Kékek harca

Szinte még be sem fejeződött a szlovák elnökválasztás, a média és a  komoly befolyással bíró szlovák elit egy része már újabb frontot nyitott. A kérdés ezúttal az, ki legyen Robert Fico  vetélytársa a jövő évi parlamenti választásokon. Mivel az, hogy ezt a nevet az SKDÚ adja, eleve adott, már csak annak eldöntése maradt hátra, hogy Mikuláš Dzurinda eddigi vajda (párttársai állítólag így hívják), vagy Iveta Radičová legyen-e a befutó. A sajtó egy része már a választások éjjelén döntött: szerintük az utóbbi. De tényleg Radičová lenne a tuti? Valóban ő a legjobb megoldás? Vizsgáljuk meg közelebbről a kérdést.

Már másfél éve, az első sajtóértesülések megjelenésekor arról, hogy feszült viszony uralkodik a pártban e két személy között, megírtuk, hogy Mikuláš Dzurinda  2006 őszén, amikor sikertelenül próbált harmadszor is kormányt alakítani, elszalasztotta az ideális pillanatot ahhoz, hogy pártelnökként méltósággal adja át a stafétát. A helyzet azóta csak romlott. Iveta Radičová csaknem egymillió szavazatot gyűjtve szép eredményt ért el a hétvégi elnökválasztáson, így sokan egyre inkább benne kezdik látni  azt a személyt, aki újra helyzetbe tudná hozni az ellenzéket, visszaadva egykori fényét.

De mennyi is ez az egy millió szavazat valójában, és mi az, amit a kampány során Radičováról  megtudhattunk?

Először is eleve félrevezető az elnökválasztás eredményét úgy beállítani, hogy Iveta Radičová egymaga több szavazatot szerzett, mint 2006-ban az egész ellenzék együttvéve. Ebben az egy millió szavazatban ugyanis nagyon sok olyan voks is szerepel, akik pártlistán egyébként másra szavaztak volna. Pl. csaknem 12 %-nyi magyar, több független polgári, értelmiségi (aki nem biztos, hogy máskor szavazott volna), nem is beszélve az elő-előforduló kereszténydemokrata, antikommunista ill. Martinákovához közel álló választókról, akik szavazata korántsem az SDKÚ-t és Radičovát illeti. Radičová ráadásul az egész ellenzék közös jelöltjeként indult, választási eredményét tehát mindezek függvényében igencsak manipulatív dolog kizárólag az ő számlájára írni.

A figyelmes szemlélő számára kiderült róla az is, hogy galamblelkű politikus, aki irtózik mindenféle konfliktushelyzetektől, tudatosan kerüli azokat, és képtelen felvállalni a konfrontációt. Egy pártelnöktől vagy listavezetőtől azonban mindez alapkövetelmény. Egy dolog köztársasági elnökként reprezentálni, ahol túl sok vizet úgysem zavar, más viszont pártelnökként naponta a politika farkastörvényei között élve kemény egyeztetéseket vezetni. Mindkét pozíció teljesen más tulajdonságokat, karaktert, emberi vonásokat követel.

Radičová pazar államfő lehetne, de csapnivaló pártelnök. Ez a hiányossága pedig idővel akár az SDKÚ végét is jelenthetné.

   

A választási kampány során való folytonos kéznyújtogatása a  SMER felé, melyet Robert Fico keményen elutasított, pártelnökként, éles helyzetben  térdre kényszerítheti az SKDÚ-t. Épp azért, mert nagyon sok olyan szavazójuk van, akikben épp a Fico- féle politika elutasítása a közös. Radičová SMER-es udvarlásával pont ezeket a választókat veszítené el a párt, Robert Fico ráadásul így is úgy is magasról tenne a feléje nyújtott békejobbra, mely így fatális következményekkel járna az SDKÚ részére. Az egész paktálás könnyen  akár a legerősebb jobboldali párt végét jelenthetné.

Radičová eddigi politikusi pályáját figyelve megkockáztatható, hogy nézeteit tekintve sokkal inkább balliberális beállítottságú, szemben az eleve nagyrészt jobboldali, keresztény-liberális alapértékekkel bíró párttagságra és szimpatizánsokra. Dzurinda mindezt valószínűleg nagyonis jól tudja. Számára így csak két választás lehetséges: vagy marad a párt élén és megmarad az SDKÚ akár annak árán is, hogy a legközelebbi választásokon némileg veszít a népszerűségéből, vagy idővel teljesen megszűnik.

Kettejük harca így egyfajta ideológiai összecsapás. Érthetetlen, hogy épp az állítólag jobboldallal szimpatizáló erők próbálják meg még inkább szétverni a jobboldal legerősebb pártját, figyelmen kívül hagyva preferált jelöltjük, Iveta Radičová nyilvánvaló hiányosságait. Vannak azért persze jócskán olyanok is, akiknek mindez világos (Schutz, Štulajter, Daniš, Kukan, Prokopovič, stb.).

Dzurindának 2006-ban mennie kellett volna, ehhez kétség sem fér. De ha már nem mondott le akkor, a legjobb, ha marad a következő választásokig. Iveta Radičová pedig ha úgy gondolja, minden gond nélkül megmérettetheti magát, mégpedig a lehető legdemokratikusabb körülmények között. Az SDKÚ ugyanis az egyedüli szlovák párt, ahol személyi kérdésekben úgynevezett előválasztásokat tartanak, ahol a teljes párttagság dönt ill. szavaz.

Egyet viszont nem szabad elfelejtenie. Ahogy a Pravda jegyzetírója is fogalmazott, a hatalom nem ajándék, amit csak úgy osztogatnak. A hatalomért meg kell szenvedni. Radičovának, ha valóban komolyan gondolja az új jövőről és kihívásokról szóló gondolatokat, melyeket az államfőválasztás eredményének első reakciójaként mondott,  meg kell tanulnia harcolni.

Ha erre képtelen és elbukik, a pártelnöki, választási listavezetői poszt odaajándékozása is teljességgel értelmetlen. Ezesetben még mindíg jöhet majd a B terv…

Megj: technikai okok miatt újra kellett publikálni a cikket, így az addigi megjegyzések önmagukban elvesztek. Ezeket az első komment tartalmazza „ömlesztve”. Olvasóinktól elnézést kérünk.