Kalita Gábor: Jellel jelölve

Tehetünk róla, vagy sem, ma a jelek világát éljük. Ennek a „jelenségnek“ olyan, valóban egyszerű példácskáival indítom írásom mondanivalóját, melyekhez hasonlót szinte naponta élünk át mindannyian.

Tetszik, nem tetszik, beazonosítanak…

Műtermem fogasán függ néhány baseball sapka, így hét közben mindig  az időjárás, s hát persze, az alkalom  szabja meg szinte már törvényszerűen, melyiket is teszem – szignóval,  vagy szignó nélkül – a fejemre.

   

Ha hiszi a kedves olvasó, ha nem, ha emblémás, vagy akár cégjelzéses siltes sapkát viselek, Pozsony óvárosában szinte nincs az az ember, aki ne meredne a szövegrészre, vagy logóra. Álmomban sem gondoltam volna, de beazonosítanak. Például – arckifejezésekről olvasva – akár ekképpen is:

– Miért van a fején egy Lamborghini sapka? Lehet, ez is egy „pocsiatek“ szerű „tunelozó,“ vagy adócsaló, s ott áll a Pozsony várdombján található luxus-villája nikkelezett padlójú garázsában egy aszfalttépő bomba autó?

Zsurnaliszta barátommal futottam össze a napokban, aki így szólt hozzám:

-Te bedolgozol az Auto-Motor-Sport újságnak? Mondom neki, honnan veszed ezt a marhaságot?

Feleli:  – a sapkádon található logó alapján gondoltam…

–  A pozsonyi autószalonon kaptam ajándékba egy autós újságíró barátomtól. Rendszerint ezt teszem a fejemre, mondtam viccelődve, ha a garázsba megyek olajfiltert cserélni. – Feleltem,

 A ruha  /nem/ teszi  az embert

Komolyabbra fordítva a szót – borzasztó, ám igaz  –  az embert öltözete alapján is beazonosítják. A múltkor ballagok Pozsony történelmi utcáján, a Duna utcán a vár irányába, kopottas mellényben, műanyag szatyorral a kezemben, kényelmesre taposott cipőben. Nem volt véletlen műve az alkalomhoz igazított „szerelésem,“ mivel a Dévény várának közelében található Duna parti kertemben türelmetlenül várt rám az első kaszálás tavasz illatú füves kertrészem.

De, mit is hozott a pillanat? A hátam mögött felhangzott egy lágy női hang, mondókáját társa felé közvetítve, amolyan rutén, szepességi hanghordozással:

– Nézd, mennyi itt Pozsonyban is a hajléktalan. A kis igelit szatyrában viszi az egész vagyonkáját.

Bátran kimondom, abban a pillanatban eszméletlenül büszke voltam önmagamra. Mert hát, ugye, milyen jó is az, ha az embert nem látják nagyképűnek, beképzeltnek, rátartinak. Az ilyenekből ugye, mindannyiunk környezetében manapság szakajtónyi akad. No meg a sokszor kötelező moderáltság után jól esik – Hofi szavaival élve – egy kis áramszünet.

Persze ezt a történetecskét nem egyszer, úgymond fordított gardéban is megélem. Amikor eljönnek hozzám látogatóba mondjuk anyaországi, vagy a Kárpát-medence más, magyarok lakta szegleteiből barátok, festők, művészettörténészek, közírók. A legújabban városnézés gyanánt pozsony-óvárosi műtermemből először elballagunk a Duna partjának arra a szakaszára, ahol jelenleg egy amolyan kis Manhattan épült fel részben. Emellett további toronyépületek, szupermodern, földalatti  buszállomás, növényzettel borított parkosított tetőrésszel, plázával –  állnak építés alatt.

Egy ilyen baráti séta alkalmával, ebédidő táján munkaruhában, a kerítés peremén üldögélő szakmunkások szóltak utánunk:

– Ezek a belvárosiak mikor melóznak? Egész nap kipihenve, kirittyentve mászkálnak a városban, mi meg hülyére dolgozzuk magunkat…

– Még szerencse, hogy barátaim nem értették a csípős paprikával is meghintett megjegyzéseket, így még magyarázkodnom sem kellett.

Ha már a jel az írásom témája,  maga a jelvény tökéletesen beillik alkalmi jelgyűjteményembe.

Manapság – sokak ízlése szerint – közösségi alkalmakkor, vagy általában, illik kitűzőt tenni a zakóra, hovatartozásunk /?/ jeleként. Persze megy is a bámulás, az „eligazodás“ utcán, köztereken, találkozókon. A rébuszfejtés, hogy miféle jelvényt is visel az illető jelviselő, talán törvényelleneset? De mégis, milyen pártba, csoportosulásba, vagy teszem azt, szektába is tartozik a jellel megjelölt?

A bunkóság, mint újfent közszereplői viselkedésmód?

Ennek a jelenségnek én is megéltem egy nemzetiségi közösségi találkozón az érzéktelenségről, vagy mondjuk ki magyarul, bunkóságról számot adó formáját. Szinte nem is regisztráltam, de egy olyan zakóban jelentem meg kurátorként egy ünnepi tárlatnyitón, melynek kihajtóján ott felejtettem azt a jelvényt, melyet egy életmű díj átadásának alkalmával tűztek zakómra amolyan apró, de kedves adalékként az elismerésről szóló oklevél, emlékérem mellé.

Az előadások után, a szabad társalgás közben egyszer csak azt vettem észre, hogy egy, a múlt rezsimből reánk száradt volt „káder-huszár“, a mindig magánál tartott zoomos fényképezőgépének teleobjektívjét ráékesítve zakóm gallérjára, majd a felvétel után, odatartván a gép kijelzőjét az egyik ott ülő szeme elé, azt kérdezvén: – Te, ez milyen jelvény?

Oda pillantván ott felejtett aprócska kitűzőmre jót mosolyogtam, mivel hirtelen az ugrott be, hogy a kultúra frontján ma is „funkcióban“ lévő  „fotós“  az átkos elkötelezett kreatúrája, vagyis szekértolója tudatában még ma is ott él a – megfigyelünk, jelentünk, büntetünk – vörös jelszó?

A jel, melyet barbár módon leromboltak

Nemrég, a földgolyó értelmesebb lakói döbbenettel, s kimondott felháborodással észlelték mind a honi, mind a világ elit médiafelületein, hogy Németországban, a Rajna vidék Pfalz tartományában a gyönyörű építményt, a Szent Lambert templomot hatalmas, bontókalapácsos gépszörnyetegekkel brutális módon letarolták, míves, boltíves kőfaragványait darabokra törték.

Ilyesmit akkor láttunk utoljára, amikor az Iszlám Állam véres kezű dzsihádistái Irakban, Szíriában évezredek történelmét magukon hordozó műemlékeket robbantottak fel, vagy felbecsülhetetlen értékű korjeleket, szobrokat vertek szét kalapáccsal.

A barbár módon való templomdöntés Európában történt. Az EU legbefolyásosabb országában.

Ha már egyszer a templomot egy új lignit bánya megnyitása végett kellett eltávolítani, senkinek nem jutott eszébe, amit műépítész barátaim is jogosan nehezményeztek, hogy a faragott elemekből összeállított kőépítményt darabokra kellett volna bontani. Majd másutt ismét felépíteni, vagy ezeket az elemeket múzeumokban lehetett volna elhelyezni. Esetleg, mint történelmi architektonikai modulokat fel lehetett volna használni más építményeknél mindannyiunk, vagyis a történelmi hagyományainkat tisztelő, nem a barbár gondolkodású emberek örömére.

Hogy ennek eltorzult jelei az identitászavarral küszködő, idegenekkel elárasztott Nyugat- Európában ma már nagyon is markánsan megmutatkoztak, ezt magyarázni, vagy körülírni fölösleges.

Tehát, a templom átmentése zord erők vad menetelésének következményeképpen nem történt meg. A német kormány nem nyilatkozott, az Európai Parlament hallgatott. Az utóbbi, ki tudja, kik által befolyásolt „felsőbb körei“ miért is ne tették volna ezt, hiszen az európai alkotmányból az egyes balliberális, ateista körök örömteli visongásától, s tapsikolásától övezve szabályosan kitiltották Európa keresztény kulturális hagyományainak  tényét, évszázados pozitív hatását.

A gyönyörű építészeti remekmű, a szent Lambert templom is jelet viselt. A kereszt, a kereszténység jelét.

A jel, mely visszakerül a közintézmények falaira

Ami a jeleket illeti, ezzel kapcsolatban örömteli híreket is érzékel az ember.

Az az érzésem, hogy Horst Seehofer, Bajorország volt miniszterelnöke jó kezekbe adta át miniszterelnöki posztját. Az új tartományi kormányfő, Markus Söder /CSU/ a bajor tartományi kormány új rendelete alapján elsőként helyezte el hivatalának előcsarnokában azt a korábban, államilag durván levetetett keresztet, amely szimbolizálja Bajorország múltját, jelenét, kulturális, vallási hovatartozását.

Június elsejével ugyanis  minden tartományi hivatal előterében kötelező a korpusz elhelyezése.

Horst Seehofer új, fontos beosztásában is határozottan harcol Európa hagyományos  identitásának megvédéséért, s a  migránsokkal való, fejetlen elárasztása ellen. Belügyminiszterként is a gazdasági menekültek saját, vagy biztonságos országokba való visszatelepítésének elkötelezett híve.

Véleményem szerint is Seehofer az elmúlt évtizedben kontinensünk legkorrektebb politikusai, személyiségei közé sorolható.

Számos közíró, politológus Helmuth Kohl utódjaként említi őt, aki a nagy elődökkel egyetemben – Charles de Gaulle, Konrad Adenauer, Villy Brandt stb.  – mindig is, Európa érdekeiért küzdött, s küzd. Kizárva, folyamatosan tompítva ezzel a háttérhatalmak, a világ nagy tőzsde spekulánsainak, oligarcháinak sajnos ma már mindig agresszívebb szereptévesztését.

Horst Seehofer nagy barátja a V4-nek, hiszen elsősorban itt látja ő is azt a tiszta erőt, mely országok nem küzdenek a nyugati államokéhoz hasonló identitászavarral, a jólét hozta elkényelmesedéssel. Hiszen ezeknek a közép-európai nemzetállamoknak a polgárai korábban kénytelenek voltak megküzdeni idegen hatalmak  igájával, a tiltásokkal, így a szó nemes értelmében ellenállóbakká, harcosabbakká, s kontinensünk  hagyományos emberi, társadalmi, vallási értékeinek szószólóivá váltak.

A  Magyarországon, a V4 országok erkölcsi, fizikai támogatásával felállított kerítés is ma már jelként szolgál. Európa társadalmi, vallási hagyományai megvédésének nemes emblémájaként.

A jel  akkor szép, akkor a miénk, ha mindannyiunk számára a hagyományos európai, kulturális, társadalmi, vallási értékek jeleit közvetíti felénk. Európa egymást erősítendő, sokat szenvedett nemzetállamainak őslakosai felé.

Kalita Gábor