A nagy hőség miatt a legtöbben „dugouts-ban”, föld alá vájt lakásokban élnek, sőt a szálloda, a templom és a múzeum is a föld alatt található! Viktor még sokat mesél, de végül indulnunk kell, hisz még 700 kilométer ide végső célunk, az Ayers Rock.

 

 

Visszacsatlakozunk a Stuart Highwayre, amelyet, az Ausztráliát délről észak felé a XIX. században először sikeresen átszelő skót John McDuall Stuartról neveztek el. Mindössze pár évtizede lett leaszfaltozva az Adelaide és Darwin közti 3000 kilométeres út, de a körülményeket jól jelzi, ahogyan a vasutat hozták át a sivatagon: az építkezés 1878-ban kezdődött és 2004-ben fejeződött be. Az Ausztráliára jellemző óriási távolságok itt még óriásibbak, igen demoralizáló volt a gps-re nézni, amely azt jelezte, hogy a következő lehetőségnél fordulj balra, csakhogy ez a lehetőség még 620 kilométerre volt.

 

 

 

A régi útikönyvekben még azt olvashattuk, hogy naponta pár autóval találkozni, nos, 2019-ben azért negyed óránként jött szembe valaki. Itt mindenki sorstárs, ezért a szembe jövőnek az intés az alap. Aztán vannak a kaszton belüliek, a lakóautósok, nekik már nem csak egy szimpla mutatóujjas intés jár, hanem már egy bíztató mosoly is. Egyébként a legtöbb jármű a 3-4 szerelvényből álló kamion, az ún. „road train”, amelyek leginkább üzemanyagot, szénabálákat, bányagépeket szállítanak. Közülük jó pár „oversize”, ilyenkor érdemes lehúzódni kicsit az útról. Körülbelül 150-200 kilométerenként találhatók Roadhouse-ok, ahol meg lehet tankolni, be lehet vásárolni.

 

Ahogy az ember halad a sivatag belseje felé, úgy növekszik az üzemanyagár; az adelaide-i 150 cent/liter az Ayers Rock-ig 230 cent/literre kúszott fel. Sok minden amúgy nem történt az Adelaide és Ayers Rock közötti 1500 kilométerben. Az utolsó város Port Augusta volt, aztán megálltunk Coober Pedyben, átléptük a dingók ellen épített kerítést, vártuk a Roadhouse-okat, rádió és térerő híján agyonhallgattuk a kedvenc előadókat, akiket most pár hónapig hanyagolni fogunk. Változatosságot az jelentett, mikor a bozótot 100 kilométer után felváltotta a kissé magasabb bozót. Persze európai szemmel nézve ez így is szokatlan, ez által szép táj!

 

 

A sivatag itt nem jelent valódi sivatagot, mert annyi harmat azért van, hogy a szívósabb növényeket a hosszú, esőtlen időszakokban is ellátja nedvességgel. Sőt, nagyon sok helyen láttunk vízmércét, ami azt jelenti, hogy vannak csapadékosabb időszakok, amikor a hirtelen lezúduló esőt nem bírják el az időszakos folyók (creek) medrei. Nyilván ez csak télen (itt július, augusztus) fordul elő, ilyenkor november tájékán a szárazság az úr, erről mesélnek a fehéren virító, kiszáradt tavak. Legnagyobbjuk, az Eyre-tó a csapadékos évszakban tízszer nagyobb, mint ilyenkor.

 

Sok tóban van jelen vörös alga, ami a kiszáradás utolsó fázisában rózsaszínre festi a vizet, amely igen látványos tud lenni. Ausztrália közepén járunk, itt található a nagy Artézi-medence, amelyet a földtörténeti időkben többször megjárt a tenger, vastag üledéket hagyva maga után. Sok rétegben települt egymásra a víztartó homokkő és a vizet át nem eresztő agyag, így nagy a hidrosztatikus nyomás, az artézi kutakból a vizet sokszor nem is kell szivattyúzni, jön az magától is. Viszont ezek a vizek enyhén sósak, öntözésre nem alkalmasak, az állatoknak is csak édesvíz hozzáadásával adagolhatók.

 

 

Ennek ellenére ebben a sivatagos, félsivatagos környezetben jelen van az állattenyésztés; ahol messziről már szélkereket láttunk, ott számíthattunk az útra tévedő juhokra, szarvasmarhákra. Mondjuk erre a közlekedési táblák is figyelmeztetnek, amelyek közül a legtöbb egyrészt a pihenésre, másrészt a kenguruveszélyre hívja fel a figyelmet, akik különösen naplemente és napfelkelte közt jelentenek veszélyt. Ahol messziről fekete folt tűnt fel, ott már számíthattunk kengurutetemre: a fekete folt a dögevő varjakat jelentette, akik mellé mindig járt 1-2 hatalmas termetű, fekete ékfarkú sas is.

 

Eddig csak arról meséltünk, hogy mi látható az autóból, ahol lakóautó lévén némi komfort is biztosítva volt, gondolunk itt klímára, hűtőre, zuhanyzóra, gázrezsóra. Kilépve az autóból azonban jócskán a komfortzónán túlra lehetett kerülni, főleg, ha túrázni indult az ember. Nem véletlen, hogy a turistautak 36 Celsius fok felett le vannak zárva. Ez nem feltétlen a hőség miatt, sokkal inkább a száraz levegő miatt van. Amennyiben valaki bírja az extrém meleget és szárazságot, még ott vannak a legyek is, melyek igencsak meg tudják keseríteni az életet: van, hogy egyszerre több tucat légy próbál a szemünkbe vagy a szánkba, tehát a nedves helyekre jutni.

 

 

 

Ausztrália közepét, az ún. Outback-et mindezek ellenére nagy élmény felfedezni. A legnagyobb sláger természetesen a kontinens ikonikus helyszíne, az Ayers Rock, őslakos nyelven az Uluru. Megnéztük, körbejártuk, lefotóztuk minden szögből, minden napszakban, tényleg nagyon jó hely! Legyek nélkül, vagy kalapra szerelhető légyvédő hálóval talán még egy fokkal jobb is lehetett volna.

 

Ott jártunkkor, október idusán elvileg még fel lehetett volna menni a hatalmas vörös szikla tetejére, de a nagy szél miatt a kitett, láncokkal biztosított útvonal le volt zárva. Október 26-án aztán – az ausztrál parlament és az őslakosok egyezménye szerint – végleg lezárták a turisták elől a szikla tetejét és a láncokat is leszerelték. Az aboriginal őslakosoknak így teljesült régi kívánságuk, ugyanis a turistaút egy hagyományos „Álomösvényt” keresztez, másrészt a felelősségtudat is mondatta ezt velük (a turistaút lezárásáig 36-an haltak meg az Ulurun).

 

Az Ulurutól 45 kilométernyi autózás után érünk az Olga-sziklákhoz, helyi nyelven a Kata Tjutához. Itt a légymennyiség a duplája volt az Ulurunál tapasztaltnak, de ez sem lehetett akadály az előtt, hogy bejárjuk az Olgák között futó Szelek völgyét. Következő állomásunk a Wattarka Nemzeti Park volt, amelynek legfőbb attrakciója, a Kings kanyon, amely olyan szabályosan van széthasadva, mintha késsel vágták volna ketté. A kanyon alján meglepő üde zöldség tárult elénk; pálmafenyők és platánok dacolnak a sivatagos környezettel és használják ki a maradék vizet.

 

 

Alice Springs környékén egyébként még számos erózió által létrehozott kanyonhoz volt szerencsénk a Finke Gorge-tól a MacDonell-hegységig. A „sivatag fővárosa”, Alice Springs 1872-ben jött létre a sivatagot átszelő távíróvezeték jeltovábbító állomásaként. Mára a turizmus, a bányászat és a katonai bázis jelentős várossá emelte. A II. világháború idején ide már nem értek el a japán repülők, így itt volt állomásoztatva az ausztrál haderő.

 

Alice Springs ekkor kapott repteret, a fejlődés azóta is töretlen, persze a sivatag közepén ne gondoljunk nagy metropoliszra, mindössze 24000-en élnek itt, hogy kiszolgálják a turistákat, illetve a katonai bázist. Köztük nagyon sok az olyan őslakos, aki már feladta a nomád életmódot.

 

 

Ezen a ponton érdemes mesélnünk a Föld egyik legrégibb civilizációjáról, és az azt létrehozó aboriginal őslakosokról. A tudomány jelenlegi állása szerint 40-50000 éve érkeztek ide Dél-Kelet-Ázsia felől, amikor a tenger sekélyebb volt. A britek jövetelekor körülbelül 300000-en élhettek Ausztrália-szerte, ám soraikat rögtön meg is ritkította a behurcolt fekete himlő. Sokáig tartotta is magát a mondás, hogy az először belakott Sydney a „fehér seb a vörös kontinensen”.

 

 

 

Kultúrájuk valamelyest egységes volt, de voltak regionális különbségek, sőt több száz nyelvük létezett. Társadalmuk törzsek szerint tagolódott, a törzs néhány tucat emberből állt, akik rokoni kapcsolatban álltak egymással. Vándorló vadászként éltek, akik dárdával és bumeránggal csaptak le áldozatukra. Lakóhelyük főleg kunyhókban és barlangokban volt, leginkább köveket tiszteltek, papjuk nincs, csak varázslójuk. Hagyományuk az Álomidő, amely egyszerre jelképezi a több tízezer éves múltat és ezzel párhuzamosan a jelent. Mindez írott kultúraként sohasem létezett, csak táncként, énekként, barlanfestményként, tárgyi ábrázolásként hagyományozódott tovább. Ezeken sokszor több ezer évvel ezelőtti események is megjelennek, például 4700 évvel ezelőtti meteorbecsapódás!

 

 

Az indiánokhoz hasonló törzsfőnökük nem volt, így az angolok gondban is voltak, hogy kikkel kell tárgyalniuk. A magántulajdon ráadásul ismeretlen volt számukra, így teljesen másként értelmezték azokat a szerződéseket, amelyeket az angolok aláírattattak velük. Ezeket a félreértéseket oszlatta el Bourke kormányzó, aki egy nyilatkozatban kisajátította földjeiket a brit korona számára. Az angol fegyenc söpredék még csak kedvteléből irtotta őket, a szabad telepesek már kissé tudatosabban igyekeztek szabadulni a kellemetlen szomszédoktól, legyen az dingó, vagy aboriginal.

 

 

 

Előbbinek elég volt a sima méreg, utóbbinak már a lisztbe kellett belekeverni az arzént. A törzsi társadalmi szerkezet és fegyverzet alkalmatlan volt szabadságharcra, így maradt az alkalmazkodás; a kontinens gazdái hamar cseléddé váltak sajt földjükön. A legtöbben a földek feltörésében segédkeztek, vagy beálltak juhpásztornak. Később itt is létrejöttek a rezervátumok, majd a XX. század polgárjogi küzdelmei fokról fokra hozták el az egyenlő béreket, a jogegyenlőséget, a kulturális jogokat, a szavazati jogot, az állampolgárságot, a parlamenti képviseletet. 2000-ben Cathy Freeman őslakos rövidtávfutónő gyújtotta meg az olimpiai lángot a sydney-i olimpia megnyitó ünnepségén és meg is nyerte a 400 méteres futást. 2008. február 13-án Kevin Rudd miniszterelnök nyilvánosan bocsánatot kért az Elveszett Nemzedékek tagjaitól kormánya nevében.

 

 

Az aboriginal zászló (piros-fekete, középen a Nappal, a piros az ausztrál földet, a fekete az őslakosokat jelképezi) ma már ott lobog a középületeken az ausztrál mellett. Napjainkban az ősi földek használatáért zajlik a küzdelem, bár az őslakosok harmada már városlakó, majd fele vidéki peremterületeken él és mindössze 20 százalékuk maradt meg a sivatagban.

 

A nyugati típusú civilizációba való beilleszkedés nehézségeiről mesélnek a sivatagban oly gyakran látott felgyújtott és magára hagyott autók, illetve a figyelmeztetés az italboltoknál: aki az őslakosoknak alkoholt ad, az pénzbüntetésre számíthat. Alice Springs és az Outback kicsit ezekről a civilizáció határán helyüket kereső emberekről is szólt számunkra, akik közül sokkal találkoztunk következő állomásunkon, Brisbane-ben is.

 

 

Kenyeres Oszkár

További ajánlott írások:

 

A Hazajáró Ausztráliában – Érkezés Adelaide-be (1. rész)

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 3 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Körkép

A szerkesztőség általános szerzője. Mindenhez ért. Mindenhez is!

Kövessen minket

Megosztás