A Hazajáró Ausztráliában – Melbourne, Victoria fővárosa – V. rész

„Terra Australis Incognita” – az ismeretlen déli földrész… Ausztráliát, az „Ötödik kontinenst” máig némi misztikum lengi körül, leginkább távolsága okán. Pedig a tömegturizmus kibontakozásának évtizedeiben már a Dél Keresztje alatti földrész sem elérhetetlen úti cél. Útra keltünk hát mi is, elsősorban azért, hogy meglátogassuk a több hullámban diaszpórába szakadt magyarságot, de persze nem feledkeztünk meg a természeti kincsek felkereséséről sem. Hat részes cikksorozatunk ennek a majd két hónapos utazásnak a tapasztalataiból, élményeiből, benyomásaiból szemezget.

Melbourne, Victoria fővárosa

(5. rész)

Valamikor a 80-as években láttam először a „Mint oldott kéve” című televíziós sorozatot, amelyben a 48/49-es forradalom hőse, Mednyánszky Cézár Ausztráliába utazik a meggazdagodás reményében. Sokáig azt hittem, a film csak fikció, de ahogyan utána olvastam Ausztráliának, kiderült, hogy Mednyánszky Cézár tényleg járt itt, és tényleg elveszítette a bal karját abban a támadásban, amelyben útonállók kifosztották. Mindez Melbourne-ben, a St. Kilda Road-on történt, amely akkor még egy kietlen hely volt, ma már azonban egy forgalmas út a város közepén. 

    

A St. Kilda forgatagában sétálgatva ez a régi történet is eszünkbe jutott, illetve azoké a magyar emigránsoké is, kiket Haynauék üldöztek idáig. Akkoriban Victoria állam már önálló úton járt, 1851-ben vált ki Új-Dél-Wales államból. Fővárosát, Melbourne-t 1835-ben alapították meg a szeszélyes tazmániai időjárást megunó angolok. (A helyzet azért itt sem sokkal jobb, a helyi mondás szerint Melbourne-ben egy napon belül akár 6 évszak is előfordulhat.) A XIX. században még könnyebb volt a kontinensre bevándorolni, hisz alig pár millióan éldegéltek az ausztrál államokban, özönlöttek is a tömegek az aranylázak idején.

A legnépesebb melbourne-i diaszpóra az olasz és a görög lett. (Úgy tartják, Athén után Melbourne a második legnagyobb görög város.) De nem csak európaiak érkeztek ezekben az évtizedekben: kínaiak, afgán tevehajcsárok, a keleti part cukornádültetvényein dolgoztatott óceániai őslakosok, a nyugati part délkelet-ázsiai származású gyöngyhalászai is ekkor kezdték multikultivá tenni Ausztráliát. Később az angol gyarmatokról, Indiából és Ceylonból is sokan jöttek, majd a II. világháborút követően a kelet-európai menekültek tízezrei találtak itt új hazára.

A bevándorláspolitika alapelve sokáig a „Fehér Ausztrália” volt (ma a lakosság 80 százaléka brit származású), az ázsiaiaknak igen csak meg volt nehezítve a letelepedés. A 70-es évektől már kénytelenek voltak lazítani a szigorú szabályokon, ma a bevándorlás a társadalom és a gazdaság szükségleteihez van igazítva. Magyarul, akire szüksége van Ausztráliának, az könnyen megkapja az állampolgárságot, akire nincs, annak egy bizonyos türelmi időszakban be kell bizonyítania, hogy Ausztráliának igenis szüksége van rá.

Aki túljut a rostán, annak szinte a legalsó polcról, a nulláról kell kezdenie az életét. Számokban kifejezve: évente körülbelül 200000 ember kap letelepedési engedélyt, elsősorban a képzett munkaerő. Itt is létezik illegális bevándorlás, de egy szigetországba azért nem olyan könnyű bejutni. Az egyedüli migrációs útvonalon, az indonéz szigetvilág felől sokan érkeznek lélekvesztőkön Ausztrália partjaihoz, de fülön csípésük után ők általában Nauru szigetére, a migránsok gyűjtőpontjára kerülnek. Ennek ellenére Ausztrália a humanitárius katasztrófa sújtotta Mianmarból, Burmából, Irakból, Szíriából sok menekültet befogad, nyilván némi szűrés után. 

Magyarból körülbelül 25-30000 él Melbourne-ben és Victoria államban. Legfontosabb intézményeiket, a Bocskai Centrumot, a Református templomot, a Szent István katolikus templomot, az Árpád Idősek Otthonát, a délvidékiek magyar klubját, a wantirnai Magyar Központot, benne a Korona Csárdát mind-mind végiglátogattuk, sőt ott voltunk az 56-os megemlékezésen is, amely után nagy sikerű közönségtalálkozót tartottunk.

Remek, vidám, öntudatos magyar emberekkel találkoztunk, akik bemutatták nekünk Victoria állam további magyar emlékeit is, például Ballarat és Bendigo aranyvárosait. Említsük meg név szerint Marót Mártát, a helyi magyarság motorját, aki szervezője a két évente megrendezendő Hungarofest-nek, amely mindig több ezer embert vonz, miközben öregbíti a magyar kultúra hírnevét. 

Mártával jártuk végig az Great Ocean Road 243 kilométeres szakaszát, amely Victoria állam délnyugati végén, az óceán partján fut. Az utat az I. világháborúból visszatért katonák építették a partra leszakadó hegyoldalban, 1919 és 1932 között. A nehéz körülmények sok ember halálát követelték, de sokszor a szerencse is rámosolygott az útépítőkre. 1924-ben például egy zátonyra futó gőzhajó kénytelen volt megszabadulni rakományától, 500 hordó sörtől, amire az útépítők rögtön lecsaptak.

Az üdülővárosokat, szörfparadicsomokat, esőerdőket érintő útvonal leghíresebb látványossága a 12 Apostol sziklacsoport, amely már csak 7 apostol, a többi ugyanis leomlott. A London Bridge egyik íve is leszakadt már, de hát így működik ez a hullámverte tengerpartokon: sziklaalakzatok halnak és születnek. Ki tudja 10000 éve hány apostol volt itt látható, vagy 10000 év múlva mennyi lesz itt? A partszakaszon büszkén mutatták meg nekünk Ausztrália egyik legidősebb világítótornyát, amelyet 1848-ban építettek – ez itt már történelmi távlat. 

Azt mondják, Victoria állam olyan, mint Ausztrália, csak kicsiben. Vannak benne esőerdők, sivatagok, hegyek, pompás tengerpartok; néhányat meg is látogattunk közülük. A Wilson Promontory Nemzeti Park okozta a legkellemesebb csalódást; itt a gazdag állatvilág miatt egy szafarin érezheti magát az ember. A park egy félszigeten van, így zsákutca, a végén fehér homokos tengerpartok várják az utazót. Meglepő volt a Mungo Nemzeti Park holdbéli tája, illetve a Pink Lake valószínűtlen színe is. A Grampians-hegységben nemcsak a merészen a semmibe nyúló sziklacsúcsok, hanem a szenzációs vízesések és a barátságos kenguruk is örök élményben részesítettek bennünket.  

Melbourne-be visszatérve, egy kicsit magunkba szippantottuk a város hangulatát is. Előbb lenéztünk a város legmagasabb épületének tetejéről, az Eureka Toronyból, majd jött a Szent Pál katedrális, a Királyi Botanikus Kert a háborús emlékművel, a graffitis negyed, a brighton-i faházak és a többi nevezetesség. Melbourne a legélhetőbb városok listáján gyakran szerzi meg az első helyet, de ez a lista valószínűleg az alapján lett összeállítva, hogy hol nem kell elbújnia az embernek a devianciájával, vagy hol hirdetheti azt nyíltan.

Kénytelen-kelletlen a városnak ezt az arcát is megismertük, így nem esett nehezünkre tovább állni, és két ikonikus helyszínt felkeresve zárni melbourne-i látogatásunkat. Az egyik Puskás Öcsi bácsi szobra az Olimpiai stadion mellett, a másik a Carltoni-temető volt, ahol a Magyar Hősök emlékműve és Farkas Márton 48-as honvéd sírja is van. 

Itt jutott újra eszembe Mednyánszky Cézár és a „Mint oldott kéve” című televíziós sorozat. Abban hősünk – igaz egyik karja bánja, – de túléli a „bushranger” útonállók támadását. Egy 48-as magyar huszárezredeshez, Prihoda Jánoshoz kerül, akivel átbeszélik a gyógyulás és az Európába való hazatérés lehetőségeit. De innen adjuk át nekik a szót:

Mednyánszky Cézár (Kovács Titusz): „Tanultam én Párizsban egy verset, pontosabban egy vers három sorát. Így szól: a bujdosókkal, ha találkozol, mond meg nekik, hogy pusztulunk, veszünk. Mint oldott kéve, széthull nemzetünk.”

Prihoda János (Juhász Jácint): „Óh, nem… ahol magyar sírok lesznek a temetőkben, Dél-Amerikában, Észak-Amerikában, Itáliában vagy Ausztráliában, mindig emlékezni fognak a forradalomra és a szabadságharcunkra. Nemhogy fogyatkoznánk, de szaporodunk. Mint a földbe hullott búzaszem, amely elpusztul ugyan, de csak azért, hogy helyette tízezer új sarjadjon.”

Így legyen!

Kenyeres Oszkár

A cikksorozat korábbi részei:

A Hazajáró Ausztráliában – Új-Dél-Wales történelmi országútján – IV. rész

A Hazajáró Ausztráliában – Tavasz Queensland vidékén (3. rész)

A Hazajáró Ausztráliában – Élet a „Halott középben” (2. rész)

A Hazajáró Ausztráliában – Érkezés Adelaide-be (1. rész)