Nagymamája legfeljebb törhette a szlovákot, de Ipolyság polgármestere már Trianonnal riogat

Nyitókép: Ipolyság város Fb-oldala

Az ipolysági polgármester a trianoni békediktátum évfordulója miatt aggódik.

Idén június 4-én lesz száz éve, hogy a történelmi Magyarország határait a versailles-i döntőbírák megnyirbálták és ezzel elvetették a második világháború magjait. Sokszor, sok helyen már leírták a békediktátum előzményeit, természetesen mindenki a maga szemszögéből és az éppen regnaló politikai elit szája íze szerint.

Nemzetünk balsors tépte csónakja száz esztendeje hánykolódik a szláv tenger közepén. A népek közötti megbékélés felszínes, hiú ábránd. Legtöbbször csak addig működik, amíg a kisebbségi létbe kényszerült magyarság szép csendben tűri a sorsát. Az anyaországtól való brutális elszakítást az utána következő megaláztatások és jogtiprások tetézték.

   

A Felvidéken a második világégés után igyekeztek még egyet belerúgni az agonizáló, sokat szenvedett magyarságba. Az 1947-es kitelepítések és áttelepítések hatása máig rezonál közösségünkben. A Csehszlovák állam szinte lefejezte a felvidéki magyarságot, hiszen a legöntudatosabb és legvagyonosabb réteget jelölte ki az ország elhagyására. Az itt megüresedett portákra pedig szerényebb anyagi és nem utolsósorban szellemi képességekkel megáldott újonnan érkezőket telepített be.

Szülővárosom, Ipolyság és környéke sem kerülhette el sorsát. Az így felhígított, ellehetetlenített, átformált népesség sorai közt zavar támadt, amely leginkább az identitásválságban merül ki. Hosszú bekezdésekben lehetne taglalni, hogy a mindennapokban ez, hogyan is nyilvánul meg. Az arra fogékonyaknak újat viszont már nem tudnék írni.

Városom első embere a szokásos újévi jókívánságok mellett nem volt rest a trianoni évfordulóról sem megemlékezni. A közösségi médiában jegyzett posztjában retteg a különböző csoportok esetleges megnyilvánulásaitól, amelyek negatív hatassál lehetnek a népek közötti kapcsolatokban. Egymás közötti párbeszédre, eszmecserékre szólít fel. Szép kerek, hangzatos mondatok ezek, főleg, ha szívből jöttek volna.

Emlékszem az első megválasztása alkalmával egy beszélgetés alkalmával megjegyezte, addig, amíg ő lesz a polgármester, Ipolyság Tesmag városrészében a helyi folklór ünnepségek alkalmával többé a magyar zászlót nem viseli el. Ott, az asztalnál ülve csípőből jött is a riposzt, hogy amíg az erőm engedi, nemzeti jelképeinket bátran és büszkén fogjuk használni.

Tavaly Csehszlovákia megalakulásának alkalmával a városházára kitűzte a csehszlovák lobogót. A magyar szabadságharc, vagy augusztus 20. apropóján viszont a nemzeti trikolórunk a fiókban maradt. Míg a város kis részének megfelel (ezzel is mutatva ki az úr a házban) addig a nagy többséget figyelembe sem veszi. Holott a hatályos jogszabályok ezt nem tiltják. Egy politikus nagyságát az is tükrözi, ha következetes és alázatos. Itt mindkét erénynek hiányában vagyunk.

Szemléletváltásra és toleranciára lenne szükség. Szeretnék egy olyan államban élni, ahol nem koloncként, holmi megoldandó problémaként tekintenek ránk, hanem partnerként, egyenjogú államalkotóként kezelnek.

Trianon traumája máig él. Egy anyjától elszakított ember fájdalma soha nem múlik el. Teljen el bármennyi idő, a feledés homályába az nem vész el. A mai napig kihatással van a mindennapjainkra. Ne legyek megtűrt, éppen csak elfogadott akárki egy olyan városban, ahol a történelem rólunk szól. Ahol a világháborús emlékműveken a mi nagyapáink nevei vannak márványba vésve. Egy-egy megemlékezésünkre, ünnepünkre ne potenciális veszélyforrásként tekintsenek, hanem értőn, empátiával kezeljék azt.

Száz év nagy idő a világ és a benne élő emberek sokat változtak. Viszont a természettől és hagyományaitól elrugaszkodott embernek nincs jövője, hiába is állít mást az éppen uralkodni vágyó fősodor. Erős gyökér nélkül nincs korona. Nem lehet egy várost kettős mércét alkalmazva képviselni. A csehszlovák állam megalakulása nekem és sokunknak is „érzékeny” téma volt. Mégis elfogadtuk annak megünneplését és nem riogtattunk népek közötti viszályokkal. Most a másik félen a sor, adjanak teret a szomorú centenáriumnak a tisztes megemlékezésére.

Várom a Polgármester Úr megemlékező szavait június 4-én, ezzel is tisztelettel adózva a szlovákul vélhetően nem nagyon értő néhai magyar nagymamájára.

Dian Csaba

További ajánlott írások:

Szórványosodó tömbterületek – így fogynak a magyarok a Felvidéken

Ipolyság, ébresztő! – Sikkasztás után is marad minden a régiben?