Bugár Béla mutatóujja

 A minap barátaimmal a műtermemben böngésztünk a világhálón, s egy  parlamenti videó-bejátszás ugrott a képbe. Mit ad Isten, éppen Bugár Béla mutogatott a mutatóujjával. Már megint – mondtuk szinte kórusban. Hamarjában érkeztek is a megjegyzések, hogy Bugárt talán már el sem lehetne képzelni anélkül, hogy ne gesztikulálna a mutatóujjával, azzal, amelyik – az egyik barátunk véleménye szerint – időről időre vastagodik.

Hogy tompítsam a nem éppen ildomos megjegyzések tömkelegének élét, mondom is rögtön a nem ma született képzőművész, s volt zsurnaliszta barátaimnak, hogy: mint gyakorló balkezes, tudom azt, hogy a balkezem erősebb a jobbkezemnél, mivel mind az ecsetet, a tollat persze nem, de a kalapácsot is szinte természtes módon, mindig is a bal kezembe fogom. Annak idején, az ötvenes, hatvanas években a gólokat is ballábbal rúgtam a lévai halastavak partján leledző, alkalmi focipályánk kapujába.

Bohóckodó gesztus

   

Na már most. Ha valaki gyakran használja a mutatóujját amolyan társadalmi, hovatartozási, akár kivagyisági mutatványként, az  – nem kell ahhoz szakorvosnak sem lenni, hogy megállapíthassuk – megvastagodik.

Folytatás kattintás után…

[stw]

Bugár megrovó, fenyegető, a média előtt szinte már begyakorolt mutatóujj mutatványát már hosszú ideje másra is használja – amolyan jópofáskodó, bohóckodó gesztusként. A bohóc szót nem véletlenül írtam le, hiszen hány és hány politikusunk alkalmazta a bohóc pózt, ha a közügyekről, a belhatalmi harcokról, ez által okozott károkról el kellett terelni a figyelmet.

Vagyis a behízelgő bohóc póz a többségi társadalom előtt akkor is bejött, amikor – egyéni, hatalmi törekvések révén – történetesen egy nemzetiségi közösség sima szétverése volt a beáldozott konc.

De, Bugár mutatóujja akkor is működésbe lépett, ha hátulról egy-egy parlamenti kolléganője blúzocskája alá csúsztatta csiklándozásra is alkalmas, univerzális mutatóujját, egy elnéző mosolyt aratva – jutalomként.

Jánošík öves „bacsa”

Persze Bugár mutatóujja – hadd ismételjem önmagamat – akkor is működésbe lépett, amikor Jánošík övet magára biggyesztve mutatott rá mesztelen hasára, amit szlovák képviselő társai – Bugárt, s csicskásait üdvözölve – azt mormoghatták önmagukban: na, a magyar kisebbség is a zsebünkben van. Jöhet a Beneš dekrétumok parlamenti megerősítése, a kettős állampolgárság megtagadása.

Mivel Bugár mostani, pártja és önmaga megsemmisítésére eszközölt, meghasonlott ujjal mutogatásairól a Körkép.sk szemléjében is a napokban nagyszerű írások jelentek meg annak a Peter Schutznak a tollából, akivel annak idején, úgymond „sturmoló“ újságíró koromban számos kiutazásos sajtóösszejövetelen találkoztam, beszélgettem, így ezekkel a friss, egy kormánypárti politikus zuhanórepülését jellemző kommentekkel most nem foglalkozom.

Inkább visszaemlékeznék néhány olyan általam publikált  írásra, történésre, amikor Bugár Béla Jánošík övvel díszített  „bacsáskodása“ alatt terelődött a honi magyar nyáj, vagy később, ennek egy része.

A földmaffia terjeszkedését nem állította meg

Bizonyára midannyiunk emlékezik arra az eseményre, amikor Mečiar amolyan figyelemelterelés céljából jóformán egy kisebb polgáháborút robbantott ki akkor, amikor kijelentette: szó sem lehet a kétnyelvő táblák bevezetéséről. A polgár, s persze  néhány nemzetiségi politikusunk, parlamenti képviselőink persze csakis látszólag – nem vette, nem vették észre, hogy éppen nemcsak az ország vagyona, hanem a nemzetiségiek által visszanyert földek szétlopása is folyik olyan alantas módon, hogy erre ma már csakis összeszorult gyomorral gondol a szülőföldjére, termőföldjére kincsként tekintő nemzetiségi magyar.

Ekkor politikusaink részéről sem emelkedett keményen a magasba a mutatóujj annak jegyében, hogy amolyan önvédelmi rendszerben, kellő felvilágosítás és szervezés által ne kerüljenek idegenek kezébe a magyar falvainkat övező termőföldek, legelők erdők. Némi mozgások az említettek terén észlelhetők voltak, de a földmaffia terjeszkedését ez még csak részben sem volt képes megállítani, s a – hallgatni arany – mondást némelyik politikusunk igencsak magáévá tette, vagyis magyarul – önmaga számára hasznosította.

A strómanok lepték el a Kárpát-medencét című írásomban, vagy a Polgármester úr, lopják a falu földjeit című dolgozatomban, s más írásaimban is többed magammal felhívtuk a figyelmet falvaink termőföld területeinek fillérekért való kiárusításának veszélyeire. Hol volt ekkor a Jánošík öves „bacsa“ részéről a megállt parancsoló felemelt mutatóujj?

A történet további fejezetei mindenki előtt ismertek, s a nemzetiségi magyar mezőgazdasági miniszter a Nový Čas-kétszázezres példányszámban megjelenő napilap kérdésére való nyilatkozata is közismert, ami szabad fordításban így hangzott: Hogy miért nem elégszek meg a szülőföldem környékén található hatalmas mezőgazdasági területtel, s megagazdaságommal?  Hogy miért van a nevemen a Lévai járásban található, több hatalmas szántó? Hát azért, hogy a fiaimnak is legyen hol gazdálkodnia.

Hatalmas pénzeket kaszáltak a Pozsony környéki utak alatt

Az ilyen és az ehhez hasonló, célzott elhallgatásokat takaró példák sorát pirkadattól éjszakáig lehetne sorolni, vége még akkor sem lenne, hiszen ebbe még be sem lett sorolva azoknak a mutatóujj mutogatóknak  a „nemes“ cselekedetsorozata, akik jól informáltságuk révén hatalmas pénzeket kaszáltak a Pozsonyból kivezető, épülő bekötőút alatt elhelyezkedő szántók esetében.

„Mutatóujjas“ hősünk ebből az említett „kaszálásból“ sem maradt ki, így ezzel is tudomásunkra adta:  nem véletlenül vastagodik meg „egyeseknek“ a mások megfélemlítésére, regulálására felmutatott mutatóujja. Ezzel egyetemben persze,   ami –  számukra – a lényeg,  a bugyelláris is vastagszik, a polgár viszont – természetes következményként ebben az esetben is az elhallgatás áldozatává degradálódik.

Amikor barátaimmal a képernyőn az „ujjal mutogatós“ felvételeket nézegettük, egyben mindannyian egyetértettünk: nem kedveljük az ujjal mutogató, másokat  alázatra kényszerítő, sunyi, kapzsi fegyelmezőket.

Egyben azokra a felvidéki mezőgazdász apákra gondoltunk, – riport útjaim alkalmával korábban sok ilyen csalódott emberrel beszélgettem –  akik gazdaságai a kilencvenes években a rossz szervezés, a magas banki törlesztések miatt tönkre mentek, akiknek  mérnök-mezőgazdász fiai csak azért mentek ki Dániaba, Hollandiába alantas mezőgazdasági munkát végezni diplomával a zsebükben, hogy a család tudja fizetni a tönkre ment családi vállalkozás adóságait.

Fillérekért fölvásárolt földterületek

Persze azokra az özvegy, magyar nagymamákra, öregekre is gondoltunk, akiknek földjeiket – mert nem akadt senki, aki érdemben segítette, tájékoztatta volna őket – földkufárok szó szerint fillérekért vásárolták fel felmenőiktől örökölt valóban lukratív földterületeiket, akik később – pártbeli, minisztériumi, földhivatali kapcsolataik révén – már háztelkekként eladva a szántókat – milliókat kerestek rajta.

Ugye, a mai napig mekkora a hallgatás affelől, hogy az egyes nemzetiségi falvaink környezetéből valósággal „kisöpörték“ a leglukratívabb földterületeket, vagy még ma is árusítják a falvak lakóinak drága háztelkekként. De miért is beszélnének erről azok, akik ezen – nyerészkedtek.

Még „szerencse“, hogy az ujjal mutogatók többnyire haciendáik, kastélyaik ablakából figyelhetik az aktuális politikai, társadalmi helyzetet.

Kalita Gábor

Nyitókép: archív