Sorozatunkban elérkeztünk a jelenhez. E sorok írásakor már túl vagyunk a szlovákiai elnökválasztás első fordulóján, megjelentek az egyes településekre, járásokra lebontott részeredmények, és arról is találunk adatokat (bár ezek inkább a közvélemény-kutatásokon alapulnak), hogy az egyes elnökjelölteket milyen arányban támogatták a parlamenti pártok, valamint a parlamenten kívüli MKP szimpatizánsai.
Az a tény, hogy az ország (és tulajdonképpen a korábbi Csehszlovákia) történetében először indult magyar nemzetiségű jelölt is az államfői posztért sajátos jelleget kölcsönzött a voksolásnak. A szlovák politika és a szlovák média is eléggé zavartan, sőt időnként nagyon ingerülten reagált erre a tényre. Iveta Radičová korábbi miniszterelnök, akit hasztalan győzködött a jobboldali ellenzék, hogy induljon az elnökválasztáson fontosnak tartotta, hogy „beszóljon” és még azt is megkérdőjelezte, hogy a nemzeti kisebbségeknek szükségük van-e saját politikai pártra, a kisebbségi elnökjelölt indítását pedig egyenesen elutasította.
Kövess minket a Facebookon is, plusz tartalommal!
Az MKP döntése, hogy Bárdos Gyulát, a Csemadok jelenlegi országos elnökét indítja a posztért folytatott csatában, sokak szemében jó ötletnek tűnt, noha minden józan gondolkodású ember számára kezdettől fogva nyilvánvaló volt, hogy sem a győzelemre, de még csak a második fordulóba való bejutásra sincs sok esélye.
A MOST-HÍD számára kínos eredmény
A jelölést először stratégiai szempontból kell vizsgálni. Az MKP most már a második választási ciklusban nem vehet részt a parlament munkájában, ezért nincs nagyon lehetősége arra sem, hogy valamilyen fontos problémát úgy tematizáljon, hogy annak a sajtóban is nyoma marad. Kellett egy jó alkalom, hogy „nagyot durrantson”, és ez most az államfőválasztás volt. Úgy tűnik, a MOST-HÍD vezetőit is meglepte az MKP merészsége, legalábbis Bugár Béla pártelnök nehezen értelmezhető reakciója és nyilatkozatai ezt sejtetik.
A dolog azért volt különösen kínos a párt számára, mert bár magyar választói előtt igyekszik magát a felvidéki magyarok pártjaként mutatni (sok elemző is magától értetődőnek tekinti ezt, jóllehet a szlovák törvényhozásban a párt képviselőinek majdnem a fele szlovák nemzetiségű), ugyanakkor szinte ellenségesen nyilatkozott Bárdos jelöléséről, és azt hangoztatta, hogy már tavaly ősszel megegyezett politikai szövetségeseivel Pavol Hrušovský támogatásában. Jogosan kérdezték sokan, hogy egy magát magyarnak (is) deklaráló párt miért nem egy magyar elnökjelöltet támogat? Erre a felvetésre a MOST-HÍD vezetői nem válaszoltak, kizárólag Bugár Béla mondta a magáét annak dacára, hogy ezt még pártjának magyar szavazói sem értették. „A néppárti platform” jelöltjét a szlovák választók sem fogadták igazán kegyeikbe, ezt tanúsítja a rá leadott alig 3,4 %-nyi szavazat. Tehát a MOST-HÍD (és persze a parlamenti ellenzék) szemszögéből az elnökválasztás enyhén szólva rosszul sült el.
Tévedés volna azonban azt hinni, hogy az MKP nagy diadalt aratott riválisa felett. Vitathatatlanul megnyert egy ütközetet, de hogy ez a győzelem mire lesz elég, csak a jövő dönti el. Mindenesetre tény, hogy sem a magyar jelölt indítása, sem a választás időpontja – március 15-e, az 1848-as magyar forradalom évfordulójának napja – nem tudta igazán mozgósítani a felvidéki magyarok többségét. Pedig sokan megpróbálták elmagyarázni, hogy a mostani elnökválasztás magyar szempontból azért kivételes jelentőségű, mert lehetőséget kínál arra, hogy felmérjük: hány embert is lehet mozgósítani, ha fontos kérdések – pl. az autonómia ügye – kerülnének terítékre, van-e még bennünk elegendő akarat az összefogásra, az egységes érdekérvényesítésre, a szánalmas következményekkel járó megosztottságunk felszámolására.
Végül is az államfőválasztás első fordulója megmutatta, milyen lelki kondícióban is van ma, 2014 tavaszán a felvidéki magyarság. A magyar jelöltre leadott 97 ezer szavazat (ez a potenciális felvidéki magyar szavazók alig egynegyede) nemcsak lehangoló, hanem elgondolkodtató is. Persze, a többség távolmaradásához sok egyéb tényező is hozzájárult, de az mégis érthetetlen, hogy a magyarok lakta településeken a részvétel legalább 4-6 százalékkal (több helyen még ennél nagyobb arányban is) alacsonyabb volt, mint az országos átlag.
Igaz, sok magyar számára az egész voksolásnak nemigen volt tétje, miután a szlovák jelöltek egyike sem vázolt fel a nemzeti kisebbségekkel kapcsolatosan valamilyen elképzelést, a magyar jelöltet meg eleve esélytelennek tartotta a tisztség elnyerésére, de még a második fordulóba jutásra is. Ezért (is) inkább otthon maradt. Aztán nyilván akadtak olyanok, akik „pragmatikusan” álltak a kérdéshez és azon agyaltak, vajon Fico melyik szlovák kihívójának lehet a legnagyobb esélye a győzelemre, majd miután ezt magukban eldöntötték, szavaztak X-re vagy Y-ra.
Az újságírók, az elemzők és a politológusok még egy ideig rágódni fognak azon, hogy a harmadik helyen végzett Radoslav Procházkának hogyan alakul a politikai pályája a jövőben, de ez pillanatnyilag magyar szempontból teljesen érdektelen. A második körbe jutott 51 éves Andrej Kiska személye sokak szerint nagy talány, óriásplakátjain mindössze három szóra korlátozódott „politikai” üzenetet fogalmazott meg, weboldalán pedig filantrópnak és sikeres vállalkozónak állítja be magát. Az talán rokonszenvessé teszi, hogy négy gyermeke van, de ennél többet senki nem tud róla. Robert Fico regnáló miniszterelnök, aki ellenfele lesz a második körben mindenesetre uzsorásnak nevezte az egyik választási vitaműsorban.
Nyugodt lelkiismerettel Kiska és Fico sem támogatható
Nos, ez a „felhozatal” – ebből a kínálatból kellene a magyaroknak választaniuk. Az MKP jó érzéssel egyiküket sem támogathatja, hiszen még csak azt sem lehet eldönteni, melyik a kisebb rossz. Természetesen a jelenlegi miniszterelnök a magyaroknak államfőként is elfogadhatatlan. Több alkalommal is egyértelművé tette, hogy nem kedvel bennünket (és ez még enyhe kifejezés). Kiska esetleges győzelme sem garantálja azonban, hogy gyökeres fordulat áll be a többség és a kisebbség viszonyában. Nemcsak a szlovák politikai elit, hanem a szlovák átlagpolgár sem akarja elfogadni, hogy a más anyanyelvű polgártársát is minden olyan jog megilleti, amely őt.
Már a közigazgatás alacsonyabb szintjein is nehezen tűri el, hogy esetleg magyarok vagy más nemzetiségű személyek töltik be az irányító szerepköröket. Ezt a hagyományt még az első Csehszlovák Köztársaság alapozta meg, és azóta is ezzel kell szembesülnünk. Persze az államfőnek módja van olyan nézetek megfogalmazására, amelyekkel hatni tudna a közgondolkodásra, de az önálló Szlovák Köztársaság történetében eddig még egyetlen olyan elnökkel sem találkoztunk, aki intellektuálisan a napi politika, illetve a politikusok fölé tudott volna emelkedni. Bárki nyeri végül is a versenyt 2014. március 29-én, ezen a tényen nem sok változik majd.
A kép kattintással nagyátható.
A felelős felvidéki magyar politikának – ha volna ilyen – most az lenne a legfontosabb feladata, hogy értelmezze a 2014-es szlovákiai elnökválasztás első fordulójának eredményeit az itt élő magyarok vonatkozásában. Az állami pénzen és minden egyéb közvélemény-kutatásnál reprezentatívabb mintán végzett „kikérdezés” vitathatatlan eredményt adott: a Szlovákiában élő magyarok kétharmadát–háromötödét közömbösen hagyja annak a semmilyen „pluszpénzbe” nem kerülő, lényegében két-három perc alatt lebonyolítható műveletnek a lehetősége, amellyel üzenhetett volna egyrészt felvidéki sorstársainak, másrészt a szlovákoknak, hogy mi magyarok még itt vagyunk, és ha kell, össze tudunk fogni. A fanyalgók gondolhatnak erről bármit, még azt is, hogy mindez csak naiv, romantikus vagy korszerűtlen magyarkodás, de időnként az ilyen színvallásra szükség van, mert lélekben erősíti a közösséget.
Ha megvizsgáljuk az 1989-es rendszerváltás óta eltelt negyed század felvidéki magyar mérlegét, akkor a következő lényegesnek tűnő megállapításokat lehet megfogalmazni:
1) Míg a szlovákiai magyarság lélekszáma 1991-ben 567 ezer, 2001-ben 521 ezer, addig 2011-ben mindössze 458 ezer volt, ami 8,5 %-nak felel meg. Feltehetően a legutóbbi népszámlálás óta eltelt négy esztendőben tovább csökkent ez a szám. A fogyás tehát kb. 120 ezer fő, ami már önmagában egyértelműen jelzi a felvidéki magyar közösség rossz kondícióját. Ráadásul a helyzetet súlyosbítja a csökkenő születésszám, ami előrevetíti a fogyás növekedését, valamint a felvidéki magyar társadalom korfájának elöregedését is.
2) A magyarok lakta régiók gazdasági helyzete az elmúlt 25 évben stagnált vagy tovább romlott. Az agrárágazat leépülése az 1000-nél kisebb lélekszámú falvakban már-már katasztrofális állapotokat idézett elő, de a nagyobb települések lakossága is megsínylette ezt. A dél-szlovákiai régiókban jelentkező nagy munkanélküliséget azonban mindenekelőtt az ipari termelés hanyatlása, korábban jelentős számú munkaerőt foglalkoztató fontos üzemek bezárása vagy átalakulása idézte elő. Ez egyre nagyobb méretű belső elvándorláshoz vezetett, és bizonyos térségekben természetessé vált a magyarországi munkavállalás, ami átmenetileg javított ugyan a munkanélküliségi mutatókon, de az egész kontinenst sújtó gazdasági és pénzügyi válság, valamint a Magyarországon korábban működő külföldi érdekeltségű cégek bezárása vagy elköltözése folytán a Magyarországon dolgozó felvidéki munkavállalók ismét az itthoni munkanélküliek számát gyarapították. Vagy jobb esetben az EU más országaiban kerestek munkalehetőséget.
3) A fentiekkel szorosan összefügg a nyugat-európai országokba irányuló, egyre nagyobb méreteket öltő elvándorlás. Ez egyszerre sújtja gazdaságilag és demográfiailag is a felvidéki magyarságot, mivel jobbára olyan, középfokú vagy felsőfokú végzettségű fiatalok keresnek külföldön boldogulást, akikre távlatilag éppen a magyarok lakta dél-szlovákiai régiókban lenne nagy szükség. A létbizonytalanság miatt jelentősen kitolódott az az életkor is, amikor a nők megszülik első – és gyakran egyetlen – gyermeküket. Ma már szinte minden második felvidéki magyar nő túl van a 35. életévén, amikor először szül, de sokan nem is vállalnak gyermeket. Ez persze nem kizárólag kisebbségi magyar sajátosság, de nem elhanyagolható körülmény, s ha a vegyes házasságok jelentős gyarapodását is tekintetbe vesszük, nem sok okunk marad az optimizmusra.
4) A negyedszázad negatív mérlegében nem elhanyagolható a kisebbségi társadalom kulturális infrastruktúrájának fokozatos elsorvadása is. Országos terjesztésű hetilapok, folyóiratok szűntek meg, a felvidéki magyarságot korábban integráló Csemadok anyagilag ellehetetlenült, illetve arra kényszerült, hogy működéséhez sokszor megalázó eredménnyel végződő pályázatokon próbáljon pénzt szerezni. Ezzel fokozatosan eltömődtek azok a kommunikációs csatornák is, amelyeken az elmúlt évtizedekben a kisebbségi közösség építéséhez nélkülözhetetlen alapvető információk áramoltak.
Az egyes dél-szlovákiai régiók lakói ma már jóformán nem is hallanak arról, hogy mi zajlik más magyarlakta vidékeken, és ha nem lenne internet, szinte teljesen elszigetelődve élnének egymástól. Mindez persze a felvidéki magyar sajtó és újságírás hanyatlásának is a következménye, de nagy szerepet játszik ebben az is, hogy a Szlovák Televízió továbbra is elzárkózik attól, hogy a nemzetiségek számarányának megfelelő műsoridőt biztosítson a magyar és egyéb nyelvű műsorok sugárzására. A kisebbségi magyar könyvkiadás ígéretes felfutása az 1990-es években és a 2000-es évek elején vitathatatlanul eredménynek számít, de a legújabb fejleményeket látva ezt is múlt időbe tehetjük. 2014-ben ui. a kiadók már nem pályázhatnak támogatásért, azok az alapítványok pedig, amelyek erre jogosultakká váltak, nem árusíthatják a könyveket. Eddig is komoly gondot okozott a könyvterjesztés, most már teljesen ellehetetlenül.
5) Végül ejtsünk még szót a felvidéki magyar iskolahálózatról is. A kedvezőtlen demográfiai helyzet negatív következményei itt érezhetők a legmarkánsabban. Az elmúlt 25 évben sok kisiskola megszűnt, de ma már a hajdan szebb napokat látott nagy magyar iskolák is a megszűnés rémével viaskodnak (pl. Nagykéren, Zsitvabesenyőn stb.). Külön dolgozat témája lehetne azoknak a magyar tannyelvű iskoláknak a helyzete, amelyek a roma gyermekek jóvoltából működhetnek még. A felvidéki magyar politika egyszerűen nem tud mit kezdeni a cigánykérdéssel (igaz a szlovák politika sem), pedig különösen az ország keleti térségeiben ez a probléma az ott élő nem roma népesség életminőségét is nagyban veszélyezteti. Sokan szó szerint menekülnek innen vagy a gyermekeiket a lakóhelyüktől távolabb található (sokszor nem is magyar tannyelvű) iskolákba íratják be. Erről a politikusok nem akarnak beszélni, ami valahol érthető, de hogy nem is akarnak róla tudni, az már megbocsáthatatlan.
Természetesen nem feledkezhetünk meg a tárgyalt időszak talán legjelentősebb pozitív eredményéről: a komáromi Selye János Egyetem megalakulásáról. Sorozatunk következő részében arra vállalkozunk, hogy bemutassuk a legfontosabb felvidéki magyar ifjúsági szerveződéseket és elemezni fogjuk azt is, hogy miként kapcsolódhatnának be abba a közösségépítő munkába, amely távlatokat nyithatna a felvidéki magyarság számára.
Homérosz
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
A sorozat további részei:
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.