Ha Magyarországot és Szlovákiát aszerint hasonlítjuk össze, milyen államfőik voltak 1989 után, akkor nem is kérdéses, melyik köztársaság lehet elégedettebb: a magyar. Elnökválasztásban valahogy mindig jók voltak az anyaországiak. Göncz Árpád, Mádl Ferenc és Sólyom László is rendelkezett azzal a karizmával, amit a Sándor-palota megkövetel. Nekünk meg volt egy Michal Kováčunk, Rudolf Schusterünk és Ivan Gašparovičunk, akiknek még a Grassalkovich-palota díszőrsége se tudott annyi tekintélyt kölcsönözni, hogy felnézhessünk rájuk. Pedig Szlovákiában is vannak olyan erős jellemek, akik tartalommal is meg tudnák tölteni ezt az egyébként reprezentatív funkciót. Például František Mikloško.

Most nem arra a Mikloškora gondolok, aki nagy előszeretettel játssza a jó kedélyű nagypapa-szerepét, mikor kamerák előtt áll, nem is arra, aki a legkomolyabb vitákban is képes elsütni egy jó poént a hatás kedvéért, és még csak nem is arra, aki hatvanévesen találja meg élete párját s vezeti oltár elé.

Hanem arra a Mikloškora, akinek a joviális komolytalansága mögött egy komoly, harcedzett belső bújik meg, erős jellemmel, megingathatatlan hittel és egyenes gerinccel.

Arra a Mikloškora, aki 1988 márciusában, mikor a kulcscsomók még a zsebek legmélyén lapultak, az elsők között gyújtott gyertyát a vallásszabadságért és az emberi jogokért.

Arra a Mikloškora, aki 1990-ben, mikor még csak szoktuk a szabadság bársonyos szelét, az elsők között kért bocsánatot a szlovákiai zsidók deportálásáért a második világháború idején.

Arra a Mikloškora, aki már akkor méltatta Esterházy János munkásságát, mikor még vörös csillag virított a szlovák égen (is).

 hirdetes_400x285  

Arra a Mikloškora, aki már akkor szembe mert fordulni a mečiari populizmussal, mikor bokszbajnokunk népszerűsége az egekbe szökött – a vörös csillag helyére.

Arra a Mikloškora, akinek 2005-ben volt bátorsága bocsánatot kérni a csehszlovákiai magyarok meghurcolásáért 1945 és 1948 között.

Arra a Mikloškora, akit a magyar köztársasági elnök Szent Adalber-díjjal tüntetett ki.

Arra a Mikloškora, akire én március 21-én leadom a voksomat.

20 évvel a bársonyos forradalom után itt lenne az ideje, hogy egy szürke csinovnyik, egy kommunista bájgúnár meg egy opportunista fajankó után olyan ember üljön az elnöki székbe, akire fel is nézhetünk.

Következik a Körképen:

Miért szavazok Iveta Radičovára? – 2009. március 19. (csütörtök)
Miért szavazok Ivan Gašparovičra? – 2009. március 20. (péntek)

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!