Nyitókép: pixabay.com

 

Van az úgy, hogy az ember egy rövidke időre kiülne lakásának erkélyére, hogy kissé megpihenjen, és tűzzön rá végre az áldásos tavaszi napfény. De nem igazán talál rá alkalmat, hogy eközben friss levegőt is szívjon, mert egy sokemeletes városi tömbház erkélyein az alsó, a felső, a jobboldali, a baloldali szomszédok valamelyike mindig dohányzik. Vagy egyszerre többen is. Így aztán folyton-folyvást a más füstjét szívhatjuk, passzív dohányosként. A balkonjaink ugyanis közvetlenül egymás mellett vannak, egy-egy piszkosszürke drótüveglappal leválasztva. Számomra roppant kellemetlen ez a dolog.  Arról nem is beszélek, hogy a csikkek többsége a ház előtt landol …

 

A szél is, mintha csak bosszantani akarna, többnyire felém fújja a füstöt, én meg már az „illatáról” beazonosítom, melyik szomszéd gyújtott rá, aszerint, hogy márkásabb cigarettáról, vagy valami ócska kapadohányról van szó. A második emeleti „bácsi” füstjétől viszolygok leginkább, nem tudom, mit szív az öreg, lehet, cigarettavégeket fejt szét, és azt csavarja. Szóval eszméletlenül büdös, olyan torokmaró. 

 

Hogy miért nem beszélem meg ezt a témát a szomszédokkal?

 

 hirdetes_810x300  

Ugyan kérem! Minek? Hát a saját lakása erkélyén mindenki akkor cigarettázik, és olyat szív, amikor és amilyet akar. Ki szólhatna ebbe bele? Ha pedig nem a saját lakásáról van szó, hanem „csupán” bérlő, akkor még inkább felháborító lenne egy ilyen kérés a számára. Kifizeti a „drága pénzt” a lakásért, és még azt sem engedheti meg magának, hogy a balkonon rágyújtson? No, nem, nem lehet ilyet kérni … Én lennék az összeférhetetlen szomszéd, akinek mindenkivel baja van …

 

fotó forrása: pixabay

 

Szereztem már ilyen élettapasztalatot, nagyon régen, úgy bő harminc éve. Akkor még lehetett sok közösségi térben dohányozni, ahol ma már tilos, hiszen a dohányzás visszaszorítása még gyerekcipőben járt. A csoportban, melynek abban az időben aktív tagja voltam, szavazásra bocsátották, hogy engedélyezzük-e a közös termekben a dohányzást. Többségben voltak a nem dohányosok, mégis egyedül tiltakoztam. A többiek inkább alkalmazkodtak a füstölgőkhöz. – Ó, én elviselem, igaz, magam nem dohányzom, de engem különösebben nem zavar – mondogatták, helyet adva inkább a békességnek. 

 

Mert a dohányosok nagyon össze tudnak ám tartani! Csupán attól, hogy ők dohányosok. Még ha az élet többi területén különböznek is egymástól. Mert jó úgy körbeállni, és együtt füstölögni … Engem abban az időben ez a dohányzó társaság (többségében nő) menthetetlenül kiközösített, mert én voltam szemükben az egyedüli összeférhetetlen. Ez aztán később sajnos az élet más területeire is kihatott … 

 

Azt egyébként napjainkban is gyakran megfigyelhetjük (és most nem kimondottan a dohányzásról beszélek) hogy éppen azokat éri gyakran a vád, akik a normalitás mellett foglalnak állást.

 

Hát, ezért nem szólok a szomszédoknak. Tegnap délután beragyogott szobámba a napocska és ismét az erkélyre csalogatott. Ki is mentem néhány percre, de három balkonról szállt egyszerre felém a cigarettafüst.

 

fotó forrása: pixabay

 

Jó ideje tanulom már az alkalmazkodást, nehogy én legyek az összeférhetetlen szomszéd. Így hát fogom inkább az összecsukható kempingszékem, valamint egy könyvet, és lemegyek a toronyházak közti parkba. (Kell a szék, mert nincs ott pad, de minek is, úgyis tele lenne hajléktalannal. Nem a hajléktalanok ellen beszélek, félreértés ne essék. De ha lenne pad, biztos foglalt lenne.) Tehát a lakótömbök között ülök egy fél órácskát, és olvasgatok, vagy varrogatok. De úgy veszem észre, a járókelők ezt is furcsa dolognak tartják. Ám a szomszédok többsége már megszokta, és azt hiszem, el is fogadják. Látják, hogy nem ártalmas dolog az olvasgatás.

 

A minap a másik házból egy öregúr állt meg mellettem, miközben rá is gyújtott, és társalogni próbált. 

 

Olvasgatunk, olvasgatunk? – kérdezte.  – Olvasgatok  – bólintottam rá megkérhetném, hogy egy-két lépést álljon arrébb? Ugyanis nehezen viselem a cigarettafüstöt …
– Hö! Akkor megyek is, ha zavarja!

 

válaszolta megütközve, még a szeme is villant hozzá, aztán arrébb csoszogott. Mindjárt megsértődött. Egyébként csak látásból ismerem, hát, nem egy úriember. Most úgy tűnt a tekintetéből, nagyon csúnyákat gondol rólam: Hiszen csak társalogni próbált, én meg arrébb zavarom. Azonnal szóvá tenni egy cigarettát!
Ki hallott már ilyet?!

 

Sok hasonló estem volt az életben, mesélhetnék. Persze, akad azért olyan is, aki normálisan reagál. Például a házmesterünk. Ő, ha éppen arrafelé jön, udvariasan érdeklődik, hogy vagyok, de mindig pár lépéssel távolabb áll meg, mert tudomásul vette, hogy zavar a füst. Ám sajnos az ilyen udvarias magatartás ritka eset, inkább a fordítottja a jellemző. Mert a dohányosok idegessé válnak, ugyanúgy, mint az alkoholisták, ha nem jutnak hozzá az adagjukhoz.

 

Egyszer, (régebben már) valamilyen közösségi kiránduláson a Selmeci-hegységben néhány lelkes túrázóval megmásztuk a Szitno-t.  Egy hozzám hasonló korú hölgy csapódott mellém, akivel egyébként csak távolabbról ismertük egymást. Végre-végre kifulladva, lihegve, de boldogan fölértünk a hegytetőre, és azonnal letelepedtünk, hogy kifújjuk magunkat, és gyönyörködjünk a tájban. Én imádom a tiszta hegyi levegőt. Na, a hölgy felet sem szusszant, máris nyúlt a táskája után. – Végre! Mostmár igazán megérdemlem, hogy rágyújtsak egy cigire! Alig bírtam már kivárni, csak nem akartam, hogy fölfelé emiatt álljunk meg.

 

fotó forrása: pixabay

 

Na, képzelhetitek, én mindjárt „padlót fogtam” mert a hölgy közvetlen mellém telepedett le. Ő én mellém, ez most fontos. Muszáj volt neki szólnom, hogy a saját hegyi élményem se legyen elrontva.

 

Megkérhetlek akkor, hogy üljél egy picit arrébb?  Mert én viszont a tiszta, friss levegőt szeretném élvezni – fordultam hozzá udvariasan.
– Na, ne mondjad már, hogy ez az egy cigi itt kint a szabadban olyan nagyon zavar! Még ha bent lennénk, zárt helyen, nem mondom, na, de kint, hallatlan! De tudod mit? Ha annyira zavar, üljél arrébb te, számomra innét nagyon jó a kilátás, és különben is, ha már egyszer leültem, hát nem mozdulok! – fordult felém izzó szemekkel. 

 

Hát, mit tehettem? Látszott, hogy nagyon haragos lett a hölgy. Elrontottam a boldog pillanatot, amikor végre nyugodtan rágyújthatott volna a nagy erőfeszítést követően, a szép környezetben. De nem, nekem kifogásaim támadtak …

 

Mondanom sem kell, hogy a Szitno-ról már külön jöttünk lefelé.  Egyetlen cigaretta ügye véget vetett egy éppen csak kezdődő barátságnak.

 

Hát, látjátok, ezért nem szólhatok a szomszédoknak a folyton felém áramló cigarettafüst miatt. Nincs szükségem rá, hogy saját otthonomat haragos szomszédok vegyék körül. Ha szólnék, esetleg elküldenének a jó édesanyámhoz, vagy javaslatot tennének, hogy vásároljak magamnak egy kertes házat, ha ennyire zavar a cigarettafüst. Persze, anyagiakat senki sem kínálna fel hozzá. Hát, ez van.

 

Szerintetek létezik megoldás?

 

Buday Mária

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 8 olvasónak tetszik ez a cikk.