16.18 Frissítve a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának állásfoglalásával. Link a cikk végén

Megszülettek a várva-várt döntések a kisebbségi támogatásokról. Már a kiírásnál sejteni lehetett, hogy idén gondok lesznek. Megszoktuk. Minden kormányváltás után csúsznak a dolgok, bár ez az idei rekordot döntött. A kiírás csak akkor jelent meg, amikor máskor már a szerződéseket kötötték, és az idei döntések után szép lassan csordogált az idő. Pedig ezek az átkozott szervezetek dolgozni akarnak. Ezek olyanok, hogy terveik vannak, programjaik vannak, közönségük, kötelezettségeik vannak a közösségekkel szemben.

Hogy mi tarthatott ilyen sokáig? Naiv elképzeléseink szerint a kemény és következetes munka, amivel előkészítették a pénzosztást. Ezt az eredmények cáfolták – nem hogy stratégia nem volt itt, de sokszor a józan parasztésznek sem látom nyomát.

Végre megvoltak a bizottsági ülések – na most már aztán!!! Persze semmilyen infót nem kérhettünk hivatalosan, mivel a bizottsági tagoknak mélyen hallgatni kell mindenről, amíg a hivatal nem hozza nyilvánosságra az eredményeket. Kérdésünkre azt a választ kaptuk a hivataltól, hogy az eredmények egy héten belül fent lesznek az interneten. A valóság: két hét múlva kezdtek szállingózni a formai okokból kirekesztett pályázatok… Újabb két hét után már mutatkoztak azok, akik semmit sem kaptak… Tudom, mert naponta nézegettem – kedves hivatalnokoknak üzenem, hogy vannak ilyen magamfajta mániákusak is.

És végre július 4-én lett nagy nyögve-nyelve teljes a lista. Hogy mi tartott ilyen sokáig? Rossz nyelvek szerint az, míg tételesen átírtak minden egyes pályázatról szóló döntést. Ezt csupán a bizottsági tagok tudnák megmondani. Köszönőviszonyban van-e a végleges eredmény azzal, amit ők megszavaztak, vagy tulajdonképpen csak madárnak nézték őket, hogy legyen mivel takarózni azoknak, akik ténylegesen döntenek? Kíváncsian várnám valamely bizottsági tag véleményét…

  hirdetes_300x300   

És itt jött a másik döbbenet: néztem jobbról, néztem balról, és valahogy sehogyan sem ült a dolog. Mintha egyesek vadul „túlnyerték volna magukat”, míg másoknál derűs nullák virítottak, vagy röhejesen picike összegek. Gondolok itt csupán azokra, akiket van szerencsém személyesen is ismerni, tehát napi szinten tudom, mennyit dolgoznak és mennyire fontos számukra ez a forrás. Gondolok itt a pici falusi civilekre, a még működő Csemadok alapszervezetekre vagy éppen a szlovákiai magyar szellemi élet komoly képviselőire. Ők vagy azért nem tudnak más forrásból pénzt szerezni, mert túl kicsik ehhez, vagy a profiljuk túlságosan specifikus. Ezen kívül csak a magyarországi alapoktól kaptak eddig pénzt, de azokat már sokadszor felezik, ahogyan a mesebeli róka a sajtot, így már csak az üres kassza cseng ércesen.

Tehát vakarództam, gondolkodtam, majd nekiálltam a leltárkészítésnek. Szent Cirill és Metód nemes ünnepét azzal töltve, hogy az internetes adatbázisból lehúzzam az adatokat, aztán szűrjem az érvénytelen pályázatokat, kiszedjem a többi nemzetiséget, merthogy együtt volt minden, használhatóra formátumozzam az összegeket… Sziszifuszi munka volt, de nem hagyott nyugodni. Az eredményt a cikk mellett mindenki megtekintheti. Persze nem kezeskedhetem, hogy az eredmény tökéletes lett, így aki hibát talál, kérem, jelezze.

És persze nem tudhatjuk, hogy mik is álltak az egyes döntések mögött, mivel:

  • a bizottsági jegyzőkönyvek még mindig nem hozzáférhetők, bár a törvény értelmében már régen fent kellene lenniük a honlapon,
  • nem hozzák nyilvánosságra a nyertes pályázatokat sem, pedig azok szintén nyilvános anyagok, hiszen az adófizetők pénzéből kapnak támogatást, tehát minden mezei halandónak joga van megnézni, mire is költi állambácsi a pénzünket,
  • nem közlik azt sem, hogy a hivatal módosította-e a bizottságok döntését, és ha igen, akkor milyen indoklással.

A kiszűrt pályázatokat összesítettem, százalékokat számítottam, arányba állítottam (az állományok az alábbi linken érhetőek el – szerk. megj.). És egyre jobban bámultam és háborogtam. Csak néhány kiragadott példát sorolok itt fel, amelyek a legjobban szemet szúrtak számomra:

  • Miért kaptak a Csemadok alapszervezetek olyan iszonyatosan keveset, mikor valójában ők dolgoznak a legtöbbet? Igazán nem mondható, hogy 500-2500 euró közötti összegek olyan túllihegettek lettek volna, és mégis csupán 22,11%-át kapták az igényelt összegnek (összeszámoltam). És azt még megértem, hogy kiszórtak vagy csökkentettek olyanoknál, akiknek sok pályázatuk volt vagy a területi választmány is pályázott, de mért kellett kidobni a barkai, pelsőci, kiskövesdi, zselízi, sárosfai, hárskúti, muzslai, naszvadi, vásárúti, szenci alapszervezetek egyszem-kis-pályázatait (a felsorolás valószínűleg nem teljes), illetve egy rakás másikat botrányosan megrövidíteni? Régóta arról vagyok híres, hogy erősen kritizálom a Csemadok intézményét, de a helyi csoportok munkáját mindig mélyen elismertem, és tudom, hogy fillérekből, hatalmas önkéntes munkával tartják életben a helyi magyar közösségeket. Sokszor ők az egyetlenek, akik parányi falvakban, vagy alig pár magyar ajkú lakosnak még hajlandóak programot szervezni. Mit is szoktunk papolni az asszimilációról? Mit is rinyálunk fölötte örökké? Nagy országos stratégiákkal akarjuk megállítani a magyarok fogyását, de az hogyan fog eljutni a 100–500 lakosú falvakba, vagy olyan városokban, ahol pár százalék magyar tengődik? Mindenesetre aránytalannak tartom, hogy 78 000 euróval szúrják ki a szemüket, míg a dunaszerdahelyi Csemadok Művelődési Intézete egymaga 64 000 eurót tesz zsebre. Persze most mondhatjuk, hogy abból 29 000 a Dunamenti Tavasz, viszont az az intézmény más forrásokat is meg tud keresni, ott vannak főállású alkalmazottak, akik pályázatot írnak, pénzt hajtsanak, nem beszélve a helyi igen jelentékeny magyar vállalkozói rétegről, amivel a legtöbb kidobott és megrövidített alapszervezet nem dicsekedhet.
  •  A területi választmányokkal is alaposan kibabráltak, bár ők már „kemény” 29%-ot kaptak. Itt is sok kérdőjel van: egymás ellen szervezett találkozók, regionális és országos fesztiválok, ahol nagy kérdés mekkora a közönség. Lehet, hogy egyes kurtítások nagyon is indokoltak – például a többszörös finanszírozás elkerülése miatt –, de lehet, hogy nagyon is jó és értékes rendezvények is áldozatul estek a bakónak. Évek óta megérett már a rendszer egy alapos felülvizsgálatra, amit magának a Csemadoknak kellene elvégeznie, és objektíven értékelni, mely rendezvényeket érdemes fejleszteni, támogatni, melyek felett járt el az idő. Hogy csak saját szűkebb pátriámat piszkáljam: legalább tizenöt éve szórakozunk azon, hogy a gombaszögi fesztiválon több a szereplő, mint a nézőközönség. Kivételt képeznek a zajos és zűrös rockkoncertek, ahol viszont általában nem éppen a honi magyar kultúra színe-java szerepel és szórakozik. Meddig fogjuk még etetni – mindig más-más név alatt, más-más álcában?
  • Miért lett megrövidítve számtalan kis vidéki szervezet – vagy egy fillért sem kaptak, vagy a kért összeg töredékét –, amelyek máshol nem pályáznak, viszont szűkebb hazájukban ők az egyetlen aktív munkásai a magyar kultúrának? Csak amelyek elsőre szemet szúrtak nekem, mert találkoztam már a munkájukkal és jól dolgoznak: a dernői, csicseri, nagykaposi, borzovai, királyhelmeci, várhosszúréti, szímői polgári társulások. Ők a Csemadok ASZ-hez hasonlóan máshonnan nem igazán tudnak kérni, viszont ott a faluban nincs is más, aki kérjen.
  • Miért van az, hogy a rozsnyói járásból érkezett kutatási pályázatokat kilőtték, mint ősszel a szarvasbikát, és ugyanazokra a témákra egy pozsonyi székhelyű Hagyományok és Értékek polgári társulás kap támogatást? Talán a helybeliek nem elég megbízhatók? És mi ez a szervezet, amelynek sem weboldala, se más infó a konkrét tevékenységéről (most kicsit játszom a nehézfelfogásút…)? Miért a fővárosból kellene elvégezni olyan kutatást, amely terepmunkával, anyaggyűjtéssel jár?
  • Hogyan lehet az, hogy a megyeri tánccsoport – amely egyébként a város tánccsoportjaként szerepel a weben, így a városi költségvetés része kell legyen – jóval nagyobb támogatást kap, mint az ország egyik legrangosabb csoportja, a Szőttes? A verebek azt csiripelték a valóságos, és nem a formális vezetőjük véletlenül bizottsági tag volt…
  • A folklór vizein evezve tovább: miért kap az ország két legjobb gyermekcsoportja aprópénzt (Kincső és Rakonca), míg a nagyobb összeget nyert Kisbojtár évek óta versenyen sem indult?

Miért kaphat egy cég (Brainsum s.r.o.) – amely a klientúrája alapján nincs rászorulva a közpénzre (olyan cégeknek dolgozik, mint: adidasclub.sk, AuparkTower, Apollo Buisness center, OTP Garancia biztosító, STRABAG Property and Facility Services s.r.o., Fornetti Bohemia, La Escandella, CEMI – Central European Management Intelligence jogászcég, internetes bolt, valamint az Ifjú Szívek, Új Szó, Paraméter) – 34 000 eurós támogatást egy nem létező multikulturális honlapra? A komáromi Jókai Színház is ennyit kért, de csak 15 000-et kapott… Hol itt az arány és érték? Ja, jut eszembe: ha a Paramétert a Brainsum csinálja, akkor miért a Darcus cég kap rá 22 000 eurós grantot? Most tulajdonképpen kié is? Hová is vándorol az a pénz?

És további értékrend probléma: szerintem a közpénzből a kisebbségi kultúrát kellene támogatni. A publikációknál benne is van a kiírásban, hogy „nemzetiségi szerzők eredeti munkáinak kiadása.” Ehhez képest a Kalligram kiadó 38 nyertes könyvéből csupán 14 szlovákiai magyar szerző. A többi magyarországi, amit szerény véleményem szerint nem a mi kevéske pénzünkből kellene kiadni. Olyan szerzők is, akiket Magyarországon 5 másik kiadó is megjelentet, és a vízcsapból is folynak. Illetve cseh, szlovák és lengyel szerzők fordításai. Mintha a visegrádi négyek kerekasztalánál csücsülnénk. Amiben csak az a bibi, hogy a szlovákot és csehet mi a fenének lefordítani, mikor gond nélkül el tudja olvasni a böcsületes honpolgár eredetiben – bár valószínűleg nem Štúr műveit fogom bújni üres óráimban. A lengyel meg szép-szép, de amikor alig van pénz…? Félreértés ne essék, nem a kiadói szándékkel van gondom. Becsülöm, tisztelem a Kalligram Kiadó nemes, kitekintő, közvetítő, meg egyéb szándékait. Csinálja, tegye, drukkolok neki, de könyörgöm, ne közpénzekből, és főleg ne kisebbségi támogatásból tegye mindezt magyarországi piacra dolgozva. És akkor már csak halkan súgom, hogy véletlenül elkószáltam az NKA honlapjára, és kiderült, hogy onnan is csordogáltak forintmilliócskák az itt megtámogatott pályázatok egyikére, másikára (pl. a Kalligram folyóiratra az itteni 36 000 euro mellett 7 000 000 HUF).

És utolsónak: hogyan lehet, hogy olyan szervezetek, amelyek tavaly egy-két pályázattal indultak 5 000 és 20 000 körüli összegekkel, azok most 80 000 és 100 000-es tételekben gondolkodnak, és nyernek is szépen. És miért pont ugyanaz a személy mindkettőben az alapító? Célozgatok finoman a Hagyományalapra és Táncfórumra…

Itt fejezem be a felsorolást, mert mindjárt belelendülök a területi elosztás aránytalanságaiba, a szórványok pozitív megkülönböztetéséről szóló szólamokba és akkor aztán könyv lesz belőle…
Még mielőtt valaki visszavágna, két tényt leszögeznék:

Háborgásom fő forrása nem az, hogy a mi szervezetünk egy büdös vasat sem kapott. Mert soha nem is számítottunk nagy támogatásra, hiszen a profilunk kicsit kilóg a szorosan vett kultúra témából. Bár állítom, saját szakmai munkánk szerves része a kisebbségi kultúra fejlesztésének – de hát ízlések és pofonok. Mellesleg éppen arra pályáztam, hogy a most Ön által olvasott internetes folyóiratunkat fejlesszük, bővítsük, civil szócsővé tegyük. Ezt most már akkor is megcsináljuk, ha azok a bizonyos lurkók fognak potyogni az égből.

És azt is elismerem, hogy a múltban sem volt virágoskert a támogatások elosztása. Csak az elmúlt négy évben volt kire kenni – hiszen vadnemzeti szlovák miniszter felügyelte a tárcát, ahová ezek az alapok tartoztak. Most viszont olyan demokratikusként állították be…, tehát most láttam elérkezettnek az időt, hogy belezengjek az éjszakába.

Szóval én csak gondolkodtam, rágódtam, és nem értem a dolgokat. Nem értem, hogy valaki a mai világban nem gondol az internetre, ahonnan percek alatt be lehet gyűjteni rengeteg információt. Nem gondol arra, hogy kis hazánkban olyan kevesen vagyunk, hogy szinte mindenki ismer mindenkit. Nem gondol arra, hogy a források korlátozottak, és a mi erkölcsi felelősségünk azokat méltányosan osztani. Nem gondol arra, hogy ez a munka nem pankráció és nem a kiszorítósdiról szól (ha vulgáris lennék, az erősebb kutya hasonlattal élnék), hanem arról, hogy együtt kell élnünk, dolgoznunk, fejlesztenünk a kultúránkat, küzdeni a megmaradásért. Nem gondol arra, hogy holnap bármelyikünkkel találkozhat, és a szemünkbe kell néznie…

Summa summarum: ez a ló nem az, amit akartunk. A rendszer megérett az átalakításra, tatarozásra, takarításra. Erre már javaslatok is születtek, amelyeket érdemes lenne egy kicsit alaposabban tanulmányozni mindkét oldalon. Mindenképpen egyvalaki jár rosszul, ha a rendszer nem lesz végre rendezett, fegyelmezett, átlátható és független: a szlovákiai magyar. Minden szlovákiai magyar…

Kulcsár Mária

A fenti írás a Civil Tükörben jelent meg, a Körképen a szerző hozzájárulásávál.

Szerk. megj: a Szlovákiai Magyarok Kerekasztalának állásfoglalása a kisebbségi kultúrák finanszírozására szánt idei támogatásokkal kapcslatban: klikk a július 16-i linkre.

Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!