Tokár József Polgármester díjat kapott a Városnapokon, Rimaszombatban – Interjú

Nyitókép: Körkép.sk

Rimaszombat polgármestere minden évben díj odaítélésével és átadásával értékel olyan kollektívákat, illetve személyeket, akik tevékenységükkel jelentős mértékben hozzájárultak a város fejlődéséhez, hírnevéhez. Jozef Šimko az idén a Polgármester Díj egyikét Tokár József fényképésznek ítélte oda, akit a díj átadásakor úgy jellemzett, hogy kiemelkedő módon örökítette meg a várost, annak eseményeit fényképeken, videófelvételeken. 

Tokár József a város történetének hitelesebbé tétele mellett munkáival nagy örömet szerzett az embereknek, elsősorban a résztvevőknek, de az utána következő nemzedéknek is.

   

A Körkép.sk annak járt utána, miből is tevődik össze egy fotográfus élete és tevékenysége, amely végül ilyen szép elismerést hozott számára. 

Hogyan alakult ki a kötődése a fényképezéssel?

Tizenkét éves koromban bérmálkozásra kaptam egy fényképezőgépet, ezzel kezdődött. Majd Tornalján tanultam a gimnáziumban, itt kapott el – úgymond – a gépszíj még 1963-ban. Volt ott egy fényképész-szakkör, belemerültem, megszerettem a fényképezést. A középiskola után Osztravára kerültem bányába, ahol a fizetésemből vettem egy Flexaret gépet, ami akkor csúcs volt. Büszke is voltam, nagyon vigyáztam rá.

Majd Rimaszombatba kerültem, a dohánygyárban dolgoztam. A rimaszombati dohánygyár nagyüzemnek számított, sok alkalmazottal. Érdekességként elmondom, hogy egyedüli gyártói voltunk az országban az olyan pipadohánynak, mint a Taras Bulba, Admirál. A dohányt több országból kaptuk, pl. Kubából is, kevertük, persze a receptet csak az igazgató tudta.

Az ilyen üzemnek komoly szakszervezete (ROH) volt. Nagyon széleskörű tevékenységet fejtett ki az alkalmazottak szabadidejének bőséges kihasználása érdekében. Nekem az üzem és a szakszervezet kulturális tevékenységének a dokumentálása jutott. El voltunk látva felszereléssel, még 3 objektíves AK 16, német kamerával is. Öröm volt vele dolgozni, szerettem a munkámat.

Hogy sikerült „kitörnie”?

Sokat dolgoztam, tökéletesedtem. Az üzemünk helyi rendezvényei, kirándulások Lipcsébe, Németországba, Csehországba, Kutná Horára, ahol a vezérigazgatóság volt, sportnapok. Nagyon jó tűzoltó egyesületünk volt, jártam a rendezvényeikre, mentem, az idő nem számított. 

1971-ben rendeztem az ebédlőben kiállítást a képekből, jutott belőle a színpadterembe is. Mindkét helyszín akkor a városnak is szolgált, sokan látták a képeket, tetszettek a népnek. Ehhez jöttek a város alapítása 700. évfordulójának az ünnepségei, ahol már kiemelkedő dokumentálási feladatokat kaptam. Bedolgoztam a Gömöri Hírlapnak is, küldtem nekik a képeket, nagyon jó visszajelzéseket kaptam. Hát így.

Elfogadták?

Fokozatosan ismert lettem, elfogadtak. Emlékszem, megszólítottak az emberek, hogy látták magukat és köszönték az élményt. Nagy öröm volt ez számukra, de természetesen az én számomra is.

Ekkor már tényleg professzionálisan foglalkozott a fényképezéssel?

El lehet mondani, hogy  dokumentálási fényképezés terén már „otthon” voltam. 6 év dohánygyári munka után munkát kaptam a Járási Kulturális Központban (Osveta). A fényképezéssel foglalkoztam, feladatom lett a fényképész-szakkörök alapítása szerte a járásban. Sikeres időszakom volt ez, sok szakkört alapítottam, dokumentáltam a rendezvényeket, megismertem a vidéket. Ez persze nagyon sok időt igényelt, de ma is örömömre szolgál, mikor megszólítanak a régi ismerősök.

A munkahelyből kifolyólag Brünnbe küldtek fotózást tanulni, ezután lett a fényképezés komoly foglalkozásom, szakmám, egyben hobbim.

Fizetés?

Az „Osvetán” kaptam a fizetést, ami nem volt sok, dolgozni viszont kellett látástól vakulásig. Ez olyan munka volt. Nem panaszkodom, nagyon szerettem csinálni, bolondja voltam a munkámnak. Időigényes volt, ami – sajnos – a családi élet rovására is ment, nem sok idő jutott rájuk. És persze ott volt a sok „mellékmunka”, mivel még a digitalizáció előtt voltunk. Azt a sok pancsolást a sötétkamrában a látásom is megszenvedte, és persze a bőröm is.

Bizonyára kellemetlen feladatai is voltak.

Igen, a párt és állami szervektől gyakran kaptam feladatokat, és hát bizony kellemetleneket is. Emlékszem, amikor a Medvesalatt egy alkalommal bérmálkozást kellett filmeznem, a filmtekercs – a pártközpont sofőrjének a tánácsára – egyszerűen elveszett. De fényképeztem – persze titokban – az oroszok bejövetelét, és filmeztem az eseményeket 1989-ben is. Kemény idők voltak.

Aztán jöttek a változások.

Egy ideig minden ment tovább az „Osvetán”, dokumentáltam a város rendezvényeit. Majd vállalkozni kezdtem. Tulajdonképen azt csináltam vállalkozási formában, amit azelőtt is csináltam. Kerestek az emberek, kerestek a szervezetek, persze legtöbb esetben ingyen, bérmentve dolgoztam. 

Mi vezette a felvételek digitalizálásához, ami végül nagyon nagy sikert aratott az emberek között?

1992-ben nagyon sok felvételem elégett egy tűzben, de sokat meg is mentettem. Először egy garázsba vittem őket, majd le Téskába, a családi házba. A párom biztatására elkezdtük az anyag digitalizálását. A COVID alatt sok volt az időnk, mára már nagyon sok felvételt megmentettünk a jövő számára. El kell mondanom, hogy leginkább ő dolgozik vele, nagyon nagy munka és főleg megterhelő, amit csak köszönni tudok neki. Az is a feleségem ötlete volt, hogy a feldolgozott anyagot a közösségi hálón népszerűsítsük, ami – minden jel szerint – nagyon bevált, az emberek jelentkeznek, keresik az őket érdeklő felvételeket.

A „Kruháč”-ban rendeztünk egy kiállítást is, ami végül szintén nagy siker lett. A digitalizált anyag elnyerte az emberek tetszését, így a felvételek másodszor is örömet okoznak nekem és most már a páromnak is, de főleg az embereknek. 

Ennek a folyamatnak a kicsúcsosodása a kitüntetés odaítélése, amit ezúttal is csak megköszönni tudok a város polgármesterének. 

Köszönöm a beszélgetést.

Mede Géza