Évközi 29. vasárnap: „Az Istenhez való odafordulás adja az igazi reményt, és az ebből fakadó örömöt.”

Nyitókép: columbans.ie

Világszerte tombol a koronavírus-járvány. A második hullám nálunk, Szlovákiában is erőteljesebb az elsőnél. Emiatt az óvintézkedések értelmében a szentmiséken is csak hat személy tartózkodhat a templomban. A Körkép.sk ezért úgy döntött, hogy vasárnaponként plébánosok gondolataival kedveskedik Tisztelt Olvasóinak.

Évközi 29. vasárnap Fóthy Zoltán párkányi plébános reménykeltő, erősítő szavait közöljük, hogy lélekébresztő gondolataival segítse olvasóinkat ezekben az embert próbáló napokban. (A Párkányi Plébánia FB-oldalán és hivatalos honlapján további sok érdekes információt és egyházi híreket is találunk.)

   

Remény a nehéz napokban…

A reményt hordozzuk szívünkben. Isten ajándéka ez, nem pedig az evolúció egyik terméke. A természetfeletti remény a megtapasztalt isteni közelség gyümölcse. Sokan mondják: a remény hal meg utoljára. És ez igaz. Mert halálunk pillanatában reményünk – a hittel együtt – Isten végtelen irgalmába és szeretetébe torkollva beteljesül. Ezért kell remélnünk.

Nem földi javakban, hanem abban, Aki létünket megtartja és értelmet ad neki. A Szentírás, mint Isten kinyilatkoztatott szava alapot ad reményünknek: a történelemben kimondott isteni szó a remény jele és megvalósulása egyben. Mert Isten szól – nem mást, mint önmagát adja. Isten önajándékozása betölti az emberi létet, értelmet és célt adva neki. Az irgalmas Isten az ő önközlésének csúcsán – Jézus Krisztus megváltói művében – pedig kézzelfogható módon kimondta a világnak, hogy szereti és nem hagyja el soha.

Oly szépen festette le ezt a tapasztalatot már az ószövetségi zsoltáros is, amikor úgy beszél az Úrról, mint pásztorról, aki gondoskodik nyájáról. E gyönyörű szavak beteljesedését az Egyház méltán vetítette ki Jézusra, akiben szüntelenül felismeri az emberiség nagy Pásztorát.

„Az Úr az én pásztorom, nincsen hiányom semmiben. […] Ha a halál sötét völgyében járok is, nem félek a rossztól, mert te ott vagy velem…” (Zsolt 23[22],1.4).

Az igaz pásztor az, aki a halál völgyén átvezető utat is ismeri; azt az utat, amely számunkra ismeretlen és titokzatos. Aki a végső magány útján is velem jön és végigvezet. Ő Jézus, az örök Atya egyszülött Fia, aki maga is végigjárta ezt az utat; leszállt a holtak országába, legyőzte a halált és visszatért, hogy most bennünket kísérjen. Velünk van, és nem hagy el minket.

Valójában éppen ezt éljük át a liturgiában, különösen a szentmisében: jelenvalóvá válik az értünk meghalt és feltámadt Jézus titka. Az örök Isten élete. S közben életünk teljes megvalósulása felé haladunk. Igaz, sok minden lesújt minket, elveszítjük lelkesedésünket és megtörhet örömünk. De hívőként megízleljük a reményt…

Úgy gondolom, ez az időszak is a remény spirituális időszaka, amelyben különösen az Egyháznak reménnyé kell válnia önmaga és a világ számára. Épp akkor, amikor sokan túlélésre rendezkednek be [a külső körülmények kényszerében – úgy tűnik – nem akad más lehetőségük]. Eltávolodnak a másiktól.

„Maszkot kell ölteniük”, s ezzel az anonimitás a szeretet közösségével szemben még inkább teret hódít magának. Sokan betegesen féltik életüket – mintha nem tudnák: úgy sem maradnak itt örökre. Létük egyébként is a teremtő és gondviselő Isten fényében ragyog csupán…

Ezek a tények támadásként is értelmezhetők: az ember elleni támadásként. A hitnek itt nagy feladata van, hiszen épp általa kell ezeket a támadásokat kivédenünk. A Krisztusba vetett hit segít minket a lehető legteljesebb képben látni a világot! A hit fényében arra is rádöbbenhetünk, hogy hamis az a feltételezés, mely szerint az egészségünk a mi életünk integritásának legfontosabbnak része.

Halljuk oly sokszor: „a legfontosabb az egészség!” Tényleg így van ez? Ha valóban ezt tartjuk a legfontosabbnak, akkor feltehetjük a kérdést: a többi dolog az életben alárendelődik az egészségnek? A hit és az élet igazsága vagy a szeretet … ez mind-mind az egészségtől függ? A hívő ember Istenben bízva egyébként a betegségekben is megőrzi lelkének nyugalmát, mert tudja, hogy élete az Úr kezében van.

S az egész emberiség életének irányultságát csak az Isten felé való odafordulásban látja. Személyes életét is az alázat és szeretet hatja át, amelynek forrása Istenben van. Az Istenhez való odafordulás adja az igazi reményt, és az ebből fakadó örömöt.

Itt kíván Krisztus Urunk Egyháza jellé válni a világ számára, különösen akkor, amikor jelen van az emberek között, örömeik és gondjaik közepette. Ha az Egyház jelen van, akkor Krisztus is ott van. S engedjük, hogy gyógyítsa sebeinket az Édesanya, az Egyház, s benne Krisztus – az Egyház Szíve, a szeretet forrása. Lehetséges ugyan, hogy azt a tapasztalatot éljük meg, hogy a nekünk ajándékozott szeretet önmagában nem oldja meg életünk problémáit. Mert a szeretet veszélyeztetett. A halál szétzúzhatja…

Ugyanakkor tudjuk, hogy szükségünk van a feltétel nélküli szeretetre. Szükségünk van arra a bizonyosságra, melynek alapján elmondhatjuk:

„Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmasságok, sem magasság, sem mélység, sem egyéb teremtmény el nem szakíthat bennünket Isten szeretetétől, amely Krisztus Jézusban, a mi Urunkban van” (Róm 8,38–39).

Adja az Úr, hogy töltse be a nekünk ajándékozott időt az értelem gazdagsága, amely reményünknek lendületet ad, miközben szüntelenül Istenre tekintünk és benne bízunk.  

Fóthy Zoltán párkányi plébános