Elbagatellizált felvidéki magyar problémák – Hajszálrepedések 10. rész

Az első két bekezdés a korábbi választási eredmények ismeretése, utána jön a lényeg.

Az első Dzurinda-kormány, amely 1998–2002 között irányította az ország ügyeit gyorsított ütemben igyekezett helyreállítani az ország megtépázott tekintélyét, és a külföldi befektetőknek kedvező gazdasági intézkedések mellett a nemzeti kisebbségek felé is hozott számos gesztusértékű döntést. Ugyanakkor ez a politika teljesen felmorzsolta a korábban fontos szerepet játszó Demokratikus Baloldal Pártját (SDĽ), amely a 2002. szeptember 20–21-én tartott parlamenti választásokon még 40 ezer szavazatot sem kapott és kiszorult a törvényhozásból. Igaz, a választói „nem vesztek el”, hanem átpártoltak a magyarokat nem kedvelő Robert Fico vezette Smerhez (amely a harmadik legerősebb politikai tömörülésként több mint 387 ezer szavazatot szerzett és 25 képviselőt küldhetett a parlamentbe), valamint Szlovákia Kommunista Pártjához (KSS), amely mintegy 6,3 %-kal és 11 képviselői helyet szerezve még bejutott Nemzeti Tanácsba.

Kövess minket a Facebookon is, plusz tartalommal!

A korábbi „egyszer használatos pártot”, az SOP-t egy új alkalmi tömörülés, a Pavol Rusko tévéguru vezette ANO váltotta fel, amely 8 %-ot szerzett és 15 képviselővel erősítette az új Dzurinda-kormányt, amelynek fő erejét az SDKU alkotta 28 parlamenti képviselővel. Ezen kívül még a KDH is helyet kapott a kabinetben (15 képviselő) és a kormányt alkotó pártok között a második legerősebb az MKP lett, amely – a kapott szavazatok számát tekintve (321 069 szavazat; 11,6 %; 20 képviselő) – történelmének legjobb eredményét érte el. A választásokat ugyanúgy, mint 1998-ban a HZDS nyerte meg, de ezúttal jóval kisebb arányban (19,5 % – 560 691 szavazat) és 36 képviselői helyet szerzett. Nem került a törvényhozásba a Szlovák Nemzeti Párt, amely kettészakadt, és emiatt szavazótábora is megoszlott, jóllehet a két párt együtt 7 százalékot szerzett volna. Vladimír Mečiar, a HZDS vezetője az eredményeket látva meg sem próbálkozott a kormányalakítással, hiszen a számba jöhető partnerekkel – a SMER-rel és a KSS-szel – együtt nem szerzett volna többséget a parlamentben.

Az MKP kevesebbel is beérte

A kormánypártok viszonylag megnyugtató (78:72 arányú), bár most már nem 3/5-ös többséggel rendelkeztek, de éppen ennek tudatában a kisebb pártok (a KDH és az ANO) igyekeztek a maximumot kicsikarni a koalíciós tárgyalások során – jobbára az MKP rovására. Mind a KDH, mind az ANO fontos minisztériumokat kapott: a KDH-é lett a belügyi, az igazságügyi és az oktatásügyi tárca, az ANO embere irányította a gazdasági, az egészségügyi és a kulturális minisztériumot, míg az MKP stratégiai szempontból ismét kevésbé jelentősnek számító tárcákhoz jutott: a környezetvédelmi minisztériumot Miklós László, a mezőgazdasági minisztériumot Simon Zsolt, az építésügyi minisztériumot Gyurovszky László irányította. Az egyik miniszterelnök-helyettesi posztot is az MKP kapta: Csáky Pál az európai ügyekért, az emberi és a kisebbségi jogokért felelt. Ráadásul az MKP-nak ugyanannyi minisztere volt csupán, mint a két gyengébb pártnak, amelyek ennek ellenére mégis a legtöbb problémát okozták ebben a választási időszakban, és a kormány 2005 őszétől lényegében csak néhány ellenzéki képviselő szavazatainak köszönhetően tudott működni 2006 júliusáig, amikor az újabb parlamenti választásokat tartották Szlovákiában.

A második Dzurinda-kormány idején folytatódott az állami cégek privatizációja, reformokat hajtottak végre az oktatásügyben és az egészségügyben, ezek azonban nem minden esetben arattak osztatlan sikert a lakosság körében. Különösen az orvosi vizsgálatért kötelezően kirótt 20 koronás illetmény miatt zúgolódtak sokan, ami semmit nem javított az ellátás minőségén, de 10 %-kal csökkentette az orvosokat felkeresők számát. Az agrárágazatba ebben az időszakban viszonylag több pénz érkezett és az építőiparban is több befektetésre nyílt lehetőség, ami a két területet felügyelő minisztérium számára olyan lehetőségeket is kínált, amelyeket sok dél-szlovákiai önkormányzat is igyekezett kihasználni. Ebből a szempontból érdekes a két tárcavezető személye is, hiszen sem Gyurovszky László, sem Simon Zsolt nem csupán a politikából „élt”, hanem különböző területeken vállalkozott is. Gyurovszky az FMK, majd az MPP ún. kemény magjához tartozott és az 1990-es években sokáig a három magyar politikai szerveződés együttműködésének egyik legaktívabb ellenzője volt. Amikor aztán a fúzió elkerülhetetlenné vált, ebből ő profitált szinte a legtöbbet.

   

Simon Zsolt felbukkanása

Simon Zsolt nevét 2002 előtt legfeljebb néhány bennfentes ismerte, ezért is hatott a meglepetés erejével, hogy az MKP őt jelölte a mezőgazdasági tárca élére. Igaz, diplomája megszerzését követően 1993-tól agrárvállalkozóként egyre fontosabb gazdasági szereplője volt a rimaszombati régiónak, és talán ez a körülmény is hozzájárult, hogy a párt vezetése alkalmasnak találta a szóban forgó tisztségre. Mint később nyilvánvalóvá vált, a két miniszter is ahhoz a gazdasági csoporthoz tartozott, amelyet a párt akkori szürke eminenciása, Világi Oszkár (2006-tól az egyik legfontosabb szlovákiai cég, a Slovnaft vezérigazgatója) irányított, és amely Bugár Béla pártelnök személyét és közvetlen munkatársait (pl. Vörös Pétert) megnyerve igyekezett megerősíteni befolyását a pártban.

Ennek a csoportnak nem fűződött különösebb érdeke a kisebbségi problémák nyíltabb felvetéséhez, sokkal inkább arra törekedett, hogy a helyi és a regionális politikában megfelelő és „megbízható” embereket találjon, a felvidéki magyar értelmiségi elit tagjai közül pedig elsősorban a korábbi MPP holdudvarához tartozó, „liberális” gondolkodású személyekre támaszkodott. Ezek közül többen is nagy „affinitást” mutattak az anyagiak iránt (pl. Hunčík Péter, Barak László és bizonyos értelemben a Kalligram igazgatója, Szigeti László is), miközben a felvidéki magyarság problémáit igyekeztek bagatellizálni vagy liberális lózungokkal elütni.

Talán nem kell külön is hangsúlyozni, hogy ez a szemléletmód nagyon megfelelt a szlovák kormánypártoknak, és maga Mikuláš Dzurinda is felismerte, hogy az MKP helyzetét gyengíti a FIDESZ 2002-es veresége és az MSZP-SZDSZ kormányra kerülése Magyarországon. Amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a baloldal nyerte meg a 2002-es magyarországi választásokat, Dzurinda rendkívüli sajtóértekezletet tartott, ahol örömének adott hangot az eredményeket kommentálva. Csak mellékesen jegyezzük meg, hogy az SDKU, amelyet ő vezetett, a nemzetközi politikai színtéren ugyanúgy a jobboldali Európai Néppárt tagja volt már akkor, mint a FIDESZ és ezt a tagságot jórészt éppen a FIDESZ támogatásával szerezhette meg. Arról nem is szólva, hogy mennyi mindent tett a magyarországi jobboldal Szlovákia szalonképessé tétele érdekében a különböző európai fórumokon!

Ellenpólus pénz nélkül

Az MKP vezetésében Csáky Pál és a körülötte tömörülők képezték az ellenpólust, de a szükséges anyagi háttér nélkül. Csáky miniszterelnök-helyettesként elérte, hogy létrejött a Szlovákiai Magyar Kultúra Múzeuma és a komáromi Selye János Egyetem, sok arra érdemes személyt ezüst plakettel tüntetett ki, ami vitathatatlanul fontos erkölcsi elismerés volt, de csak kevés hívét volt képes egzisztenciálisan is kedvezőbb helyzetbe hozni. Sikerült ugyan növelni a kisebbségi kultúrára fordított támogatások összegét, de közben megcsappantak a magyarországi támogatások és ezek nagy része is az SZDSZ-hez közelálló személyekhez vagy intézményekhez érkezett.

Az MKP kormányra kerülésének volt még egy sajátos következménye: nagyon sok alapszervezete afféle „zártkörű társasággá” alakult át, ahová csak elvétve vettek fel újabb tagokat, sőt nem egy szervezet kifejezetten családi vagy „haveri” alapon működött és ez nagyon sok településen visszatetszést keltett. Ha utólag megvizsgálnánk, hogy a 2009-ben létrejött MOST-HÍD támogatói kikből álltak, nagyon sok olyan személyt találnánk közöttük, akik korábban „összezártak”, amikor új emberek szerettek volna belépni az MKP valamelyik alapszervezetébe.

Ez az opportunista magatartás sok embert elidegenített nemcsak az MKP-tól, hanem a magyar ügyektől is, miután úgy érezték, hogy nincs semmi esély a komolyabb érdekérvényesítésre. Fokozta a kiábrándulást a kettős állampolgárságról 2004. december 5-én tartott magyarországi népszavazás eredménye, amelyben ugyan az igenek voltak szerénynek mondható többségben, de az 50 %-nál jóval alacsonyabb részvétel miatt a szavazás eredménytelen lett.

Hiányzó politikai akarat

A határon túli magyarokat fájdalmasan érintette az anyaországbeliek közömbössége és sokan ekkor veszítették el végleg a reményt, hogy valaha is rendeződik a kisebbségi magyarság helyzete itt a Kárpát-medencében. Időközben (2004-ben) ugyan mind Magyarország, mind Szlovákia az Európai Unió tagjává vált, ám ez is komoly csalódások forrása lett, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a nemzeti kisebbségekre vonatkozó, de csak az általánosságok szintjén megfogalmazott szép elvek mit sem érnek, ha az egyes tagállamok politikai elitjeiben nincs meg a kellő akarat, hogy azokat meg is valósítsa. Gazdasági előírások, normák megsértése vagy elhanyagolása miatt könnyen szankcionálhatók voltak az egyes országok, de eddig még egyetlen alkalommal sem tettek szóvá nemzeti kisebbségeket sértő döntéseket valamelyik EU-tagországban.

Az MKP-nak sem az első, sem a második ciklusban nem sikerült érdemben előrelépnie a dél-szlovákiai régiók infrastrukturális fejlesztésében, de még a kisebbségi nyelvtörvény számunkra kedvezőtlen kitételeit sem tudta „lefaragni”. A felvidéki magyar lapok egyre rosszabb anyagi helyzetbe kerültek és az időnként beléjük pumpált pénzzel sem lehetett őket hosszú távon megmenteni. Az elfuserált nyelvtörvény miatt nem indulhattak magyarul sugárzó regionális felvidéki rádióadók, és így egyre rosszabb lett a kisebbségi társadalom belső tájékoztatási rendszere.

Egy nagy területen szétszóródott közösség fokozatosan elveszíti az önmaga létezését biztosító összetartó erőt, ha nem működnek azok az információs csatornák, amelyeken a legfontosabb hírek ide-oda áramlanak. Ráadásul az egyetlen felvidéki magyar napilap is felemás módon viszonyult (és viszonyul mindmáig) a magyar ügyekhez. Erről sokat elárul az egyik főszerkesztőjének nyomatékosított kijelentése, amikor az újságot nem szlovákiai magyar, hanem Szlovákiában megjelenő magyar napilapként határozta meg. Hangzásában csupán árnyalatnyi a különbség, mégis alapvetően eltérő szemléletmódot és szerkesztői magatartást tükröz. A sorozat következő részében azt vizsgáljuk meg, miért nem sikerült az MKP-nek harmadszor is kormánypárttá válnia és ez milyen következményekkel járt a felvidéki magyarokra nézve.

HOMÉROSZ

A soroza további részei:

Hajszálrepedések – 1. rész

Hajszálrepedések – 2. rész

Hajszálrepedések – 3. rész

Hajszálrepedések – 4. rész

Hajszálrepedések – 5. rész

Hajszálrepedések – 6. rész

Hajszálrepedések – 7. rész

Hajszálrepedések – 8. rész

Hajszálreperések – 9. rész

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!