Mindennapjaink

“Kollektív bűnösként” Szlovákiában. Miért voltak értelmetlenek a Beneš-dekrétumok?

Szlovákiában ma is érvényben vannak a Beneš-dekrétumok.

Az elmúlt időszakban – több aspektusból – ismét felszínre került a Beneš-dekrétumok ügye. Mint ahogy arról már írtunk, 2020. május 19-én precedensértékű döntést hozott az Emberi Jogok Európai Bírósága Strasbourgban, hiszen elmarasztalták Szlovákiát a Bosits kontra Szlovákia ügyben, melynek alkalmával nemzetközi szinten először mondták ki, hogy a Beneš-dekrétumok alapján ma is sor kerül vagyonelkobzásokra Szlovákiában.

 

Magyarul: Szlovákiában ma is érvényben vannak a Beneš-dekrétumok.

Hirdetés(x)

 

Nem beszélve arról, hogy a Progresszív Szlovákia mozgalom Magyar Platformja sajtóközleményében mihamarabbi szakmai és társadalmi párbeszéd megkezdését sürgette a Beneš-dekrétumok ügyében, ugyanis – mint írták – az Állami Erdővállalat a Beneš-dekrétumok alapján földterületet akar kisajátítani egy magyar nemzetiségű magánembertől.

 

A platform azt tervezi, hogy felkéri Zuzana Čaputová köztársasági elnököt a felvidéki magyarok ügyének felkarolására, illetve arra, hogy legyen a moderátora ennek a társadalmi párbeszédnek. Több hasonló kísérlet és kezdeményezés volt már ez ügyben az elmúlt 25 évben, valamennyi meddő vitába fulladt.

 

Korábbi perözön a Beneš-dekrétumok ellen

 

A mostani precedens-értékű döntés nem az első és nem is az utolsó Szlovákiában és Csehországban. 2001-ben például több mint százötven pert indított František Oldřich Kinsky a cseh állam ellen. A hat nyelven beszélő arisztokrata ezekben a perekben közel 1 milliárd eurónak megfelelő vagyonát követelte vissza, amelyet a Beneš-dekrétumok alapján, mint náci kollaboránstól vett el tőle az egykori cseh kormány.

Hirdetés(x)

 

Kinsky – aki 157 peréből ötöt megnyert – valóságos kampányt folytatott a dekrétumok ellen. 1945-ben, a rendeletek hatályba lépése idején az öregúr által visszakövetelt ingatlanok már az akkor még csak 9 éves (!) Kinsky tulajdonában voltak. A vádak tehát meglehetősen irracionálisak voltak, hiszen egy kilencéves kisfiút német kollaboránsnak vagy árulónak nyilvánítani nevetséges. Kinsky pereskedése mintegy 60 hektárnyi erdőért és más mezőgazdasági területért, néhány kisebb birtokért és kápolnáért Veltrusyban, egy birtokért, rajta kastéllyal Chocenben, a prágai Óváros téren álló hajdani Kinsky-palotáért (ma: a Cseh Nemzeti Galéria székhelye), erdőkért Rakovnikban, halastavakért Litomyslskóban, a České Svyčarskoban lévő nemzeti parkért, illetve a területén álló tokani vadászkastélyért és a közép-csehországi Velvarechben egy cukorgyárért folyt.

 

Kinsky – aki kijelentette, hogy csak akkor hajlandó Csehországba költözni, ha saját prágai palotájában lakhat – 2001-ben a cseh államigazgatási szervektől igazolást kapott cseh állampolgárságáról, melyet a néhány évvel később érvénytelennek nyilvánítottak.

 

De visszakövetelte egykori prágai vagyonát a 2000-es évek elején a cseh államtól Monika Oppenheim, a náci Németország londoni diplomatájának Angliában élő leánya is. Édesapját, Eduard Brücklemeiert, a Hitler elleni sikertelen merényletben való részvételéért 1944-ben a nácik kivégezték. Ez sem mentette meg azonban családját attól, hogy a náci Németország bűneiért felelőssé tegyék a Beneš-dekrétum alapján. A sikertelen merénylet után Oppenheimék teljes vagyonát elkobozták.

 

A hölgy először 1998-ban vitte bíróság elé az ügyet, de akkor elutasították az ügyét. A per 2004-ben folytatódott, Oppenheim asszony számára sikertelenül. Később a legfelsőbb szinten tárgyaltak róla. Egy bírósági döntés szerint azonban Oppenheim asszony nem kaphatja vissza egykori prágai vagyonát. Ügyvédje kijelentette:

 

„A szóban forgó vagyon háború utáni elkobzása a Beneš-dekrétum alapján törvénytelen volt, mert Brücklemeier részt vett az antifasiszta ellenállásban.”

 

A prágai városi bíróság szerint viszont a vagyon elkobzása összhangban volt az akkor érvényes csehszlovák törvényekkel. A bíróság szerint az a tény, hogy a diplomata részt vett a Hitler elleni merényletben, jogi szempontból nem befolyásolja az ügyet. A dekrétum ugyanis kimondja:

 

„…csak olyan német, illetve magyar nemzetiségű csehszlovák állampolgár vagyonát nem szabad elkobozni, aki az antifasiszta harcban konkrétan Csehszlovákia érdekében vett aktívan részt.”

 

Ezt – furcsa módon – a védelemnek nem sikerült bizonyítania a bíróságon.

 

„Vitathatatlan, hogy Brücklemeier részt vett a Hitler elleni merényletben, amiért tisztelet illeti, de az nem bizonyítható, hogy a merénylet célja a németek által leigázott nemzetek felszabadítása volt”

 

– jelentette ki Zdeněk Kučera, a bíróság elnöke. A bíró szerint Brücklemeiert maga Hitler nevezte ki londoni konzulhelyettesnek, és ő esküvel fogadott hűséget a náci Németországnak.

 

Politikai, történeti és jogi előzmények

 

Szükségszerű, hogy megismerjük azokat a politikai, jogi, történeti aspektusokat, amelyek értelmében a Beneš-dekrétumok még ma is kihatnak bizonyos ügyekben a felvidéki magyarokra. Ezt szolgálja az alábbi elemzés.

 

Kevés államférfi „dicsekedhet” Közép-Európában azzal, hogy elnöki dekrétumai évtizedek múltán is olyan politikai és társadalmi botrányt kavarnak, mint az egykori csehszlovák köztársasági elnök és külügyminiszter, Eduard Beneš rendeletei. Bármennyire is hangoztatja Csehszlovákia két jogutód állama, Csehország és Szlovákia, hogy a Beneš-dekrétumok holt rendeletek, mégis mindkét államban a jogrend részét képezik.

 

Ez azt jelenti, hogy a dekrétumok kibocsátása óta Szlovákiában számos olyan törvény született, amely újraszabályozta a dekrétumokban foglalt kérdéseket, anélkül, hogy hatályon kívül helyezte volna a vonatkozó dekrétumokat vagy konkrétan hivatkozott volna arra, hogy módosítja azokat. Ennek következtében a dekrétumok eredeti szövegükkel ma is hatályosak és érvényesek. Tekintsük át a felvidéki magyarok legnagyobb tragédiájának történelmi és politikai hátterét!

 

Csehszlovákiából kitelepített magyarok. Dunacsúny, 1946. november

 

A Beneš-dekrétumok, a Kassai Kormányprogram, illetve a felvidéki magyarok 1945 és 1949 közötti jogfosztottsága „nemzet(iség)gyilkossági kísérlet” volt, amely felért egy genocídiumkísérlettel.  Hogy miért? Mert ezt az időszakot a felvidéki magyarság a teljes jogfosztottság állapotában élte át. Nem kapott állampolgársági státust. A kitelepítések, a deportálások, a lakosságcsere következtében több mint százezer magyarnak kellett elhagynia szülőföldjét – akarata ellenére. Ezt fejelte meg a reszlovakizáció. 1945-re a felvidéki magyar értelmiséget szinte teljesen lefejezték, a földreform által a magyar parasztságot is tönkretették.

 

A népszámlálási adatok is egyértelműen azt bizonyítják, hogy ezek az intézkedések olyan sebeket ejtettek a csehszlovákiai magyarság testén, melyeket mindmáig nem hevert ki a felvidéki magyarság. Az 1921. évi első népszámlálás szerint 761 823 magyar nemzetiségű állampolgár élt Csehszlovákiában, ami az összlakosság 5,6 %-át tette ki. 1930-ban újból népszámlálást tartottak Csehszlovákiában, mely szerint a magyar nemzetiségűek száma 691 923, ami az összlakosság 4,8 %-át jelentette. 1950 márciusában pedig megtörtént a második világháború utáni első népszámlálás, mely szerint Csehszlovákiában 367 733 magyar nemzetiségű állampolgár élt, ami az összlakosság 3 %-át tette ki. A csehszlovákiai magyarság lélekszáma tehát alig három évtized alatt csaknem a felére csökkent (!) Vajon mi ez, ha nem népirtási kísérlet? Mindezek ellenére a magyarok kiűzését nem sikerült elérni.

 

Ki volt Eduard Beneš és hogyan gondolkodott?

 

A második világháború alatt egyértelműen kirajzolódtak a csehszlovák ellenállási mozgalom céljai, valamint az ország háború befejezése utáni elrendezésének körvonalai. Az 1938-as év és az azt követő időszak tapasztalatai eredményeképpen ugyanis a csehszlovák politikát – mindenekelőtt azonban Eduard Beneš politikáját – a müncheni egyezmény jóvátételének politikájaként kell értelmeznünk. E politika lényege a müncheni egyezmény megsemmisítése és Csehszlovákia államhatárainak visszaállítása.

 

A müncheni egyezmény jóvátételi politikájának egyik legfontosabb részét a csehek és szlovákok nemzetállamának megteremtése képezte, amelyet a nemzeti kisebbségek likvidálása, megsemmisítése révén kívántak megvalósítani.  A csehszlovák politikusok többsége úgy vélte, hogy ez a leghatékonyabb belpolitikai módszer annak megelőzésére, hogy München megismétlődhessen. Beneš elképzelései szerint az első világháborút követő kisebbségvédelmi rendszer azért mondott csődöt, mert veszélyeztette a „többség” állami szuverenitását. Ezért utasította el a kisebbségvédelmi rendszer felújítását.

 

Ahhoz, hogy Beneš politikáját világosan lássuk, meg kell ismernünk lelkivilágát, múltját, s azt, hogy miként gondolkodott. Ki is volt Eduard Beneš? A modern Csehszlovákia egyik megalapítója, cseh politikus, aki Masarykkal és Štefanikkal Franciaországban emigráns cseh és szlovák szervezetet alakított, amelyet 1918. október 14-én az antant ideiglenes csehszlovák kormánynak ismert el. Beneš 1920-tól 1935-ig az első Csehszlovák Köztársaság külügyminisztere volt, majd a párizsi békekonferencián a csehszlovák küldöttség vezetőjeként oroszlánrésze volt Kelet-Közép-Európában az új államhatárok megállapításában.

 

E határok védelmére szervezte meg Beneš a kisantantot (1920. augusztus 14.: jugoszláv-csehszlovák szerződés; 1921. június 5.: jugoszláv-román szerződés). 1935-ben köztársasági elnökké választották, majd miután 1938-ban Csehszlovákia szétesett, lemondott, száműzetésbe vonult, és Franciaországban létrehozta a csehszlovák nemzeti bizottságot, amelyet 1940-ben Londonba költöztetett. Franciaországot a második hazájának, a magyarokat a legnagyobb ellenségének tartotta.

 

A kelet-közép-európai emigráns kormányok közül Beneš kormánya volt az egyetlen, amely a háború után visszatérhetett hazájába és kormányt alakíthatott. Ezt Beneš 1945. április 4-én meg is tette, majd 1948 februárjában – Gottwald követelésére – kinevezett egy kommunista vezetésű kabinetet, júniusban azonban már nem volt hajlandó aláírni az új – kommunista – alkotmányt és lemondott. Három hónap múlva meghalt.

 

Nemzetközi tapasztalatait, széles körű összeköttetéseit, jó szervezőképességét, diplomáciai fondorlatosságát, apró termetéből adódó kisebbségi defektusait, taktikai ügyességét mindvégig ott találjuk Magyarország és a magyarság ellenségeinek sorában.

 

„A magyar erőszakuralom túlszárnyalja a poroszt”

 

– hirdette, és mindent megtett annak érekében, hogy a magyarság ellen hatékony nemzetközi propagandát fejtsen ki. Magyar földön sohasem járt, de a magyarokról a lehető legrosszabb volt a véleménye.

 

Magatartását, lelkületét, politikai pályafutása valamennyi mozzanatát a magyarok és a németek iránti nemzet- és fajgyűlölete hatotta át. Politikai pályáját jelentős mértékben segítette heves antiklerikalizmusa és kiemelkedő szabadkőműves mivolta, de jellemében és tevékenységében a gátlástalan machiavellizmus is megtalálható. Beneš egyértelműen fogalmazott, amikor ezeket mondta:

 

„Nem az igazságokra törekszem, én politikát csinálok… tudatosan követek el jogtalanságokat az állam érdekében és személyes érdekemben.”

 

Eduard Beneš és felesége a londoni emigrációban, 1940 nyarán

 

A harmincas évek legvégén és a negyvenes évek legelején a csehszlovák politikai emigráció három csoportja alakult ki: a Milan Hodža vezette párizsi, a Beneš körül csoportosuló – az egységes csehszlovák állam újrateremtését szorgalmazó – londoni emigrációs központ, valamint a Klement Gottwald vezette moszkvai kommunista csehszlovák emigráció. Beneš – aki Csehszlovákia felbomlását követően is köztársasági elnöknek tartotta magát – 1940 júliusában kinevezte a londoni emigráns csehszlovák kormányt és létrehozta a parlamentet pótolni hivatott államtanácsot. Az ideiglenes csehszlovák kormányt a nyugati szövetségesek és a Szovjetunió 1940-ben és 1941-ben hivatalosan is kormányként ismerte el. A londoni emigráns csehszlovák államigazgatásban Beneš a hiányzó törvényhozói hatalmat – a kormánnyal és az államtanáccsal egyeztetve – köztársasági elnöki rendeletekkel gyakorolta.

 

A londoni csehszlovák emigráció vezetőjeként Beneš sokat foglalkozott a világháború utáni csehszlovák állam belső és külső életfeltételeivel, s már 1941-ben arra a következtetésre jutott, hogy a német kisebbség jelentős részétől Csehszlovákiának meg kell szabadulnia. A német – majd 1943-tól kezdődően a magyar kisebbség – felszámolása a londoni csehszlovák kormány háborús céljainak kiemelt fontosságú elemévé vált.

 

Beneš felismerte, hogy a második világháború utáni rendezés egyik meghatározó tényezője a Szovjetunió lesz, ezért már a háború alatt igyekezett jó kapcsolatokat kiépíteni a szovjet birodalommal. Moszkvai tárgyalásain kedvenc magyarellenes szólamait hangoztatta.

 

„…a magyarokat a németekhez hasonlóan meg kell semmisíteni…Azt hiszem, fontos lenne, hogy nemcsak az amerikaiak meg az angolok, de Önök is részt vegyenek Magyarország megszállásában.”

 

– jelentette ki Beneš 1943-ban Moszkvában, mire Molotov buzgón helyeselt:

 

„Feltétlenül meg kell büntetni a magyarokat! Ami pedig a megszállást illeti, mi azért közelebb vagyunk Magyarországhoz, mint mások.”

 

Beneš tudomásul vette, hogy a kemény magyarellenes csehszlovákiai szankciókhoz Sztálin beleegyezését kell megszereznie.

 

Csehszlovákia külpolitikai orientációjának kialakításában kulcsfontosságú esemény volt az 1943. december 12-én megkötött csehszlovák-szovjet barátsági és háború utáni együttműködési szerződés. A Szovjetunió már 1941 júliusában elismerte a Beneš vezette emigráns londoni csehszlovák kormányt. A müncheni egyezményt a Szovjetunió elvetette, és Csehszlovákiát a München előtti határaival ismerte el. Beneš Molotovval és Majszkij követtel még a szerződés megkötése előtt egyeztette álláspontját a háború utáni európai rendezésről.

 

A háború alatt a moszkvai csehszlovák emigráció sem tétlenkedett. Klement Gottwald 1943. december 21-én tájékoztatóban hangsúlyozta, hogy a Csehszlovák Köztársaságnak szláv nemzeti állammá kell válnia, területéről a magyar nemzetiséget el kell távolítani, és a magyar kisebbség ügye „befejezett tény”. 1944. május 11-én Gottwald így nyilatkozott a moszkvai rádióban:

 

„…nincs messze a pillanat, amikor megkezdődik hazánk megtisztítása a német és magyar áruló söpredéktől.” A moszkvai emigrációs csehszlovák lap, a Československé Listy, 1944. augusztus 1-jén a magyar kérdést már eldöntöttnek tekintette: „A németeknek el kell hagyniuk a cseh földet, meg kell tisztítani a cseh tájakat tőlük tökéletesen és végérvényesen…Ami a németekre érvényes, érvényes a magyarokra is.”

 

Egy cseh folyóirat francia nyelvű propaganda-térképe a második világháború idején

 

Beneš a háború utáni Európában Magyarországra egy szigorított Trianont irányzott elő, a magyar nemzetet egy Európába nem való, haladni nem tudó, összeférhetetlen, elnyomó, feudális, antidemokratikus népségnek rajzolta meg. Elképzelései „The organisation of postwar Európe” címmel jelentek meg a Foreign Office kiadásában. Beneš – kihasználva a Hitler nevéhez is fűződő határrevíziókkal szembeni angolszász antipátiát – magabiztosan jelentette be, hogy Magyarország természetesen nem tarthatja meg azokat a területeket, amelyeket „Németországtól azért kapott jutalmul, mert megszegve szerződéseit, részt vett a bűnös háborúban.” Mint látjuk, Beneš a történelmi tényeket is meghamisította, annak érdekében, hogy a nemzetközi politikai elit és közvélemény előtt rossz színben tüntesse fel Magyarországot. Magyarellenes propagandája sikereit a nemzetgyűlölet kiaknázásának köszönhette.

 

Ennek az elvnek megfelelően az „etnikai homogenizációt” szolgáló folyamat már a párizsi békekonferencia kihirdetése előtt megkezdődött: mintegy 30 ezer csehszlovákiai magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba, 1945 nyarán pedig több mint 36 ezer magyart toloncoltak ki szülőföldjéről. A kitoloncolás főként az első bécsi döntést követően a Felvidékre költöző hivatalnokokat, tanítókat, valamint a pozsonyi és kassai magyarokat érintette. Több ezer magyart pedig szlovákiai munkatáborokban és koncentrációs táborokban tartottak fogva.

 

Csehszlovákiából áttelepített magyarok. Dunacsúny, 1946. november

 

Miért voltak értelmetlenek és veszélyesek a Beneš-dekrétumok?

 

A háború utáni Csehszlovákiában a valóságos politikai konstelláció és a kisebbségellenes jogalkotás között a magyar kérdésben megoldhatatlan ellentmondás keletkezett. Miért is? Mindenekelőtt azért, mert Beneš azon elnöki dekrétumai, amelyek 1945-ben a csehszlovákiai magyarok jogfosztásáról és vagyonelkobzásáról napvilágot láttak, nem a háború utáni helyzetben keletkeztek, hanem 1944 nyarának eufórikus hangulatában.

 

Beneš és környezete ugyanis a teljes optimizmus lendületével dolgozta ki az alkotmánytörvényeket helyettesítő elnöki dekrétumokat, köztük a magyar kisebbség teljes jogfosztásának dekrétumait is, nem számítva arra, hogy ezek a törvények hatálybalépésük idején túlhaladottak, irreálisak – és más nemzetközi egyezményekbe ütközők – lesznek. Ez az értelmetlen ellentmondás okozta többek között azt, hogy a csehszlovákiai magyarság csaknem négy éven át a teljes jogfosztottság állapotában élt.

 

1945. augusztus 2-án Beneš 33-as számú dekrétuma a kollektív bűnösség elve alapján csaknem minden csehszlovákiai magyart megfosztott állampolgárságától. A felvidéki magyarság számára ezek voltak a Janics Kálmán által megfogalmazott hontalanság évei. A 33. és a 108. számú dekrétum pedig a magyarokról szinte ugyanazt mondta ki, mint a szlovák fasiszta állam 68/1942-es számú alkotmánytörvénye a zsidókról (ez az a törvény, amelyet csak a szlovák parlament egyetlen magyar képviselője, gróf Esterházy János nem szavazott meg 1942. május 15-én, mert a jogszabályt istentelennek és embertelennek tartotta). Mindkét jogszabály tulajdonképpen genocídium-kísérlet volt.

 

Az 1945-ben kiadott 88. számú elnöki rendelet alapján „munkatáborozás” címén Csehországba deportáltak mintegy 44 ezer magyart. A deportálásoknak több halálos áldozata volt, magyar családok százai csonkultak meg. Az 1945/5. számú elnöki dekrétum előbb nemzeti gondnokokat nevezett ki a magyarok tulajdonában lévő ingatlanokra, az 1945/12. számú dekrétum már mezőgazdasági vagyonuk elkobzásáról és elosztásáról, az 1945/108. számú Szlovák Nemzeti Tanács-rendelet pedig a teljes kártérítés nélküli vagyonelkobzásról rendelkezett. Az 1945/28. számú elnöki rendelet a magyaroktól elkobzott mezőgazdasági vagyon csehek és szlovákok tulajdonába való átadását rendelte el. Mindemellett a 107-es számú Szlovák Nemzeti Tanács-rendeletben kimondták, hogy a magyar nemzetiségű személyek nem jogosultak nyugdíjra vagy más öregségi segélyre.

 

Csomagolnak a felvidéki magyarok

 

Eduard Beneš több mint százezer csehszlovákiai magyar és mintegy  hárommillió szudétanémet kitelepítésért felelős. 1945. május 14. és 1945. október 28. között száznegyvenhárom elnöki dekrétumot bocsátott ki, melyekből tizenhárom közvetlenül vonatkozott a magyar és a német kisebbség kollektív bűnösként való elmarasztalására. Az „etnikai homogenizáció“ nevében 1944-45 telén mintegy harmincezer csehszlovákiai magyar polgári személyt deportáltak kényszermunkára a Szovjetunióba.

 

További rendeletek értelmében több tízezer magyartól kobozták el vagyonát, teljes kártérítés nélkül. Jogfilozófiai szempontból azonnal meg kell jegyezni, hogy Beneš a dekrétumait teljes mértékben a potsdami konferencia szellemével és határozatával ellentétben adta ki, hiszen a konferencia nyilatkozata egyértelműen megkülönbözteti a magyarok és a németek kitelepítésének kérdését.

 

A magyarok kitelepítését ugyanis a potsdami konferencia nem hagyta jóvá, nyilvánvalóan érzékelve, hogy a második világháborúval kapcsolatban különbséget kell tenni a németek és a magyarok között. Magyarország nem volt a háború kirobbantója, s a felvidéki magyarság is erőteljesen náciellenes volt, amit több tüntetés és politikai demonstráció, valamint gróf Esterházy János politikai és közéleti magatartása is bizonyít.

 

A felvidéki Gúta község magyar lakosai elbúcsúznak a temetőben nyugvó halottaiktól

 

A beneši-dekrétumok hatása – ma

 

A Beneš-dekrétumok továbbélése nemcsak a felvidéki magyarok megaláztatásának utólagos legitimálása, de szöges ellentétben áll az újraegyesülő Európa szellemével és mindennemű emberjogi és közösségi jogi normával. Ennek ellenére sem Csehország, sem Szlovákia nem semmisítette meg Beneš 1945-ben hozott – és 1946-ban ratifikált – elnöki dekrétumait.

 

Sőt: Prágában, 2005 májusában – a cseh miniszterelnök jelenlétében –, felavatták Eduard Beneš szobrát és emléktábláját, emléket állítva annak az egykori csehszlovák köztársasági elnöknek és külügyminiszternek, aki elnöki rendeleteivel és diplomáciai ügyeskedésével megkísérelte kiirtani a felvidéki magyarságot. A szobor felavatása a jelenkor szégyenteljes aktusa, s nemcsak Beneš személyének állít emléket, hanem a felvidéki magyarok és a szudétanémetek háború utáni genocídiumára kísérletet tevő elnöki dekrétumoknak, a kitelepítéseknek, a fűtetlen marhavagonoknak, az ötvenkilós csomagoknak, a kényszermunkának, a több tízezer magyar család megcsonkításának.

 

Eduard Beneš szobra Prágában

 

 

A szlovák parlament pedig 2008-ban nagy többséggel – 120 igen szavazattal (a parlament 150-tagú) – határozatot fogadott el a második világháború utáni rendezés érinthetetlenségéről, amellyel lényegében szentesítette a magyarok háború utáni kitelepítését, deportálását elrendelő Beneš-dekrétumok érvényességét. E parlamenti határozat egyrészről elítéli a kollektív bűnössség elvét, másrészről kimondja, hogy tiszteletben tartja a győztes és vesztes államok közötti egyezményeket.

 

Beneš úgy gondolta: „Állami szempontból megbízhatatlanoknak kell tekinteni: a német vagy magyar nemzetiségű személyeket…”

 

Epilógus

 

A politikai, történettudományi és társadalmi szembenézést a beneši örökséggel nem lehet megkerülni, és nem maradhat el az áldozatok, valamint azok hozzátartozóinak megkövetése és anyagi kárpótlása sem. Ez mindenekelőtt Csehország és Szlovákia, valamint a két ország vezetőinek, törvényhozásának és kormányának a felelőssége. Az Európai Uniónak sem a jogrendje, sem filozófiája nem ismeri el a népek kollektív bűnösségének elvét.

 

A felvidéki magyarság ennek ellenére mindmáig kollektív bűnös. Politikai gesztusra van szükség, amely elítéli Eduard Benešnek a felvidéki magyarok és a szudétanémetek kiirtását szolgáló dekrétumait, és kimondja, hogy a felvidéki magyarság nem kollektív bűnös. Ennek nincs egészséges alternatívája.

 

A végére egy személyes kérés: Kérjük, támogassátok a Körképet legalább havi két euróval, hogy még több hasonló tartalmat készíthessünk nektek!

 

Tarics Péter

Képek: A szerző archívuma

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 18 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kommentek

zoltan
2020. jún. 02. 12:21

Jaj a legyozotteknek.

A kommenteket lezártuk.

Szóljon hozzá!

Kövessen minket