Kornél, Soma
  • HUF: 400.10
  • USD: 1.04
  • 21 °C
  • 36 °C

Hirdetés (X)

politika

Kalita Gábor: Ne hagyjuk, hogy ismételten átverjenek

Meszelés, meszelés, s ismét csak meszelés. Vagyis, nemzetiségi magyarjaink ismételt csőbe húzása, szemforgató  éceszgébetek figyelemelterelő, intézményesített, hamis manőverei, levegőbe lógatott, konc után való kapkodás jellemzi a jelenlegi, honi közállapotunkat?

 

Nesze nektek mogyoró…

 

Még a középkorúak is jól emlékezhetnek Szlovákia megváltójának, a nemzet atyjának, Mečiar apónak annak idején megejtett  trükk sorozatára. Amikor a már szinte a skizofrén állapotba kerülő nemzetiségi követelést, miszerint vezessék be a kétnyelvű táblákat, Mečiar a Szó sem lehet róla című jelenettel hárította az említett követelést.

 

Közben csapata időt, energiát erre végképp nem pazarolva, korántsem „feküdt alá” egy határon kívül rekedt nemzetiség jogos igényének.  Ugyanis mással foglalkoztak. Ekkor zajlottak a legnagyobb földtolvajlások, hatalmas szántók szétosztása pártjutalomként, szövetkezetek gépparkjának, vagyonának a fillérekért való kiárusítása volt elvtárs „rokonéknak,” kis és nagy üzemek készakart tönkretétele, majd privatizálása vagy a külföld irányába, vagy a csókosoknak való oda ajándékozása.

 

Pozsonyi „rossz” nyelvek szerint Mečiar „királykodásának” utolsó napján is ajándékként vagyonokat osztott a hozzá közelieknek, sörgyárat, vasúti depót, s efféle „apróságokat.”  Persze ezek az „apróságok” egy ajándékszatyorba nem igen fértek volna bele, de Vladimír hatalmas mellkasa, s az itt dobogó „jó szíve” diktálta az efféle „nemes” gesztusokat.

 

S aztán közben jött a csoda, a nagy mufti beleegyezett a helységnévtáblák „kétnyelvűsítésébe.” Közben magyarjaink szinte észre sem vették: idegen kezekbe kerültek a községük körüli legjobb szántók jó része, s abban a helyzetben találták magukat , hogy a helyi munkalehetőségek megszűntek, a maradék földek megművelésének támogatottsága, a kölcsönök felvételi lehetősége szinte a nullával volt egyenlő. A déli járások olyan-amolyan iparának – gépipari szolgáltató cégek, traktorállomások, kisüzemek – nagy része is – „füstbe szállt.”

 

Megismételt átverések

 

A fent leírtakat „Magyarságunk ellenében jól bevált a helységtábla „trükk”  – címmel egy korábbi, figyelemfelkeltő értekezésemben alaposan körüljártam annak a progresszív, úgymond praktikus elgondolásnak az eredményeként, hogy a jövőben ügyeljünk majd az ilyen figyelemelterelő manőverekre.

 

Ugyanis, nem mindig érdemes időt, észt vesztve harcolgatni – a kenyér ettől nem lesz olcsóbb ügyecskék miatt. Mindenhol jelenni, mutatni politikusi pókerarcainkat, holott közben, szép csendben húzzák ki alólunk a szőnyeget olyan bonyolultabb ügyekben, melyek szinte létünket, megmaradásunkat veszélyeztetik. Erre utal folyamatos fogyásunk, az emberek elidegenedése politikától, társadalmi mozgásoktól.

 

A fontosabb problémákat meg jegelik

 

Ilyen eset volt nemrég a vasútállomások helységtábláinak két nyelven való megjelenítése – az alkotmányban is meghatározott városokban, községekben. Egy politikai csatározás eredményeként jött össze a pozitív eredmény, s azt hittük, hogy a kormányszervek a kisebbségi létünk számára a csillagokat hozták le az égről. Holott eme jogunk is törvénybe foglaltatott, s míg az ügy kiharcoltatott, egy sor jóval, de jóval fontosabb problémánk lett ismét csak jegelve, félig meddig megoldva.

 

Ide tartozik a kisiskolák ügye, a fejetlenül összevont, vagy összevonás előtt álló iskolák ügye, melyek szintén, amolyan nesze semmi fogd meg jól, bizonytalan kimenetelt sejtetve kerültek, kerülnek „megoldásra.”

 

Politológus, újságíró barátaimmal boncolgatva ezt a témát nem egyszer hallom idősebb kollégáktól ugyanazt, amit a hetvenes évek elején én is, személyesen átéltem: ebben az időben még éltek olyan nemzetiségi pedagógusok, akik az 1938-as visszarendeződés előtti időkben is Csehszlovákiában nemzetiségi, magyar iskolákban tanítottak.

 

Riportútjaim alkalmával elmondták, hogy még a Masaryk rendszerben is jóformán teljes mértékben meg volt oldva a települések kisiskoláinak problémái. Nem egy alkalommal úgy tanítottak egy-egy faluban négy, vagy hat diákot, hogy azok más-más korosztály  tanulói voltak. Működött az úgynevezett kiutazásos inspekció is, aminek elsőrendű célja nem a büntetés és a fejetlen regula volt, hanem a tanácsadás. A dolgok helyben intézése, az új tanítási mód írásos anyagokkal is történő megismertetése.

 

Adott volt az állami odafigyelés

 

Természetesen, tudjuk azt is, hogy a körülmények mások voltak, de az állam részéről az igyekezet, a rugalmas odafigyelés  – az idős, az említett korban tanító magyar pedagógusok véleménye szerint – adott volt.

 

Persze a Beneš-dekrétumok ügye is többnyire a szőnyeg alatt van tartva, attól függően, mikor, melyik politikusunk is tartja inkább fontosabbnak a nem rázós, személyes karrierjének jelentéktelen ügyek mentén való  fényesítését.

 

Egymillió aláírás

 

Évkezdés után mindannyian lázban égtünk, hogy össze gyűlik-e a Minoriti SafePack, vagyis az őshonos kisebbségek megsegítésére létrehozott mentőcsomag számára az az egymillió aláírás, amely meggyorsíthatja azt a folyamatot, hogy az őshonos kisebbségek ügye bekerülhessen az Európai Unió jogrendjébe.

 

Személy szerint is mozgósítottam boldog-boldogtalant, hogy írja alá az említett dokumentumot, nem figyelve arra, érintett-e az illető az ügyben, vagy sem. Mert hát – mindannyian Európaiak vagyunk és hát – szeressük egymást, gyerekek.

 

Az egymillió aláírás összegyűlt, s hatalmas kő esett le a szívünkről. Hajrá, megcsináltuk, győztünk.

 

Aztán jött a csönd. A dokumentum az illetékes szervek asztalán, a bizottságokat a bejelentések szerint félévente összehívják, továbbítják, lepecsételik, újra tárgyalják, módosítják, leltározzák, ismét elő veszik, átküldik, jóváhagyják, fellebbeznek, fellebbezést feloldják, kitűzik az ismételt újratárgyalás terminusait.

 

Bűn nem kimondani

 

Láttunk már ilyet, de, mondjon bárki, bármit, győztünk. Összegyűlt, aminek a bürokrácia hatalmas, sok tízezer embert foglalkoztató masinériája szerint össze kellett gyűlnie. Vagyis az egy millió aláírásnak. Mert ha nem, akkor – nuku Bungyi zsíros kenyér.

 

Na, kérem tisztelettel. S, itt érkeztünk el ahhoz az eddig kimondatlan mondathoz, amit nem kimondani – bűn.

 

Az idézett európai szerveknek egymillió aláírás szükségeltetik ahhoz, hogy igazolva legyen az, hogy él Európában mintegy 82 milliós őshonos kisebbség ?

 

Mintha eddig nem is hallottak volna erről a – szerintük – valahol egy képzelt esőerdő közepén élő pőre 82 milliócskányi  európai Homo Sapiensről ?

 

Az eredmény ismét csak nulla

 

Az évek hosszú során hány és hány ország vezetése, EU-s képviselők hada jelezte beadványaiban az illetékeseknek, hogy egy-egy országban sérülnek az őshonos kisebbségek jogai.

 

A megoldás –  mármint  bürokratáék részéről: be kell gyűjteni egymillió aláírást, s majd megnézzük az ügyet, majd tárgyalunk, összeülünk, tanulmányokat készítünk. S az eredmény? Ezt már mi – őshonos kisebbség mondjuk: eddig hosszú távon – nulla szaldós semmi.

 

Tehát ismét történt immár egy európai szintű megvezetés – ez esetben minket, az őshonos kisebbségeket sújtva.

 

Pótcselekvések sora – akácfakivágással megfejelve

 

Annak idején szinte már megszoktuk az Európai Unió pótcselekvéseinek újabb és újabb, nagy tramtária közepette bemutatott „kollekcióját,” az uborka görbületi koeficiensétől kezdve a kis alma nem alma „tudományos” megállapításáig. De hát valamivel mégiscsak el kell foglalni a Juncker úr vezette Európai Bizottság 33 ezer /!/ alkalmazottját, – hatalmas fizetéseik fejében.

 

Akácfa. Kép: robiniagroup.hu

 

Ami aztán, minálunk, magyaroknál igazán kiverte a biztosítékot, az az volt, amikor egy beadvány szerint Európában ki kell irtani az összes akácfát. Mivel ez egy idegenből behozott gyorsan terjedő, uralkodó növényfaj, ami káros Európa faunáját illetően.

 

Ugye, mennyi energiát, időt, emésztett fel ez a fontosabb, megoldásra váró problémák rovására az, amíg az érdekszervezetek, a méhészek, a kormányok képviselői, az élelmiszeripar emberei elmagyarázták zöld párti „félkegyelműéknek:

 

a nemzetközi élelmiszerlánc fontos eleme az emberi egészségre oly méltányos akácméz, s munkahelyek tízezrei szűnnének meg abban az esetben, ha az említett fejetlenséget végre hajtanák.

 

Nekünk, magyaroknak érzelmi kötődéseink is vannak az akácfához, az akácvirághoz.  Merem állítani, a koronázási ékszerek, a nemzeti zászló, a himnusz után valahol nagyon is ott leledzik érzelmileg szívünkben az említett fogalom, hiszen mindannyiunknak megható, személyes élményei fűződnek az akáchoz.

 

Hogy csak az én példámat említsem: gyerekkorom játszótere nagyanyámék kertjei alatt található akácos volt. Szülővárosomban Léván, akácfa alatt pihentünk, ebédeltünk  szüret idején. Egyik barátom akácfa alatt született, édesanyja már nem ért le a szőlődombról, a  nagy esemény idején. Nagyapáim, apám szerszámnyelet, oszlopot faragott akácfából, s persze sose feledem ízét annak az akácméznek, amellyel Csontos Vilmos  népi költőnk ajándékozott meg minket, újságírókat, a nála való zalabai látogatásaink idején.

 

Szaladjunk elnököt választani

 

Habár Szlovákia, majdan újonnan választott elnökének beiktatása még jócskán odébb van, már ma is tűkön ül, lázban ég az egész ország. Csak remélhetjük, hogy a lecsó emiatt nem ég oda, hogy ki is lesz az ország új, első embere.

 

A korábbi elnökválasztás úgy sült el, ahogyan elsült. A jobboldali pártok ahelyett, hogy egy jelöltet támogattak volna mindannyian, ehelyett, vagy hatot küldtek a porondra. Ment is a hasamra ütök típusú kvaterka parti, közben mindenki elfeledkezett, mi nemzetiségiek is, a legégetőbb problémákról. Mert ugye ment a „meccs,” s ennek figyelése – sör mellett, vagy sör nélkül – hazafias kötelesség volt. Majd jött egy jóformán ismeretlen harmadik, aki vitte a pálmát, Andrej Kiska, nagyvállalkozó személyében.

 

Andrej Kiska tanácsadója és a felvidéki magyarok

 

Aztán Andrejunk még melegében bejelentette, mi, magyarok ne is álmodozzunk arról, hogy az ő debütálása alatt a Beneš–dekrétumok szóba kerülhetnek, pedig hát kapott ő annyi szavazatot magyarjainktól, ami  az első hely felé lendítette.

 

Hogy aztán a köztársasági elnök valahogy nem figyelt oda a mi kisebbségi gondjainkra, ezt tények, politikusi, közösségszervezői nyilatkozatok  sora bizonyítja. Nem is igen „jött le” közénk, persze néha megjelent magyar vidékeken, ezek közül egyre kiváltképp emlékezek:

 

az egyenlőre még túlsúlyban magyarok lakta kisvárosban, Somorján vett részt Peter Kalmus kiállításának tárlatnyitóján, az Ad Home Galériában.

 

Tudom, sok olvasómat a Kalmus név olvasata, a képernyő előtt ülve, szinte a székéből emelte ki.

 

Igen, kedves olvasóm, ő az a Kalmus, aki annak idején Kassán, magánterületen, Esterházy János mellszobrának felavatása alkalmával, alantas cselekedetet választva, meggyalázta a mártír szobrát. Ő az a Kalmus, aki annyi rosszat hajtott végre magyarságunk ellen. Neki gratulált a tárlaton az államelnök, aki Kalmust szinte barátjaként kezeli, több kiállításán is jelen volt, ezek védnökeként szerepelt.

 

Az Esterházy János szobrát meggyalázó Peter Kalmus: Kiska egyetértene azzal, amit tettem

 

Persze ott voltak a látogatók között, s gratuláltak a „művésznek” az átkos volt szekértolói, kiszolgálói, ma az álliberalizmus mögé bújó, nemzetvesztő „magyarjaink” is.

 

Mit is lehetne zárszóként leírni, ha nem a címben már összefoglaltakat: ne hagyjuk, hogy ismételten átverjenek!

 

Kalita Gábor

Nyitókép: szepzold.hu

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 1 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Király Zsolt

Király Zsolt, 42 éves közgazdász, a Körkép.sk alapító főszerkesztője. A 2015-ös Újságírói Díj nyertese oknyomozó kategóriában. Korábban a .týždeň-ben és a Heti Válaszban is publikált.

Hirdetés (X)

Kövessen minket