Skizofrén helyzetek

Az utóbbi időben történt pár dolog a házunk táján úgy szlovák mint magyar részről, melyeket  érdemes  csokorba szedni. Egymás mellet ugyanis eléggé tanulságosak, és néhány szubjektív következtetés bizony levonható belőlük:

1. példa: Itt van ugye a Csehországba telepítendő amerikai radar esete, melyet most hagyott jóvá a NATO.  Szlovákia ugyan hivatalosan a köztársasági elnök és a külügyminiszter szavai szerint támogatja, nem hivatalosan azonban, „csupán” a miniszterelnök magánvéleménye szintjén teljesen feleslegesnek tartja, és elítéli azt. Robert Fico ráadásul a NATO csúcs helyett  itthon randevúzik a „Slavínon” az orosz miniszterelnökkel.

Értem én, hogy közeleg az év végén lejáró szerződés meghosszabbítása az energiahordozók importjáról az oroszokkal, muszály emiatt  bohócot csinálni az országból az egész világ előtt ?

2. példa: Robert Fico szerint érthetetlen, és az ellenzék teljes marginalizálódását jelzi, hogy a kormány gazdasági és szociális politikájának kritikája helyett abszurd sajtótájékoztatókkal szórakoztatják a közvéleményt,  ahelyett hogy reális alternatívát kínálna fel.

A miniszterelnöknek üzenném, hogy ehhez  talán előbb reális, nyomon követhető és kézzelfogható kormánypolitika kellene, mely értékelhető is egyben. Az ami most folyik ugyanis, csak a káosz bevitele a rendszerbe.

3. példa: Az MKP háza táján készülnek a stratégiai programok, melyekből minél több van, annál nagyobb kritika övezi. Anélkül persze, hogy a többség egyáltalán elolvasná azokat, vagy élne a konstruktív véleménnyilvánítás lehetőségével.

   

Csak jelezném, hogy eddig nem volt még ez sem, pedig két választási ciklust ugye lehúztunk a kormányban. Most, hogy az MKP ellenzékbe szorult, egyszeriben mindenki a jövőkép felmutatását várja el a párttól. Teszem hozzá, teljesen jogosan, csak a számonkérésben tapasztalható némi fáziskésés . Mégis, most hogy legalább valami az asztalra került, jön a lesajnálás, legyintés, destruktív kritika, bojkottálás. Érthetetlen.

4. és 5. példa: Az új egyházmegyei felosztás és a közoktatási törvény esete. (A Pátria rádiót nem is említve).

Bár mindegyik negatívan befolyásolja életünket, elég hosszú ideig tartott az előkészítésük ahhoz, hogy fel tudjunk rá készülni, véleményt alkotni, és álláspontra helyezkedni velük kapcsolatban. Az egyházmegyei felosztás pl. állítólag évekig készült. A szlovákiai magyar civil szféra és az egyes érdekvédelmi szervezetek többsége azonban mégis, jó esetben csak az utolsó pillanatban  ébredt fel, kezdett reagálni, aláírásokat gyűjteni, sajtótájékoztatókat tartani, naggyűléseket szervezni, egyszóval végezni azt, amit az ember normális esetben elvárna tőlük. Vajon miért? Hol voltak és mit csináltak eddig? Miért nem hallatták a hangjukat már jóval korábban?

A sor még hosszan folytatható, mert volna mivel. Néhány tanulság levonásához azonban azt hiszem bőven elég. Ha csak az utolsó három pontot veszem alapul, hogy maradjunk a saját házunk táján, elmondható, hogy szervezeteink többsége passzív, eltunyult, a saját jövőjét befolyásoló dolgok iránt teljesen közömbös és rugalmatlan. Általában csak ex post reakciókra képesek, afféle tegyünk úgy mintha alapon.

Önkormányzati, oktatási, kulturális, stb. autonómiát ellenben egyre többen szeretnének, nevezzük bárminek is az önrendelkezés egyes formáit. Pedig előbb szerintem sokkal inkább talán önmagunkba kéne szállni, megviszgálva, vajon képesek lennénk e egyáltalán kellően megvalósítani őket. Megnézni, vajon élünk-e egyáltalán a jelenlegi jogainkkal,  ki tudjuk-e őket használni, és ha nem, mit teszünk annak érdekében, hogy a helyzet javuljon. Tartok tőle ugyanis,  hogy a jelenlegi hozzáállással, mely napjainkban sajnos lépten nyomon tapasztalható, sokkal inkább csöbörből vödörbe kerülnénk.