Peter Osuský – tiszta lappal indulok II.

Az eurovalról szóló szavazás szerinte annak bizonyítéka, hogy léteznek még szavatartó emberek. Állítja, hogy a Radičová-kormány bukásáért a koalíció önmaga felelős, a jobboldal ígéretesebb jövőjét pedig a polgárok szolgálatában látja. Szlovákia legfőbb problémája szerinte, hogy az emberek azt várják,  más oldja majd meg helyettük a problémákat. Peter Osuský köztársasági elnökjelölttel beszélgettünk. 

Az interjú második része. (Az első rész itt olvasható.)

Térjünk rá a jelenlegi politikai helyzetre. Az OKS hosszú időn keresztül egy kicsi, ám annál ütősebb politikai párt hírében állt, amely választási ciklusokon keresztül sikeresen formálta a  közvéleményt,  érdekes reformötletekkel jelentkezett. Ez a társaság azonban a 2012-es előrehozott választásokat megelőzően széthullott. Többen  máshol kaptak lehetőséget. Ön az SaS-hez csatlakozott, Šebej úr a Most-Hídban talált helyet, Ondrej Dostál és Peter Zajac pedig hűek maradtak az OKS-hez. Mi az, ami így szétválasztotta Önöket?

Semmi. Gondolati és véleményvilágunk semmit sem változott annak ellenére, hogy Ondro Dostál az OKS, én pedig az SaS színeiben politizálok. Nem sejtettem, milyen rosszul végződik az OKS részvétele Igor Matovič  projektjében. Nekem az OľaNo, mint alternatíva egyáltalán nem tetszett. Az OKS és az SaS közelsége egyértelmű és ez nemcsak az euromentőcsomagról szóló szavazáson mutatkozott meg. Az SaS-é a Hayek-alapítvány, az OKS-é pedig a M.R. Štefánik Konzervatív Intézet. Ha az egyik átköltözne a másikhoz és kisorsolnák az elnevezést, gondolati síkon látványos átfedés mutatkozna. Akkor is, ha az egyik oldalon állók liberálisnak, a másikon pedig konzervatívnak nevezik magukat. A világ gazdasági felfogásában ugyanis teljes az egyezés, gondolati síkon tehát nem állt be köztünk semmilyen szakítás.

Mi eltérő stratégiáink miatt váltunk el, lehet a saját szubjektív érzéseim, véleményem miatt is, miszerint Igor Matovič nem volt éppen a megfelelő választás. És nagyon bánt, hogy ez a  félelmem beigazolódott. Én azt kívántam, hogy Martin Mojžiš, Peter Zajac, Ondrej Dostál, Vladimír Palko, František Mikloško és Brunovský professzor (a pozsonyi Comenius Egyetem Matematikai, Fizikai és Informatikiai Karáról) bent legyenek a parlamentben. És hogy minden így végződik majd, azt tényleg, még a legrosszabb álmomban sem gondoltam volna. Csak azt éreztem, hogy a „másik“ projekt nem volt kellően szolid.

   

Azt állítja, hogy a szavazás, amely Radičová kormányának bukását előidézte, vagyis az eurovalról való szavazás, a 16 országgal való szembehelyezkedés az SaS  nagy pillanata volt. Hogy tekint most erre, utólag? Nem bánta meg az egészet?

Egy pillanatig sem. Egy pillanatig sem bántam, épp ellenkezőleg. Számomra ez csak bizonyíték volt arra nézve, hogy vannak még emberek, akik képesek betartani a szavukat. Tudja, az Európai Unió problémái abban gyökeredzenek, hogy Európa a legkevésbé sem tartja szavát. Amikor az EU kitalálta az európai alkotmányt, és 500 oldalra szétdolgozta azt, egy voltam a közül a 13 aláíró közül, akik szorgalmazták,  hogy az alkotmánybíróság elé kerüljön. Hogy ne lehessen parlamenti szavazással elfogadni, csakis referendum által legyen megszavazható meg. Ahogy az Franciaországban, Hollandiában avagy Írországban is zajlott. Az Alkotmánybíróság elismerte ellenvetéseinket, azonban nagyjából csak ennyit mondtak nekünk: bocsi fiúk, de már nincs miről beszélnünk.

Mi feleslegesen szembementünk az európai alkotmánnyal. Úgy vélekedem, hogy az a 27, vagy 28 állam, amelyek demokratikus alkotmánnyal bírnak és amelyek demokratikusként fogadják el a másik 27 államot, nincs szükségük egy másik alkotmányra. Nekem kéne sajnálni, hogy betartottam az ígéretem, amit más politikusoknak (hazaiaknak és külföldieknek egyaránt) ígértem, akik amúgy is tesznek a saját szavukra? Ezt biztos nem. Ebben az értelemben semmit sem bánok. Európának át kellene gondolnia, hogy az ígért szó eltiprása hová is vezet, és hogyan tiszteli saját szabályait. Nagyon bölcsen fejezték ezt ki a régi rómaiak: „Clara pacta boni amici“ valamint  „pacta sunt servanda“ tehát  „tiszta egyezség – jó barátok“ és „a megállapodásokat teljesíteni kell“. Ha tartani kell, hát megtartjuk, de ha megtapossuk és úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna, akkor igencsak szánalmasak és kínosak vagyunk. A tartós eurómentőöv drámaian hágja át az elfogadott, érvényben lévő és megfelelő paragrafusban senki által sem jegyzett európai alkotmányt. És minden nagy ország ezen „apróság“ felett elsiklik!

Ki a felelős  tehát Fico visszatértéért? Bugár és Radičová, akik közül az első javasolta az euromentőcsomagról szóló és a kormány bizalmi szavazásának összevonását vagy az SaS és az OKS három tagja, akik elutasították az euromentőcsomagot, és ezzel kinyilvánították a saját kormányukkal szembeni bizalmatlanságukat?

Ez kardinális kérdés. Ha egy nappal a szavazás előtt, délután ötkor Radičová értesítette Richard Sulíkot, mint a parlament és az SaS elnökét, hogy nem köti össze a szavazást (és Sulíknak megvan ez az sms) akkor tény, hogy másnapra ez már nem volt érvényben. Radičová hagyta magát rákényszeríteni, megváltoztatta hozzáállását, éppúgy, ahogy Fero Šebej és mindazok is hagyták magukat, akik fél évvel korábban még azt mondták: soha. Minket nem tudtak befolyásolni.

Ha a szavazás úgy folyt volna le, hogy elutasítjuk az euromentőövet, akkor a szociáldemokrata párton, amelyet Smerként ismerünk, és a Szocialista Internacionálé tagja, egy letörölhetetlen bélyeg marad volna: egész Európában ők lettek volna az egyedüli szocialisták, akik elsüllyesztették az eurovalt. Kíváncsi vagyok, hogy Fico, aki  a szocialista harcostársak előtt megvédte Slotával és Mečiarral közös koalícióját, most helytállt volna-e. Szerintem nehezen. Ennek a megmérettetésnek alá kellett volna őt vetni. Ha Iveta Radičová véget kívánt vetni élete nagy szenvedésének a kormányfői posztban, amely felől nincsenek kételyeim, s amiért együttérzek vele, akkor ezt bármiféleelfogadhatóbb módon megtehette volna. De megtenni ezt így és aztán még hibáztatni is azokat, akik mondták, hogy megteszik azt, amit végül is megtettek, és nem hagyták magukat megzsarolni, szerintem  becstelen cselekedet.

Tehát a nyomás és a nézetek megváltozásának, a két szavazás összevonásának a hátterében a Smer áll?

Nem, nem a Smert látom a dolgok hátterében. Épp ellenkezőleg. Szerintem a koalíció maga fejezte le önmagát, méghozzá a miniszterelnök-asszony irányítása alatt, majd salátával körberakva azt, ezüst tálcán hozta Fico elébe, akárcsak Keresztelő Szent János fejét. Csakhogy Keresztelő Szent Jánost meg kellett hozzá gyilkolni, míg a koalíció tagjai, akik a szavazások összevonását elfogadták, maguk gyilkolták meg és fejezték le a koalíciót.

Ön művelt, széles látókörű ember, harcolt a kommunista hatalom ellen. Nem bántja önt az az állapot, amelyben a jelenlegi szlovák jobboldal sínylődik?

A jelenlegi szlovák jobboldalnak mindig is tudatosítania kellett, hogy választói nem szófogadóak. A választóknak nem elég megmutatni az irányt, amely mentén majd haladhat. Ennél kritikusabbak – eltérően Mečiar, Slota és manapság egyre világosabban látszik, hogy Fico választóitól is, akiknek a vagyon tömeges meglopása, az adófizetőktől származó források szétrablása hosszú évekig egyáltalán nem számított. A jobboldali választó ennél jóval kritikusabb. A jobboldali választónak bizonyos idő után már nem tetszettek a kormányzási módszerek és az,  ahogyan – mégha kisebb mértékben is, de  – loptak.  A jobboldal útja a előkelőbb pozíció felé abban rejlik, hogy megszabadul  a korábban alkalmazott (rossz) módszerektől. Ha a polgárokat fogja szolgálni, nem pedig lopni. Szerintem ez az egyetlen lehetséges út. Magam is igyekszem ezen haladni.

A kérdés az, milyen pozitívum dologban tudnak megegyezni. Ha megegyeznek a gazdasági szabadságban, az állami beleavatkozások kis mértékében, amely nem akar majd mindent szabályozni, a jogérvényesítésben, a tisztességes adózásban, akkor minden más „alapvető különbség“ már csak hab lesz a tortán. A kérdés már csak az lesz, hogy a megegyezés után mandarint avagy málnaszemet rakunk a tetejére. De az már nem lesz oly eget verően fontos. Csak ebben az alapvető kérdésben kell egyezségnek lennie, legfőképpen pedig abban, hogy sehol sem fognak lopni.

És megvalósítható mindez a jelenlegi jobboldali vezetők lecserélése nélkül is?

Az emberek képtelenek megérteni, hogy egyedül ők azok, akik képesek kidobni „a rosszakat“. Elutasítom azonban azt a felszínes kijelentést, hogy mindnyájan lopnak. Isten ments, mindenki azért nem lop. Kevés elég a rossz benyomáshoz. A vezetők lecserélésének a közvélemény nyomására kell végbemennie, nem pedig a pártközpontok megváltó beavatkozásával. Sajnálatos módon el kell mondjam – akármennyire is fájó ezt hallani – , a nép nem fejt ki kellő mértékű nyomást. Sőt, semmiféle nyomást sem fejt ki. Az emberek ugyan lenézik a parlamentet és választott képviselőiket, de nem fogják fel, hogy ez mind az ő tökéletes tükörképük.  Mindenki azt kapja, amit választott.

Ha valaki évek hosszú során át Mečiart és Rezešt, vagy éppen Slotát választotta, akkor egyszerűen nem dühönghetünk azért, hogy Mečiar jelen volt a politikában, mert Mečiarnak jogosan érezte, hogy az emberek akarják őt. A politikusoknak, akik saját értékvilágukat reprezentálják, akik már „előadtak“ a szavazóknak, azoknak nem okozott gondot újra és újra megválasztattni magukat. A választók azt átkozzák, amit ők maguk szavaztak meg – de ez egyszerűen nevetséges… Ez olyan, mintha a férj káromkodna, melyik idióta választotta nekem ezt a (rossz) feleséget vagy éppen a nő: melyik ostoba választotta nekem ezt a férjet? Hát nem voltak jelen a választásnál? Valaki kényszerítette  őket az oltár elé? Fenyegették őket, hogy házasságot kössenek? Nem hinném.

Kire fog szavazni a legközelebbi megyei választáson Pozsonyban?

Viszonylag   egyszerű dolgom van. A közös jobboldali megyefőnök-jelöltre, Pavol Frešora szavazok majd, és személyesen támogatok néhány képviselőt, akik egy jobb politikai közélet reménységei. A választóknak egyet üzennék: mindig preferálhatnak valamit, mindig van  választásuk. Ez mindösszesen annyit igényel, hogy figyeljék kissé a történéseket, hogy aztán felelősségteljesen állhassanak hozzá a dolgokhoz. Ha az illető nem a rablókra, vagy nem valamely csalás mellett szavaz, akkor jó úton jár. Nem nehéz ezen a választólistán olyan embereket találni, akiknek teljes lelki nyugalommal tudom odaadni a szavazatom, mert tudom, hogy rendben lesz.

Élettörténete ez idáig igen gazdag. Polgári, politikai és akadémiai sikerek követik egymást. Melyikre a legbüszkébb?

Nem mondanám, hogy bármire is büszkének kellene lennem. Talán valamelyest büszke vagyok arra, hogy megvan a saját véleményem, amelyet néhány barátommal együtt mindig kisebbségben képviseltem és minden nyomás ellenére sem adtam fel. Ez jó érzés, jó ok a büszkeségre. Az az érzésem, hogy polgári és politikai életemet sikerült becsületes és sohasem tolvajló emberként végigélnem. Valaki erre azt mondhatja: Uram atyám, ez lenne a siker? Erre kellene olyan hihetetlen-mód büszkének lenni? Igazából nem kellene. De az igazság az, hogy ha a politikában széttekintek, akkor az enyémtől igencsak eltérő történeteket látok. Ez a felismerés ad nekem egyfajta belső békét és erőt arra, hogy bárkinek bármit a szemébe merjek mondani, amit igaznak gondolok és mindeközben nem kell félnem, hogy bármit is fel tudnak hozni ellenem.

Az én kedves feleségem sosem akart Vuitton-táskát vagy 4×4-es Hummer-t vagy a legújabb BMW „cirkálót“, és luxus villát sem. Van szerető feleségem és szerető gyermekeim. Mi egyebet szeretnék az élettől?

Mi Szlovákia legnagyobb problémája ma, amivel küszködik?

Szlovákia problémája – és ez Európa problémája is – hogy egyre inkább követelményi társadalommá válunk, hogy az emberek a szabadságot és demokráciát mint igényt fogalmazzák meg, nem mint felelősséget: saját családjukkal, magukkal szeben, de a társadalommal szemben is, amelytől ugyanakkor ezt-azt el is várnak. Probléma, hogy az emberek szüntelenül azt várják, hogy valaki jön és megoldja helyettük a hibáikat, tévedéseiket, rossz döntéseiket.

A másik probléma pedig az, hogy a kommunizmus bukását követően nem fellegzett be annak a „szabálynak“, hogy aki nem lop, az a saját gyermekeit lopja meg. Mi megtanultunk felkészültnek lenni, hogy mindig tudjunk egy lépést tenni „oldalra“. Képtelenek voltunk megszabadulni a nyilvánvaló tolvajoktól, azoktól, akik lépten-nyomon kihasználták a vezető szerepüket. A tolvajok csodálatának átkától még nem sikerült megszabadulnunk – valaha legalább felakasztották őket. A rossz elfogadása nem járható út. El tudom képzelni, hogy vannak olyan országok, ahol az ilyenfajta gondolkodásmód, korrupció, a lefizetettségre való hajlam sokkal kisebb. Ezt tartom Szlovákia igazi nyomorúságának.

Peter Osuskýval Király Zsolt beszélgetett

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is!

További ajánlott írások:

1. Andrej Kiska – Az emberek érezzék jól magukat abban az országban, ahol élnek

2. Ján Čarnogurský: A politikusnak jót tesz a börtön

3. Radoslav Procházka: kockázatos harcba indulok, eredménye bármi lehet

4. Peter Osuský: tiszta lappal indulok