Kultúra

Dicsőség és béke – 120 évvel ezelőtti gondolatok karácsonyra

Szavak, sorok, gondolatok, melyekről 120 év után is érdemes elgondolkozni.

Karácsonyvárás. Százhúsz évvel ezelőtt nem is sejtették, hogy két egymás mellett álló/ülő ember mobiltelefonon, vagy közösségi hálón keresztül fog egymással beszélgetni, hogy az üdvözlő, ünnepkívánó kézfogást, mosolyt az okostelefon fogja közvetítetni, hogy az emberi közösség felett – legalábbis a világ fejlettebbnek tartott részén – a világháló kezd uralkodni.

 

Az alábbi írás ismeretlen szerzője azon bánkódik, hogy az akkori közösségünkben hódítani kezd az „atheizmus” „… fensőbb lénynek érzi … félistennek képzeli magát … a,  magát tudásában tökéletesnek hívő ember fölényes gőggel nézi le nálánál tökéletlenebb   embertársát.

Hirdetés(x)

 

Dekadencziában vagyunk erősen, ha­ladunk lefelé a lejtőn, mintha a jelenben újhodnék meg az általános erkölcsi romlás, mely régi  nagy államok sírját ásta meg.

 

Szavak, sorok, gondolatok, melyekről 120 év után is érdemes elgondolkozni.

 

Szent karácsony ünnepére virradtunk ismét.

 

Hirdetés(x)

Az emberi tudás hatalmas erővel döngeti a hitélet kapuját; de legyen ez az erő akármilyen fokozott, a kapu nemes, tiszta érczén megtörik az ostrom ereje, míg ember lesz a Földön, kinek cserébe a fejlődő tudás nem képes egyenértéket nyújtani több évezres hitéért, az Istenben való erős bizodalom nem is fog soha ki­hamvadni a hívő lelkekből.

 

 

A történet avatott búvárai hiába fejtik ki nekünk molyette aktákból, avatag kö­vekből, hogy immár csaknem kétezer éves szent hitünk az isten-embernek tél szakán, jászolban, nyomorban történt születéséről legföljebb legendának jó, hogy ez a születés a valóságban sem nyomorban, sem jászolban, sem téli időn nem történhetett, mikorra a szeretet világhódító vallása karácsony szent ünnepét, mint az Úr születése napját a keresztyénség ünnep­napjai közé beiktatta: hivő lelkünk ere­jének egész teljével ragaszkodik az ősi hagyományhoz és szent karácsony ünne­pén száll az ének a templomok boltívem át a magasba:

 

„Dicsőség az égben Istennek

 

És békesség a földön embereknek!”

 

 

Dicsőség és béke!

 

Az első hirdette hatalmát, fenségét az Úrnak aki mindenek fölött való, a ki sujt és emel kinek  bűntető keze, ha olykor reánk nehezül is, el kell azt tűrnünk meg nem törő hittel azon tudatban, hogy nem javunkra esik-e a büntetés?! Az utóbbi meg lakozzék az emberi szívekben, nyilatkozzék meg az egymás iránt való szeretetben, elnézésben, emberi gyar­lóságaink kölcsönös megtűrésében.

 

Hiszen minél fejlettebb, tökéletesebb lesz emberi tudásunk, annál inkább fényesebb tanú­ságtétele az az Isten dicsőségének, ki bennünket gondolkozó lényekké teremtett, s a béke jóleső, áldásos érzése a kinek szívébe megtért, az közelíti meg legin­kább az emberiség legfenségesebb esz­ményét.

 

Ám amilyen örökigaz ez a kettő, olyan kevéssé fogamzik meg az az élet örvénylő forgatagában.

 

 

Az ember, ahogy tudásában tökéletesedik, ahogy mind tágabb és tágabb tereit fedezi fel szomjúhozó szelleme az előtte addig ismeretlen világoknak; annál fensőbb   lénynek   érzi,  képzeli  magát és annál inkább hódit soraiban tért az atheismus. Félistennek képzeli magát gyarló tudásában, mely legyen bármilyen fejlett, tökéletlen fog maradni bizonyára az idők végtelenjéig,  viszonyítva a mindenségnek előttünk örök rejtekben való világaihoz, melyeknek   miszticzizmusába behatolni tudásunknak soha meg nem adatik.

 

De az a, magát tudásában tökéletesnek hivő ember fölényes gőggel nézi le nálánál tökéletlenebb embertársát, ki  hozzá viszont bizonyos  irigységgel eltelve szi­vében,  gyűlölséggel  tekint  föl  és  meg­törik  az  isten-ember  szent  tana a sze­retetről emberi gyarlóságunkon, hogy soha egyek ne lehessünk magunk között; s bár ajkunk zengi az éneket Isten dicső­ségének, lelkünkben kiveszőfélben van a hit s békét hirdetve gyűlölség lakozik szivünkben.

 

 

A mi kis világunk, ez a szűkös kör, melyben élünk, melyben munkásságunk mozog, melynek kerete magán- és köz­életünk cselekedeteit korlátolja, kicsiny­ben képe a nagyvilágnak. Sőt bízvást mondhatjuk, hogy a mi kórságos nya­valyák az emberiség erkölcsi életében tovaharapóznak és mind szélesebb-széle­sebb rétegeibe eszik bele magukat a tár­sadalmi osztályoknak, éppen a nagyból terjednek szét a kisebb társadalmi körze­tekre.

 

A központokból származik át az erkölcsi fekély a vidékre mind szélesebb gyűrűkben, hogy lassan, de biztosan át meg átegye az emberiség minden szervét, minden rétegét, pusztító mérgével meg­mételyezvén a szivekben a valláserkölcsi szent érzést is.

 

 

És pusztítanak köztünk az erkölcsi nyavalyák mindenféle nemei. Hivalkodva jár közöttünk a bűn, ha siker kíséri; mert a siker mindent kiment.

 

Dekadencziában vagyunk erősen, ha­ladunk lefelé a lejtőn, mintha a jelenben újhodnék meg az általános erkölcsi romlás, mely régi  nagy államok sírját ásta meg.

 

 

Mélyen elszomorító, sivár, de igaz képe ez a mi szűkös kicsiny világunk­nak éppen úgy, mint az emberiség társa­dalmának általában.

 

Szent karácsony ünnepére virradtunk ismét.

 

 

Ez ünnep szent napján legyünk leg­alább egyek Isten dicsőítésében és begyűl­vén templomaink boltívei alá, szálljon fel harmóniában az ének:

 

,,Dicsőség az égben Istennek,

 

És békesség a Földön embereknek!”

 

 

(Losoncz és Vidéke, 1898. december 25., XIX/52. szám)

 

 

Lejegyezte és korabeli képeslapokkal kiegészítette:

 

Puntigán József

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!

Kommentek

Kövessen minket