Jólesik olvasni a Kijevből érkező üzeneteket, Jarábik Balázs cikkének fő gondolatával maximálisan egyet lehet érteni: "nem kell sem a magyar, sem a szlovák államtól várni helyzetünk rendezését, saját kezünkbe kellene vennünk dolgainkat.  Megoldható ez önerőből, ha van hozzá politikai akarat és közösségünknek az a bizonyos összetartó ereje". A politikai elit MKP-s része, civil szervezeteink többsége fémjelezte kurzus inkább az "anyaországtól" várja az inspirációt és / vagy a mannát. A legutóbbi, Budapestről érkező nyilatkozatok is ezt erősítik (miszerint a magyar kormánynak csak az MKP a "stratégiai" partner). A kormányzó Híd meg nem kezdeményez szlovmagyar közösségi dolgokon való gondolkozást, az ilyen szavak szinte elő sem fordulnak a párt kommunikációjában.

Van helyette "spolupráca" a mindenkori "politikai akarat" függvényében, és inkább a "gazdaságra" koncentrál. Tegyük hozzá, semmi baj nincs például azzal, hogy a Híd kormányemberei országos dolgokkal foglalkoznak, bár sokan elvárnák, hogy például az újdonsült környezetvédelmi miniszter ne az optimális tátrai medvelétszámmal, hanem elsősorban a dél-szlovákiai szennyvíztisztítókkal foglalkozzon.

Noha a tény szomorú, mégis örömteli az a felismerés Jarábik cikkében, hogy minimális a társadalmi igény valami átfogó stratégia (régebben "jövőkép") – vagy ahogy a szerző nevezi: "roadmap" – iránt. Sajnos a felvidéki hobbit passzív, békés fajta és nem szereti a konfliktusokat, de a homályosan annak látszó tárgyakat sem: emlékszem egy egyetemista körben rendezett esszéíró pályázat népszerűsítésére abszolút ártatlan témákról, aminek végén az egyik hallgató azt kérdezte, hogy a szervezők nem félnek-e attól, hogy a kezdeményezésük szlovák-magyar háborút robbanthat ki (sic!)…

A szerző által (jogosan) felemlegetett hiányzó "szlovmagyar roadmap" – vagy régebbi nevén "stratégia" – rég lerágott csont: olyan, mint a himalájai jeti, akiről ugyan mindenki beszél, de látni még senki sem látta. A közbeszéd évek óta kifullad annak lamentálásában, hogy "jaj de jó lenne valami stratégia, de nincs". Mekkora visszhangja volt a közbeszédben az MKP műhelyében készült stratégiának? Egyélbként mindenki aláírná?

 

strategiajeti

 hirdetes_810x300  

 

A dicséretes pluralizmus egyik hátránya, hogy sohasem lehet egy olyan közös stratégiát megalkotni, amivel mindenki egyetértene. Vagy ha igen, az szükségszerűen túl általános, könyvespolcra való lenne. A Csemadok a kultúrát nyomatná, a pedagógusszövetség az iskolákat, a Fórum Intézet a kisebbségi kutatás fontosságát, a politikai pártok meg ki tudja, mit. Vagy ideológia vonalon egyesek a nemzeti, kulturális tudatot erősítenék (akár kopjafákkal vagy Magyarország felé fordulással), mások a gazdasági fejlesztések mikéntjeire koncentrálnának. Nincsenek illúzióm afelől, hogy az elitünk vérszerződésszerűen odaállna egy darab szépszavas papír mellé, és a továbbiakban az alapján állítaná be magát a jövőre nézve. Meg ki ellenőrizné a betartását? Fordítva talán működne: ha pár nagyobbsúlyú kezdeményező a tetteivel demonstrálná, hogy ő a közös Ügyért cselekszik ezeknek és ezeknek az elveknek a mentén ilyen és ilyen prioritásokkal. A jó példa ragadós lehet: át fogják venni és másolni mások is. Ha nem, akkor megérdemeljük, hogy skanzenmagyarokká váljunk.

Levetítve az egyén szintjére: például, ha valaki az oktatást tartja az elsőszámú prioritásnak,  mert szerinte minden az iskolapadban dől el (értelmiségnevelés, egyenes gerinc). Ilyenkor azt kéne tennie, hogy megkeresi a hozzá hasonló gondolkodású embereket, és önszerveződjenek, ne pedig a hiányzó stratégia tragédiáján merengjenek. Továbbá, működik berkeinkben jópár aktív közösség, csoport, ahol igenis történik valami, csak hogy a teljesség igénye nélkül párat említsünk pl. a Cserkészszövetség, Diákhálózat, vagy egyes angazsáltabb egyetemi klubok. Az ottani emberkék teszik csöndben a dolgukat, formálva a saját közösségüket, hálózatokat építenek, forrásokat keresnek, mindenféle üres PR-ozás nélkül. Lesz roadmap, kialakul az spontán magától, ha van (és lesz) jópár tökös kezdeményezés, kitartó háttérmunka. Innen jönnek majd az emberek a "kell egy csapat" kürtszóra, melyet Balázs már megfújt.

*

A Jarábik által körvonalazott európai dimenzió és a szlovmagyar lobbi jól hangzik, de érdemes lenne a mostani gyakorlatot átgondolni: talán nem nemzetközi sóhivatalok lazacszendvicsevő bürokratáival kéne vesztegetni az időt. Az Európa parlamenti képviselet Brüsszelben is kihozhatna többet az ottlétből, és bizonyíthatná, hogy az EP nem csak egy "big fuckin' NGO",  hanem termel a szlovákiai magyarság számára hozzáadott értéket: ha legalább azzal, hogy kinevel minél több szlovmagyar fiatalt, akik tudnak networkingelni, lobbizni, 3-4 nyelven folyékonyan beszélni, van bennnük elegendő hajtóerő és küldetéstudat.

*

Amit nehéz túllépni, és erre a szerző is rámutat: a sajátos szokásaink, "kultúránk". Az íratlan szabályok, viselkedési minták tengere, ami lassan változik: sajátosan értelmezett egyéni érdek, közösségi felelősségvállalás hiánya, irigység, az egyéni teljesítmény, siker elismerésének hiánya, sógor-komázás, sorolhatnánk. A jó szokásokért meg bizony a szomszédba kell menni, sokszor messzebbre is. Erre a feladatra természetszerűen a fiatal generációk képesek. Hol vannak hát a pofás alumni rendszerrel működő ösztöndíjprogramok külföldi intézmenyekre, egyetemekre?

 

Párkányer (ha már postot ritkán ír) elkezdett twitterezni, akit érdekel itt követheti.

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!