A mi kutyánk kölyke…- Az idő hordaléka 7. rész

Goodfriend, volt budapesti amerikai követségi ügyvivő tavalyi „roadshow-ja” óta ismét sokat hangoztatott fogalom lett a felső körökben dívó korrupció témája. Nem mintha korábban nem létezett volna a társadalomnak ez a rákfenéje, csak mostanára bármikor bevethető politikai fegyver lett belőle és a témahiányban szenvedő mindenkori ellenzék előszeretettel hadonászik vele.

A csörték a nyilvánosság előtt zajlanak, és ahogy régebben a vívóversenyeken, ez esetben is a „versenybírók” ítélik meg a találatokat. Persze azzal a különbséggel, hogy ezeket a döntnököket rendszerint senki nem bízta meg ezzel a feladattal, általában önjelölt ítélethozókról van szó: magukat makulátlannak képzelő értelmiségiekről, újságírókról vagy éppen újdonsült politikusokról, akik igyekeznek azt a látszatot kelteni, hogy tőlük távol áll a korrumpálhatóságnak még gondolata is, és sosem vetemednének efféle galádságra.

Ha aztán összegyűjtenénk a pályakezdő közszereplők ilyen megnyilvánulásait, majd szembesítenénk ezeket későbbi tetteikkel, akkor az esetek túlnyomó többségében igen siralmas végeredményt kapnánk.

Lassan már egy emberöltő telt el az 1989-es közép-kelet-európai rendszerváltások óta, de a fent leírtak igazságtartalma nem sokat változott. A posztkommunista országokban a politikai ideológia hatalmát felváltotta a pénz hatalma, amely, sajnos, ugyanolyan erkölcsromboló jelenség, mint az egykori pártkorifeusok primitív társadalomirányító gyakorlata. Az „alattvalók” minden társadalmi rendszerben kiszolgáltatottak, aki nem törleszkedik a hatalmat birtoklókhoz, az sokkal kisebb eséllyel tud csak érvényesülni és igen gyakran a nyilvánvaló tehetsége sem segíti az előrehaladásban.

Vérfrissítés a politikában

A fejlettebb nyugati államokban legalább magasabb bérrel, nyugdíjjal kárpótolják és viszonylagos jólétet biztosítanak számára, de a sokat szenvedett közép-európai régiókban még ez sem adatik meg a legtöbb embernek. Ezzel magyarázható a fiatalok tömeges elvándorlása, az egyre idősödő társadalom pedig fokozatosan elveszíti lendületét, a végeredmény pedig egyfajta beletörődés vagy apátia lesz, a „minden mindegy” érzése uralkodik el az embereken, akik már csak a csodákban reménykednek, esetleg egy olyan politikusban, aki azzal hitegeti őket, hogy ő más, mint a többi.

   

Politológusok, elemzők, de maguk a pártok vezetői is gyakran hangoztatják, hogy a sikeres politizálás egyik legfontosabb feltétele a megfáradt vagy az elkopott közszereplők lecserélése újszerűen gondolkodó, dinamikus fiatalokkal, akik motorjai lehetnek a társadalom fejlődésének.

Ha viszont alaposabban körülnézünk az egyes pártközpontok környékén, akkor alig találunk ilyeneket, jobbára a lehetőségre váró, a hatalom és a pénz után sóvárgó figurák kelletik magukat, akik vitathatatlanul jól megtanulták a közhelyekből felépített, szóvirágokkal teletűzdelt és első hallásra okosnak tűnő szöveget, amelyről csak alaposabb odafigyeléssel állapítható meg, hogy nem tartalmaz korábban nem ismert gondolatokat, és ha valamilyen elképzelést meg is fogalmaz, az rendszerint megvalósíthatatlan.

Jó képességek és kapcsolati tőke

Ezek a „rajtra kész” emberek lényegében két csoportba sorolhatók. Az első csoportban találjuk azokat, akik valóban jó képességekkel vannak megáldva, de túlságosan türelmetlenek ahhoz, hogy fokozatosan haladjanak a társadalmi ranglétrán, ezért nem riadnak vissza az alattomos megoldásoktól sem, hogy gyorsabban célt érjenek.

A második csoportban kevésbé tehetséges, de kiváló kapcsolati tőkével rendelkező alakokat látni, akiket valamelyik rokon, családi barát támogat, esetleg készségesen kaphatók olyan munka elvégzésére, amely látszólag nem törvénytelen, de erkölcsi szempontból mindenképpen kifogásolható. Az így kiépített hálózat olyan, mint az élősködő gombák micéliumai, átjárják a társadalom élő szöveteit és elszívják a tápanyagokat.

A legtöbb ember csupán a parlamenti képviselőket látja maga előtt, pedig az egyes pártok a társadalom különböző szintjein elhelyezték a maguk embereit, ott ülnek a cégek felügyelő vagy igazgató tanácsaiban, a közhivatalokban és rendszerint az ügyeket is valamelyik párthoz közelálló személyek intézik. Ezt az átlagpolgár már-már természetesnek tartja, ezért ehhez igazodik, és ha nagyon szeretne valamit elérni, akár a korrupciótól sem riad vissza.

És itt jelenik meg egy jelenség, amelyet jobb kifejezés híján „a mi kutyánk kölyke” fogalommal lehetne leírni. A korrupció nem borítékban átadott pénz formájában valósul meg, hanem egy olyan lehetőség kilátásba helyezésével, amely nem ütközik ugyan a törvény paragrafusaiba, de eleve kizár másokat.

Szembe röhögik a hoppon maradottat

Csak az utóbbi öt esztendőben a felvidéki magyar grundon nem egy ilyen esettel találkozhattunk, amikor közpénzek elosztásáról volt szó akár kulturális, akár gazdasági jellegű „projektek” kapcsán. Igaz, ez a gyakorlat már 1990 után elkezdődött, de akkoriban még szemérmesebben csinálták, ma viszont a hoppon maradtaknak egyenesen a szemükbe röhögnek és még dicsekednek is vele.

A Fideszes Gulyás Gergely, helyettes frakcióvezető, aki még elég fiatal ahhoz, hogy olykor őszintén megmondja mit gondol a dolgokról, nemrégen megállapította, hogy a pártirodák körül szinte nyüzsögnek a koncokra várakozó kutyakölykök, ezeket egyszerűen nem lehet elzavarni. Ha nem jutnak megfelelő falathoz, akkor egy másik párt háza táján bukkannak fel, és hogy célt érjenek, akár még szaftos történetekkel is szolgálnak, amelyek valóságtartalma minimális ugyan, de hangulatkeltésre kiválóan alkalmasak, főleg, ha a sajtómunkások is ráharapnak.

Ugyanakkor az ilyesmi már annyira megszokott, hogy egyre kevésbé képes átlépni a társadalom ingerküszöbét. Ennek a politikából való kiábrándultság az egyik következménye – ezt mutatja a választásokon tapasztalható egyre alacsonyabb részvétel –, de a másik következmény legalább ilyen veszedelmes: a radikális és szélsőséges pártok térnyerése.

A korrupció a társadalom tükre

Nem kizárt, hogy az éhes kutyakölykök hamarosan ezeknek a pártoknak a székházainál bukkannak fel. A mai magyarországi belpolitikával foglalkozó tudósítások tele vannak ilyen hírekkel. Bizonyos csoportok, vállalkozások korábban Gyurcsányékat támogatták, később a Fidesz vagy az MSZP környékén tűntek fel, ma pedig a Jobbik körül sertepertélnek. Olyan ez mint egy nagy körhinta, amelyből időnként egy-egy személy kiszáll ugyan (vagy éppenséggel kirakják), de a benne ülőknek létfontosságú, hogy a helyükön maradjanak.

A különböző korrupciós botrányok vagy a pénzügyi-gazdasági bűncselekmények, amelyekről mind Szlovákiában, mind Magyarországon mostanában olyan sokat hallani azonban nemcsak a politikusokat és a pártokat minősítik, hanem a társadalomban kialakult egészségtelen viszonyokra is rávilágítanak. Az esetek feltárása vontatottan halad, sőt sok esetben abba is marad. Noha a felelősök ismertek, rendszerint csak a kis halak kerülnek horogra, a nagy halakat védi a mentelmi joguk, mert többnyire a parlamentben ülnek, de ha nem is képviselők, a pártok összezárnak mögöttük és sikeresen megvédik őket.

Mečiar, Gorilla, Malina Hedvig ügye

Az igazságszolgáltatás gépezete is tele van szórva homokkal és kavicsokkal, de a bűnüldöző szervek munkájába is gyakran beleszól a politika. Mindez, ha nem is akadályozhatja meg az ügyek kivizsgálását és lezárását, de igen csak lelassíthatja és mire az illetékesek a végére érnek, már senki sem emlékezik arra, hogy miről van szó, sőt általában a bűncselekmények elévülnek. A korábbi kormányzati ciklusokban még időzített aknákat is leraktak (gondoljunk például a Mečiar átmeneti államfői időszakában hozott amnesztiákra), ezeket mindenki igyekszik nagy ívben kikerülni.

A Gorilla-botrány is lassan szertefoszlott, tulajdonképpen csak az SDKU sínylette meg, jóllehet szinte az összes parlamenti párt érintett volt. De úgy tűnik a politikai eliteknek Európa más országaiban is egyre kevesebb a hitelük, csak erről tájainkon sokkal kevesebbet lehet hallani és olvasni. Pedig a „mi kutyánk kölyke” jelenség nemzetközi szinten is megfigyelhető. Különösen a baloldali és liberális politikai tömörülések tudnak nagyon ügyesen összezárni, amiben a különböző pénzügyi csoportok és a médiák is hathatósan támogatják őket.

Elég csak a Szlovákiában elkövetett, a baloldali kormányhoz kötődő jogsértések elhallgatására utalni (pl. Malina Hedvig ügye), miközben a 2010-ben hatalomra került Fidesz-kormányt szinte folyamatosan zaklatták, akár még mondva csinált ürüggyel is.

Luxemburgi offshore-paradicsom

Ugyanezek az erők tették lehetővé, hogy Jean-Claude Juncker korábbi luxemburgi kormányfő foglalja el az EU legfőbb, különösen az unió gazdaságpolitikáját meghatározó elnöki tisztségét, noha köztudott volt, hogy offshore-paradicsomot alakított ki a mini államban, amely ennek köszönhetően valós gazdasági termelés nélkül is prosperáló országként éli mindennapjait. Így nem csodálkozhatunk azon, ha az ügyeskedők és a törvényesség peremén egyensúlyozók nyugodtan folytathatják kisded játékukat.

Ugyanis az elmúlt években működésbe lépett a körhinta mellett egy lift is, amely az egyes uniós országok és Brüsszel között közlekedik és ebben sokan nagy kedvteléssel (és persze kényelmesen) utazgatnak ide-oda.

HOMÉROSZ

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunkat!

Ajánlott cikkek:

Brókertangó – Az idő hordaléka 6.

Ünnepi beszédek foszlányai – Az idő hordaléka 5. 

Európa mulatni akar – Az idő hordaléka 4. 

Optikai csalódások? – Az idő hordaléka 3.

Kinek a halottja? – Az idő hordaléka 2.

Civitas Dei? – Az idő hordaléka 1.