Szlovákosodó magyarság

Két felettébb érdekes, mondhatni tévhitdöntögető felmérés eredményei is  napvilágot láttak  a napokban a szlovákiai magyarsággal kapcsolatban. Az első rámutat, hogy a területi autonómiát a felvidéki magyarok elsöprő többsége elutasítja, az önrendelkezés értelmezésével és megvalósítási formáival pedig – bár azokat önmagában fontosnak tartja –  igazából nincs  tisztában. A másik felmérés szerint a szlovákiai magyarok mintegy háromnegyede kifejezetten büszke szlovák állampolgárságára.

Hogy is van ez most  akkor? Asszimilálódunk?  Netán meghunyászkodunk a szlovákok előtt?  Vagy eleve tendenciózusos kérdések eredményein hümmögünk? Záporoznak a kérdések.

Valójában egy tendencia vált láthatóvá. A helyi magyarság ugyanis csak azt mondja vissza, amit belé sulykoltak. Ha a tananyag hiányos, helyenként értelmezhetetlen és megfoghatatlan, a válasz sem lehet más, mint azt a felmérések mutatják.

Mindkettő  láthatóan alátámasztja, hogy a felvidéki magyarság és a szlovák nemzet között  egyre inkább elmosódnak az eddig fennálló gondolkodásbeli stílusjegy különbségek. Gyengül az igény az önmeghatározásra, erősödik a közösségi alibizmus. A kisebbségi jogokban rejlő lehetőségek kiaknázása pedig valljuk meg, igazából senkit sem érdekel túlságosan. Dúl a tájékozatlanság és az alapból való elutasítás. A legfontosabb, hogy tele legyen a bendő, és nyugalom legyen a portán.

De vajon mi olvashatő még ki a felmérésekből?

• Látható, hogy a magyar ember elsősorban jól akar élni.  Ha ennek feltételei – főleg az előző kormány reformjainak köszönhetően – adottak, ő is jól érzi magát a szülőföldjén. Legyen akár Slota, vagy Mečiar is hatalmon, vagy nőjenek egymás után a kettős keresztek, mint eső után a gomba. Látható ugyanis, hogy a napi politika egyre kevésbé befolyásolja az emberek életét, ami egyben hatalmas kockázatot jelent az MKP-ra nézve. De erről kicsit később.

• Érzékeny kérdés az államhoz való lojalitás kérdése. De vajon miért ne lehetne büszke egy szlovákiai magyar  a saját államára, ha itt találta meg a boldogulását? Jobb lenne most, az euróra várva inkább  az anyaország után sírni,  látva az ottani állapotokat és folyamatos életszínvonal csökkenést?
• Vagy itt van a területi autonómia kérdése. Lehet róla beszélni, és keseregni az elutasításán, de amíg  egy valamirevaló vitaképes koncepció sincs az asztalon, az egész egyszerű porhintés. Ráadásul az sem elhanyagolható kérdés, hogy titkolt provincializmusunkban, az oktatási rendszerünkben, kultúránkban, közéletben, írott és elektronikus sajtónkban uralkodó állapotokat látva  (tisztelet a kivételnek) vajon jó ötlet-e egyáltalán bármiféle területi autonómiát erőltetni?

Szó mi szó, a két felmérés egy sor olyan kérdést vet fel, melyekre sürgősen választ kéne találnunk. Ellenkező esetben ugyanis félő, hogy politikai képviseletünk végérvényesen elveszítheti választóinak jelentős részét. Az emberek többsége ugyanis egyéni boldogulását keresve érezhetően pragmatikussá vált. A magyar kártya mobilizáló ereje egyre csökken, a választópolgár egy-egy szavazás előtt (ha elmegy egyáltalán) már mérlegel, akár a Robert Fico vezette SMER-t is bedobva a kalapba. Lásd pár műfüves focipálya a magyar falvakban a kormányfő tartalékalapjából, kihelyezett kormányülések a magyarlakta területeken,  a helyi erőkre nagy befolyással bíró és behódolásra hajlamos független, ámde magyar anyanyelvű polgármesterek várható kormánytámogatása, stb.  Ellenzékből nehéz a kormányzati  lehetőségekkel és az ehhez társuló  politikai marketinggal versenyezni.

Vajon mi lehet a megoldás? Talán a reális, kézzelfogható, könnyen elmagyarázható és effektív érdekképviselet.  A pozitív példák felkarolása (lásd pl. DAC), az adott  teljesítmény elismerése, a magyar nyelv napi gyakorlatban való használatának az erősítése,  a másik nem kizáráson, hanem versenyhelyzeten alapuló legyőzése, stb. Egy kis akarat mellett minderre lenne épp elég idő. Kérdés, hogy akarjuk-e.

Igen, a felmérések eredményei láthatóan mélyebb összefüggéseket is rejtenek, mint azt első nekifutásra gondoltuk volna. Jó volna ha élni tudnánk velük.