A láthatatlan ember

Izgatottan ültem a televízió előtt tegnap este. Türelmetlen voltam, hiszen igen ritka pillanat az ember életében, amikor végre tanúja lehet egy intellektuális üstökös ragyogásának. Még egy-két perc, és jön, gondoltam. És akkor legördült a függöny. És. És. Most. Most jön.

De nem volt ott. A hely, melyet a szlovákiai magyar politikai egét üstökösként bevilágító ifjú titánnak kellett volna kitöltenie üres volt, mint disznóvágás után a hídas. Lebetegedett. Talán a felelőtlenség, vagy a tisztességtelenség súlyától. Pedig mindenki várta, hogy MOST végre kimondja, az arcunkba lihegi tömény 13 percnyi ingyenes, elő tévéadásban, ami egy ilyen törpepártnak megfizethetetlen.

Megfizethetetlen? Vártuk, hogy kimondja: Autonómia. Hiszen senki más nem tudja így kimondani, mint Ő. Hogy végre előadja azt, amit egyedüliként állítólag csak ők hirdetnek. De nem mondott semmit. Leégett, mint a tarló aratás után.

   

Hiteltelenné vált még azelőtt, hogy hitelessé vált volna. Egyik alelnöke otthon kereste Kassán a párt új nevét, ha ismét névváltozatásra kerülne sor, a másik meg a facebookon gyűjtötte a tetszikeléseket.

Fehér Csaba hallhatatlan maradt, elég fiatalon. Ilyen korban a hallhatatlanságtól csak a láthatatlanság nagyobb. Neki sikerült mindkettő, egyszerre. Innentől nehéz lesz Esterházyt idézni, meg követni. Esterházy nem betegedett volna le, ahogyan nem is vált volna láthatatlanná.

Az üres szék a Szlovák Televízió stúdiójában sok mindent üressé tette. Leginkább azt a hazug és képmutató politikát, amit az MKDSZ megalakulása óta folytat a ,,háromzsákos” humanitárius központokkal, meg a pókhálós tájház programokkal karöltve. Nem állt ki a saját pártja által hirdetet elvekkel és arcul csapta az összes képviselő jelölt társát is egyben, a csekély számú megtévesztett választóikkal és a nagyhangú titánokkal az élen.

Kimúlt. Élt, vagy talán nem is. Amiért létrehozták, talán teljesítette, amit meg vártak tőle, azt már soha nem fogjuk megtudni, mi is volt valójában.

Hrubík Béla