Tiszteletteljes emlékezés Csapó Endre író, újságíró 100. születésnapján

Nyitókép: Czuh János

A Panoráma Világklub és annak alapító elnöke, dr. Tanka László szervezésében valósult meg az az őszinte és tárgyilagos születésnapi megemlékezés, amelyet az Ausztráliában élő és az emigrációs magyarság egyik legkiemelkedőbb nemzeti újságírója, a november 11-én 100 éves Csapó Endre tiszteletére rendeztek, aki két évvel ezelőtt adta vissza lelkét a Teremtőnek. 

Csapó Endre Magyarországról származó ausztráliai magyar író, újságíró a nemzeti publicisztika legnagyobb alakja volt, ezért is jelentős esemény volt Budapesten, a Panoráma Világklub rendezésében az a születésnapi megemlékezés, amelyen őrá emlékeztek, rendkívül termékeny és gazdag életművét méltatva. 

A Joó Géza és  Nagyváradi-Kis Anna műsorvezetésével megvalósult meghitt hangulatú rendezvény elején Csapó Endre 2018-as videoüzenetét nézhették meg a jelenlévők, majd dr. Tanka László, a rendezvény főszervezője, a Panoráma Világklub alapító elnöke, a tízkötetes Csapó-életműsorozat kiadója méltatta az író munkásságát, majd a hozzá  fűződő szakmai és emberi kapcsolatáról beszélt. 

   

Ezután  Molnár Pál, a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságjának volt főszerkesztője, a Balassi Kard Művészeti Alapítvány elnöke emlékezett Csapó Endre kitüntetésének körülményeire, s az íróval való személyes kapcsolatára. Kardos Béla ausztráliai magyar közéleti vezető, Márffy Attila, az ausztráliai Magyar Élet hetilap tulajdonosa és Georg Albrecht Németországban élő újságíró levelet intézett a Csapó-konferencia résztvevőihez, melyet a helyszínen felolvastak.

Ezt követően került sor Kasza Marton Lajos költő, a Kanadai Magyar Írószövetség örökös elnökének előadására, amelyet követően dr. Tanka László átadta részére a X. Magyar Világtalálkozó alkalmából odaítélt „A Világ Magyarságáért” című kitüntetést. A konferencia további részében dr. Bába Szilvia  Phd. diaszpóra-kutató, a Duna Művészegyüttes igazgatója, majd B. Szabó Péter író, költő, a Svájci Irodalmi és Képzőművészeti Kör (SMIKK) elnöke beszélt Csapó Endre munkásságáról, a hozzá fűződő személyes kapcsolatokról. Jómagam rövid élménybeszámolóval járultam hozzá a méltó megemlékezéshez, hiszen évtizedeken át ismertem Csapó Endrét, tanulságos írásait rendszeresen olvastam. A konferencián a hallgatóság köréből többen szót kértek, s felelevenítették  a Csapó Endrével kapcsolatos élményeiket.

A konferencia részvevői komoly gondban voltak, hiszen fizikai lehetetlenség kiválasztani részleteket abból a rendkívül termékeny és gazdag életműből, amit Csapó Endre barátunk képviselt. Viszont mindnyájan azért voltunk ott, mert örömmel telt meg a szívünk, amikor ezt a termékeny és gazdag életművet méltathattuk. 

Csapó Endre nemzeti publicisztikai tevékenységének négy fő jellemzője volt: elkötelezettség, felelősség, kitartás, nemzetvédelem. Emellett rendelkezett egy másik ritka tulajdonsággal is, amelynek értéke napjainkban egyre magasabbra szökik: képes volt átlátni, sőt: rendszerezni a történéseket, és a mögöttük megbúvó összefüggéseket, a történések hátterét. Kommunikálni akart és kommunikált is – több ezer kilométerre az anyaországtól. Sikerült neki.

Felmerül a kérdés: Amikor még nem volt internet, miként tudott döbbenetesen pontos és részletes tájékoztatást kapni a Kárpát-medencében élő magyarság életéről? Mint a Magyar Élet tudósítója főszerkesztője, Bécsen keresztül csempézte Magyarországra – és a határon túli magyarok számára – a Magyar Élet számait, ennek ellenszolgáltatásaként neki is rendszeresen küldték a szamizdat és nem szamizdat kiadványokat Kelet-Közép-Európából. 

Oroszlányrésze van abban, hogy az emigrációs magyarság a hatvanas-hetvenes-nyolcvanas években megismerhette a Kelet-Közép-Európában élő magyarság közéletét, politikai küzdelmeit, életkörülményeit. Segíteni próbált – nemcsak cikkeivel, hanem gyakorlati szempontból is – és segített is. 

Nemcsak publicisztikája volt rendkívül magas színvonalú és részletekbe menő, hanem történelmi tudása is gazdag volt. Több fekete foltot „helyre tett“ a magyar történelem vonatkozásában, amit Kelet-Közép-Európában már csak a rendszerváltozás után próbáltak magyarázni. Egyik ilyen téma volt a Horthy-korszak értékelése, Csapó már a nyolcvanas évek derekán cáfolta, hgy Horthy antiszemita ett volna, hiszen több száz zsidónak segített elbújni a náci agresszió elől.

 A másik téma: 1956. Csapó Endre világosan elkülönítette a forradalmat és a szabadságharcot, és nemcsak fogalmilag, hanem tartalmilag is. Álláspontja szerint:

„A forradalom a társadalmat felforgató cselszövés, amit legtöbbször a hatalom gyakorlásából kimaradt, de ahhoz közel álló csoport robbant ki a maga érdekében, természetesen a nép részére gyártott hangzatos szólamokkal, a társadalomba beépített fizetett ügynökök vagy hasznos idióták által. Magyarországon csak egy ilyen volt: a négyéves világháborúban lefárasztott nemzet egy óvatlan pillanatában, 1919-ben. A szabadságharc fogalmát Rákóczi és Petőfi népének, azt hisszük, nem kell körülírni.”

A két fogalom elválasztása Csapó szerint 1956 kapcsán is nagyon fontos, és az egyik legnagyobb hibának gondolja, hogy ennek világos és egyértelmű elkülönítése nem történt meg még az emigrációban sem. Emellett – szintén porrá zúzva a kommunista propagandát, amely bizonyos hangadó körökben máig tartja magát – a Munkástanácsok és azok tagjainak sorsán, példáján keresztül rávilágít arra is, hogy „mindazért, ami a kommunisták által szervezett felvonulást szabadságharccá, majd nemzeti ellenállássá tette, a magyar ipari munkásság hozta meg a legnagyobb áldozatot.”

Tudjuk jól, hogy 1956 magyar forradalma és szabadságharca nem érzékelhető és nem értékelhető az amerikai segítséghez fűződött remények nélkül. A magyar nép egyszerűen elképzelhetetlennek tartotta, hogy Nyugat, főleg Amerika, tétlenül maradna, ha síkraszállnak szabadságukért. Csapó Endre erre azt mondta: „A magyar hajlamosan hiszékeny az iránt, amit remél.“

Rendkívül módon érezte a határon túli magyarok elnyomását 1989 után is. Egyik cikkében azt írja: „Nem kis csalódással kell tudomásul vennem, hogy a határon túli magyarok sorskérdéseit illetően az önálló Szlovákia megszületése, illetve Románia és Szerbia a rendszerváltozás utáni magyar kisebbségpolitikájában semmilyen érdemi haladás nem tapasztalható.” 

A saját maga módszereivel és szellemi eszközeivel próbált küzdeni a magyarság jogaiért, függetlenül attól, hogy kisebbségbe szorult, emigráns vagy anyaországi magyarról volt szó. Tisztelet érte!

Csapó Endre Répcelakon született 1921. november 11-én. Felsőkereskedelmi iskolát végzett. Dolgozott a Hombárnál (állami termékbeszolgáltató), majd Zimmer Halkereskedési Zrt. üzletvezetőjeként. 1943 szeptemberétől katona, 1945-ben orosz hadifogságba esett. Deportálták volna őt is, de ekkor már – a nemzetközi nyomás miatt – a tizennyolc évnél fiatalabbakat nem merték deportálni. A háború után részt vett a Demokrata Néppárt gyűlésein,  majd családot alapított. 1947-ben fegyverrejtegetéssel gyanúsították meg, ezért Ausztrián és Passaun keresztül menekülve Ausztráliába menekült.

Egy ideig fizikai munkából élt: volt többek közt épületfestő, bútorfestő, műszaki rajzoló, 1954–1978 között üzemtervező rajzoló. 1964-ben egyik alapítója volt az Ausztráliai Magyar Szövetségnek, melynek később – több alkalommal – a főtitkára is volt. Ugyanebben az évben hozta létre az Ausztráliai Magyarság című lapot, amelynek tulajdonosa és szerkesztője lett. 1976-ban Ady János megvásárolta a Melbourne-i Magyar Életet, a két lap egyesüléséből jött létre az Ausztráliai Magyar Élet, az ottani emigráció első országos hetilapja, amelynek a kezdetektől főszerkesztője volt. 1983-tól az újság – tulajdonosváltás miatt – újra a Magyar Élet címet viselte.

A rendszerváltozást követően rendszeresen járt haza Magyarországra, személyes jelenlétével szorosabbá fűzte a magyar közéleti személyiségekkel fenntartott addigi „távkapcsolatokat“, részt vett a Magyarok Világszövetségének munkájában, és folytathatnám. 1919. június 24-én adta vissza lelkét a Teremtőnek Sydney-ben.

Tarics Péter