A közép-kelet-európai rendszerváltás 25. évfordulója minden bizonnyal sok tanulmány, dolgozat, vezércikk stb. megírására kínál alkalmat az elemzőknek, a történészeknek, a politikusoknak és természetesen az újságíróknak is, akik interjúk, tévé- és rádióműsorok formájában idézik majd fel a berlini, prágai, budapesti és a bukaresti eseményeket. Az idősebbek emlékeiben ezek a napok, hetek és hónapok kissé már retusálva, helyenként elmosódva jelennek meg, a fiatalabbak pedig talán nem is tudatosítják igazán, hogy mi is történt akkoriban.
A felvidéki rendszerváltás
A felvidéki magyarok is emlékeznek – ki így, ki úgy, az akkor politikusi pályára lépők többsége pedig egyfajta büszkeséggel idézi fel a történéseket, a pártalapításokat és a saját szerepét az események alakításában. Ez érthető és nagyon is emberi, de az azóta eltelt negyed század sok olyan tanulságot is kínál, ami ma már fontosabbnak tűnik, mint az 1989 novembere és mondjuk 1990 márciusa között lezajlott politikai átrendeződés.
Mert ha az akkor gyakran hangoztatott jelszavakban, mondatokban és tömör megállapításokban összefoglalt célokat egybevetnénk a későbbi fejleményekkel, bizony sok naivitást, ellentmondást, populista ígéretet szűrhetnénk ki, ami a nagy lelkesedésben fel sem tűnt, pedig logikusan végig gondolva már az elején szemet kellett volna, hogy szúrjon. Hosszan sorolhatnánk ezeket, kezdve a tőkés piacgazdaság és a szabad verseny minden nehézséget megoldó utópiájával, a nemzetek és az államok közötti egyenlőségen át egészen az emberi jogok maximális érvényesüléséig.
Ma már látjuk, hogy a hatalom iránti vágy könnyen felülírhatja a demokratikus játékszabályokat még egy többpárti és a szólásszabadságot formálisan tiszteletben tartó társadalomban is. 1993-tól, az önálló Szlovákia megalakulásától az itt élőknek ezzel kellett szembesülniük, és még 1998-ban is viszonylag a legtöbb szavazatot egy olyan politikai tömörülés kapta, amelynek vezetői az alkotmányt és a törvényeket is felrúgva gyakorolták a hatalmat. Ez az öt esztendő természetesen nemcsak a hatalom sajátos értelmezéséről és a közvélemény manipulálásáról szólt, hanem egy szűk, a politikai elittel szorosan összefonódó réteg meggazdagodásáról is.
1998 őszén úgy tűnt, hogy a kormányt alakító korábbi ellenzéki tömörülések véget vetnek ennek a látszatdemokráciának és végleg az 1989-ben megfogalmazott „eszmék” szellemében vezetik majd az országot. A külföldi szemlélőknek ez valóban így tűnt, és itthon is sokan azt hitték, hogy az államalapítás gyermekbetegségeit leküzdve most már egyenes út vezet az EU-ba, amely afféle ígéret földjének látszott, ahol a kontinens „boldogabb felén” élő emberekkel egyenrangúak leszünk és hamarosan ránk köszönt az a jólét is, amelyben ők már évtizedek óta élnek.
Mindeközben fel sem tűnt, hogy már 1990 óta célpontja lettünk a külföldi tőkének, amely mindig a kisebb ellenállás irányában haladva egyre nagyobb profitra törekszik, ugyanakkor a már másutt eladhatatlanná vált termékeit igyekszik jó áron értékesíteni. Ehhez szükség volt egy kiterjedt tudatmódosításra is: el kellett hitetni a társadalom nagy részével, hogy a szocialista termelési módszer minden területen gazdaságtalanabb volt, mint a kapitalista. Az elavult technológiák alkalmazása eleve gátat szabott a hatékonyságnak és az innovatív megoldások alkalmazásának. Ennek következményeként gyárakat zártak be, mezőgazdasági termelőszövetkezeteket oszlattak fel vagy hagytak tönkre menni, hogy a nyereségesnek ígérkező részlegeket olcsón privatizálhassák azok, akik már az előző rendszerben is jókor voltak jó helyen. A kommunista pártfunkcionáriusok hozzátartozói vagy ők maguk politikai hatalmukat gazdasági hatalomra cserélték fel.
Václav Havel és Csurka István
E forgatókönyvek alapján több posztszocialista országban is hasonló módon zajlott le a hatalomátmentés a háttérben. Amit viszont az egyszerű állampolgár látott, az a politikai pártok vetélkedése volt, a különböző ideológiai nézetek és elképzelések csatája a parlamentben és a sajtóban. Voltak futtatott politikusok, és persze olyanok is, akiket állandóan lejárattak vagy tudatosan rossz hírbe kevertek. Csak két néhai politikust említenék, akik ráadásul drámaírók is voltak. Az egyik Václav Havel, akit nemcsak a csehek, hanem a nyugati liberális értelmiségiek, valamint az amerikai kormánykörök is nagyformátumú államférfiként, „világpolgárként”, ünnepeltek és ő lett a közép-kelet-európai rendszerváltás jelképe. Ekkor „felfedezték” színpadi műveit is, és sokak számára egyúttal kiemelkedő drámaíróvá vált.
A másik politikust Csurka Istvánnak hívták, aki kezdettől fogva szemben állt a politikai liberalizmussal és radikális nemzeti nézeteivel még az akkori MDF-ből is kilógott és hamarosan saját pártot alapított (MIÉP). Korábban az egyik legjelentősebb kortárs magyar drámaírónak számított, de politikai nézetei miatt egyszeriben színpadi szerzőként is ellehetetlenült, darabjait levették a műsorról vagy eleve be sem mutatták. Politikai nézeteivel érdemben nem vitatkoztak, viszont rengeteg méltatlan támadásban volt része, és mind a mai napig elhallgatják drámaírói kvalitásait is, amelyek mellett Václav Havel alkotásai csupán másod- vagy harmadrangúak és sohasem nyerték el a nézők széles körének tetszését. A róla készült dokumentumfilm vitathatatlanul rokonszenves emberként mutatja be, de politikusi imázsát mesterségesen alakították ki.
Duray, Bugár, Csáky, Berényi
A párhuzamok keresésében felvidéki magyar politikai vizekre is evezhetünk: Duray Miklós és Bugár Béla megítélése, valamint politikusi pályájuk alakulása. Noha Duray a kommunista idők egyik emblematikus ellenzéki figurája volt, akit kétszer is börtönbe zártak, személyét 1989 decemberétől, de különösen 1990 után egyre hevesebben támadták. Eleinte főleg vidéki magyar lapocskákban (pl. a komáromi Reflexben), majd a szlovák sajtó is célba vette és lényegében az elmúlt 25 évben alig volt róla egyetlen jó szava. Nyilván tudatosították, hogy tőle kell leginkább tartani, mert a legkoncepciózusabban gondolkodó kisebbségi magyar politikus, akivel nem ajánlatos vitatkozni, inkább le kell járatni és akár hazugságokkal is rossz hírét kelteni.
Aki közelebbről ismeri őt, persze tisztában van vele, hogy nem szívesen ismeri be a tévedését és emiatt nehezen lehet meggyőzni egy számára nem szimpatikus elképzelésről. De azt még a legádázabb ellenfelei is kénytelenek elismerni, hogy az ő politikai eszmerendszere logikusan van felépítve és komoly elméleti alapokon nyugszik. Talán nem véletlenül a felvidéki magyar politikai elit képviselői közül elsősorban azokkal a liberálisokkal került szembe, akik Václav Havel szellemi holdudvarához tartoztak, de érdekes módon a prágai törvényhozásban az Együttélés koalíciós partnerének számító MKDM prágai frakcióvezetőjével: Bugár Bélával is.
Őt az 1990 elején megalakult Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom fiatal aktivistájaként ismerhette meg a felvidéki magyarság és a szlovák sajtó szinte kezdettől fogva a „szívébe zárta”, és a legutóbbi időkig csak kevés olyan cikk jelent meg róla, amely kritikusan értékelte volna a tevékenységét. Népszerűségét nyilván az is növelte, hogy viszonylag egyszerűen fejezte ki magát, eleve kerülve az elméleti eszmefuttatásokat, amelyeket a legtöbb ember nem is ért meg első hallásra, ugyanakkor olyan hívó szavakat használt, amelyek könnyen megemészthetőek és ezekkel az emberek azonosulni is tudnak.
Bugár Béla a „jó magyar”
Sajátos, már-már „népies humora” érdekes módon csapódott le a szlovák elektronikus médiában: gyakran szerepeltették őt vitaműsorokban, sőt még az egyik szilveszteri show-műsorban is fellépett szlovák népviseletben. Ennek révén ő lett a „jó magyar”, míg Duray, Csáky és később Berényi a szlovákokat nem szerető magyar. Ennek a szereposztásnak ugyan nincs semmilyen reális alapja, de a közszereplőkről kialakult kép nagyrészt a sajtó és az elektronikus média terméke.
Bugár jó taktikus és populista, de elméletileg nem különösebben felkészült politikus. Az MKP-ban 2007-ben elkezdődött pártszakadás két dolog miatt következett be: ellenzéki helyzetben már nem volt értelme folytatni a kompromisszumokkal megtűzdelt politizálást, amely addig is csak szerény eredményeket hozott, másrészt nyilvánvalóvá vált, hogy a leváltott pártelnök az MKP árnyékában működő gazdasági erők uszályába gabalyodott és valójában az ő érdekeiket képviselte már 1998 óta, amikor az MKP kormánypárt lett. Akik kívülről figyelték a párt tevékenységét, azoknak feltűnt az is, hogy Bugár Bélát nem érdekli különösebben a külföldi kapcsolatok építése, de az őt támogató-irányító gazdasági csoportnak a belpolitikai konfrontálódás sem állt érdekében. Emiatt az MKP egyre inkább olyan helyzetbe hozta magát, hogy szlovák „szövetségesei” is lépten-nyomon kijátszották és nem egyszer kész tények elé állították.
Ebben persze a párt akkori vezetői közül másokat is joggal érhet bírálat, még olyanokat is, akik ma Bugár Béla és a vele távozók ellenfelei. Csáky Pál miniszterelnök-helyettesként sokszor olyankor is passzív maradt vagy a kevésbé szerencsés megoldás mellett döntött, amikor más alternatívák is kínálkoztak. Duray Miklós 1998-ban még úgy vélekedett, hogy az MKP a kormány tagjaként sokkal hasznosabban szolgálhatja a felvidéki magyarság érdekeit, mint ellenzékből. Azóta már ezt a kérdést másként látja, sőt teljesen kivonult a felvidéki magyar politikai életből.
Ki a felelős a mai helyzetért?
Az elmúlt években elsősorban Csáky Pál igyekezett egyfajta politikai vezetővé válni, de a 2010-es választási kudarc lemondásra kényszerítette. Ami érthető, de ezzel a lépésével egyúttal mintha okafogyottá tette volna a kialakult helyzet alapos elemzését, és erre nem került sor a következő alkalommal sem, amikor az MKP az előrehozott parlamenti választások során, 2012-ben ismét kiszorult a szlovák törvényhozásból.
A felvidéki magyarság jelenlegi kritikus helyzetéért sok embert felelősség terhel. Elsősorban a szlovák politikai elit az, amely ezt tudatosan előidézte, miután nemcsak gazdaságilag, hanem identitásában is igyekszik meggyengíteni a kisebbségi magyar közösséget Dél-Szlovákiában. Ebben sajnos a magukat felvidéki magyar politikusoknak nevező személyek is hathatósan közreműködnek, elsősorban nemtörődömségükkel és gyenge érdekérvényesítő politizálásukkal. Sokan elvtelen kompromisszumokat is hajlandók kötni azért, hogy a hatalom közelében maradhassanak.
Batsányi szavait aktualizálva ezzel is zárhatnánk ezt a jegyzetet: „Vigyázó szemeteket Barcelonára vessétek!”
HOMÉROSZ
Nyitókép: kkbk.blog.hu
Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!
A sorozat további részei:
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.
Kommentek
Kommentek
Nem érkezett még komment. Legyen az öné az első!
A kommenteket lezártuk.