Mindennapjaink

A Hazajáró Ausztráliában – Epilógus Nyugat-Ausztráliában – VI. rész

Nyugat-Ausztrália földrajzilag közelebb esik az Óhazához, mint bármelyik ausztráliai metropolisz, mégis távolabb van től

Nyitókép: Kenyeres Oszkár

 

„Terra Australis Incognita” – az ismeretlen déli földrész… Ausztráliát, az „Ötödik kontinenst” máig némi misztikum lengi körül, leginkább távolsága okán. Pedig a tömegturizmus kibontakozásának évtizedeiben már a Dél Keresztje alatti földrész sem elérhetetlen úti cél. Útra keltünk hát mi is, elsősorban azért, hogy meglátogassuk a több hullámban diaszpórába szakadt magyarságot, de persze nem feledkeztünk meg a természeti kincsek felkereséséről sem. Hat részes cikksorozatunk ennek a majd két hónapos utazásnak a tapasztalataiból, élményeiből, benyomásaiból szemezget.

 

Epilógus Nyugat-Ausztráliában

(6. rész)

 

Nyugat-Ausztrália földrajzilag közelebb esik az Óhazához, mint bármelyik ausztráliai metropolisz, mégis távolabb van tőle, hisz aki Ausztráliába jön, az szinte kizárólag a keleti nagyvárosokat látogatja meg. Ezért is vált szívüggyé az, hogy ha már átjöttünk a bolygó túloldalára, Perth és Nyugat-Ausztrália ne maradjon ki az utazásból. Főként azért se, mert mégiscsak él itt több ezer magyar!

Hirdetés(x)

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

A perth-i magyarok vezetőjével, Schaffer Frigyessel sikerült is lebeszélni egy Hazajáró-közönségtalálkozót, ám mielőtt erre sor került volna, kicsit szétnéztünk az állam nemzeti parkjaiban. 

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Rögtön kezdésnek itt volt Perth-től 190 kilométerre a Nambung Nemzeti Park, amely partmenti sivatagokból áll, ékköve a Pinnacles-sivatag sárga homokkő oszlopai gyorsan elvarázsoltak bennünket. Képeken nehéz visszaadni azt a látványt, amely itt tárul az ember szeme elé.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Mindenesetre gyorsan eldőlt, hogy annyira nem is sietünk észak felé, itt alszunk valahol a közelben. Szállás után nem nagyon kellett nézni, hisz lakóautóval voltunk, azzal pedig bárhol félreállhattunk az Indiai-óceán partján futó útról.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Nyugat-Ausztrália érintetlen, kies tájain autózni már önmagában nagy élmény; balról az óceán, jobbról a sivatag – így telt az első két nap. Egyedül az tántoríthatná el az utazót, hogy két komolyabb nemzeti park között 400-500 kilométer a távolság, azonban ez bennünket, cseppet sem zavart, hisz hol emuk, hol kenguruk tűntek fel a termeszvárak uralta tájban.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Kalbarri Nemzeti Park – ez volt a következő állomás, ott is a Természetes Ablak nevű sziklaív, amely még a 40 fokos hőségben is mágnesként vonzotta a turistákat. A park jellegzetessége a homokkőből felépült tájba mélyen bevágódott szurdok, amelybe több kilátópontról is be lehet lesni. Denham és a Cápa-öböl felé csakis a sztromatolitok kedvéért kanyarodtunk le.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

A sztromatolit a legősibb életformák közé tartozik, mikroorganizmusból, leginkább kékalgából álló, eredetileg kocsonyásszerű anyag, amely megkövesedik. Az általunk meglátogatott Hamelin Pool talán a leglátványosabb algatelep, lakói már évmilliárdok óta termelik itt az oxigént. Sokáig maradtunk volna itt is, de előkerültek a legyek, akik miatt szinte menekülni kellett a környékről.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

A következő nap egyik fénypontja a Baktérítő átlépése volt, erre tábla is figyelmeztetett a helyszínen. Hiába tettünk már meg Perth óta 1200 kilométert, a tagolatlan part miatt erre felé ritkák az öblök és a strandok, így nagy volt az öröm, mikor elértük a Korall-öböl Mauritiust idéző tengerpartját.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

A sekély, türkizkék tenger és a parttól pár lépésre kezdődő vörös homokdűnék itt páratlan kontrasztban állnak egymással. Némi strandolás után aztán újra bevetettük magunkat a sivatagba, hisz végső úticélunk, a Karijini Nemzeti Park már csak néhány száz kilométerre volt. 

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Egyre magasabb hegyek közé értünk, az úton megjelentek a hatalmas bányagépek, ami azt jelezte, hogy megérkeztünk Ausztrália legfontosabb bányavidékére. A Nyugat-Ausztrál-tábla ősi kristályos kőzetei itt a felszínen vannak, így a különböző ásványkincsek, ércfeldúsulások könnyen elérhetőek.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Ezen a vidéken már 1 millió éve nem változott semmi, szép lassan zajlik a szárazföld lepusztulása, a kőzet mállása. Ennek köszönhetően Ausztrália ma a Föld első számú bauxit kitermelője, ám vasércbányászatban már Kína mögé szorult. Jellemzően a nyersanyag feldolgozatlanul megy ki az országból, sőt a bányavállalatok is külföldi, főként kínai kézben vannak.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

A Perth-től Tom Price-ig megtett 2000 kilométer alatt mindössze két komolyabb várossal, Geraldton-nal és Carnarvon-nal találkoztunk, de igazából ezek is mesterséges városok, melyek elsődleges funkciója az ásványkincsek kihajózása.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

A szárazföld belsejében lévő bányavárosok, mint Newman vagy Paraburdoo is szinte falanszterként hatnak, ráadásul ez itt már az Outback puszta valósága, ahol vannak olyan területek is, amelyeket csak az 1980-as években sikerült feltérképezni. 

 

A Karijini, amiért ennyit utaztunk, jócskán beváltotta a hozzá fűzött reményeket, sőt, a legjobb hely volt egész utazásunk során. Egy fennsíkot kell elképzelni, amelybe döbbenetesen mély szurdokokat vájt a földtörténeti idő. A szurdokok mélyén, csapadékos időszakban folyók rohannak, de így tavasz végére sok helyütt már alig csordogált bennük víz. A legtöbb szurdokban a mély üstökben, az ún. „pool-okban” megmaradt a víz, ezek kiváló fürdőhelyül szolgálnak a félsivatagos tájban. 

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Még egy utolsót csobbantunk a Hammersley-szurdok kellemesen hűs vizében, aztán lassan indulni kellett vissza déli irányba, hisz másnap délután közönségtalálkozó várt ránk az innen 1500 kilométerre fekvő Perth-ben. Nem tudom hogyan, de valahogy átszeltük a kies Outback-et, időben odaértünk és megtartottuk utolsó ausztráliai előadásunkat a napfény városában.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Perth nem véletlenül kapta ezt a nevet, hisz az egész országban itt süt a legtöbbet a Nap, évi 3200 órát! Sok amerikai milliomos választja nyugdíjas korba érve lakhelyéül ezt a dinamikusan fejlődő várost. A többi metropolisz már stagnál, de azt mondják Perth még mindig cseperedik, terjeszkedik.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Egyébként Nyugat-Ausztráliában nem Perth, hanem a déli Albany volt az angolok támaszpontja a kezdetek kezdetén, de aztán megneszelték, hogy a franciák gyarmatalapítást terveznek errefelé, és megelőzték őket 1829-ben. Ekkor foglalták el az angolok a Swan-folyó torkolatát és tettek ünnepélyes nyilatkozatot, melyben megalapították várost.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Perth a világ „legfélreesőbb városa” versenyben is jól áll, hisz a legközelebbi nagyváros, Adelaide is több mint 2000 kilométer ide, sőt például az indonéziai Jakarta is közelebb van, mint saját fővárosa, Canberra.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

A városkép nagyon hasonlatos az Ausztráliában megszokotthoz: a toronyházak körül iparnegyed, azon túl kertvárosgyűrű. A város minden bizonnyal a Kings Parkból nézve a leglátványosabb, innen elénk tárul a kiszélesedő Swan, amely mögött ott emelkednek a város felhőkarcolói. A Kings Parkban találjuk Perth botanikus kertjét, amely méretében nagyobb, mint a Central Park New-Yorkban. 

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Miután bejártuk a várost, még mindig volt másfél napunk a lakóautó leadásáig, így igyekeztünk kihozni a maximumot az itt tartózkodásból – ki tudja, mikor jut el ismét ide az ember! Ebben a másfél napban Ausztrália délnyugati csücskébe indultunk: kezdtünk a Pingvin-szigetnél rögtön Perth alatt, de persze a pingvinek ebben a délelőtti napszakban az óceánt járják zsákmányt keresve, így hiába is lestük őket. Albany környékén aztán megsokasodtak a látnivalók.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Manjimupnál láttuk talán életünk legszebb erdeit és fáit, melyek közül néhány olyan magas volt, hogy a tetején kilátót építettek, amelyre csigalétrán lehetett felmászni. Albany mellett az ősföld gránitja közvetlenül az óceánnal találkozik, ennek legszebb megnyilvánulása az Elefánt-sziklák és a Gap-szikla hullámok ostromolta kilátója.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Napunk már belenyúlt az éjfélbe, mire felértünk a Wawe Rock nevű gránitformációhoz, ami – ahogyan a neve is mutatja, – egy hullám alakú szikla. Ezt már csak reggel tudtuk megnézni, majd jó 400 kilométer hosszú út várt ránk, míg visszaértünk Perth-be.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Közben átszeltük Nyugat-Ausztrália éléskamráját; érdekes volt látni a novemberi aratást a hatalmas kiterjedésű gabonaföldeken. Gyors autóleadás, és még mindig maradt fél nap, így belefért az is, hogy áthajózzunk a Rottnest Island-ra, amely már önmagában is egy gyönyörű sziget az Indiai-óceánban, de leginkább lakóiról, a quokkákról nevezetes.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

A holland hajósok még patkánynak nézték ezt az apró kengurufajtát – amelynek a hivatalos neve rövidfarkú kenguru – és el is nevezték a szigetet Rottnest, azaz Patkány-szigetnek. Mi sem hagyhattuk úgy el a szigetet, hogy ne szelfizzünk a világ legvidámabb állataival. 

 

Perth-be visszatérve aztán elérkezett a búcsú és a számvetés ideje, hisz egyszer innen is haza kell térni. Ausztráliából sokszor csak a szépet és a jót, a felszínt láttuk, bár a majd két hónap arra is elég volt, hogy mélyebb benyomásokat szerezzünk. Szívünk szerint sok mindent hazavinnénk innen magunkkal. Például a magas fokú társadalmi szolidaritást, az önkéntesség intézményét, az állandó vidámságot és segítőkészséget, ami itt tényleg nem póz és szerep.

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

Bár itt hiányoznak az útszéli keresztek és az egyéb keresztény jelképek, ennek ellenére a hétköznapi mentalitásban ott van a kereszténység. Az állam is erősre húzta a szociális hálót, a gyengébbeket nem engedik olyan könnyen elesni. Itt nincsenek státusszimbólumok, kivagyiság, verseny a korzón, sőt a fennhéjazást inkább megvetik.

 

Itt elképzelhetetlen a tilosban parkolás, a buszssávban haladás, vagy, hogy levillogjanak a belső sávban, ilyen szempontból ez egy egészséges világ. Ha 80 km/óra a megengedett sebesség, akkor a belső sávban 82-vel mennek, a külsőben 78-al; első a közlekedésbiztonság – nem is találkoztunk balesettel 20000 kilométeres utunk során. A stressz sem erőssége Ausztráliának, a temetőkben bóklászva nagyon ritkán láttunk olyan sírhantot, amely ne 70 éves kort megélt elhunytat takarjon. 

 

fotó: Kenyeres Oszkár

 

De természetesen nem esünk abba a hibába, mint az egyszeri ember, aki kimegy Londonba mosogatni, és mindent pusztulásnak lát, ami otthon van, figyelmen kívül hagyva a hazai lehetőségeket és adottságokat, jelenünket és múltunkat. Most szépen megköszönjük a Jóistennek, hogy vigyázott ránk utunk során, hálát adunk neki, hogy megismerhettük a világ ezen szegletét is, és hazamegyünk. Hazamegyünk felvértezve a sok-sok jó példával és tapasztalattal, lelkünkben a számtalan élménnyel, és igyekszünk a jó világot szűkebb hazánkban megteremteni. 

 

Kenyeres Oszkár

 

A cikksorozat korábbi részei:

 

A Hazajáró Ausztráliában – Melbourne, Victoria fővárosa – V. rész

A Hazajáró Ausztráliában – Új-Dél-Wales történelmi országútján – IV. rész

A Hazajáró Ausztráliában – Tavasz Queensland vidékén (3. rész)

A Hazajáró Ausztráliában – Élet a „Halott középben” (2. rész)

A Hazajáró Ausztráliában – Érkezés Adelaide-be (1. rész)

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 7 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kövessen minket