Miért félünk a bevándorlástól?

Nyitókép: Mandiner

Az ENSZ globális migrációs csomagja újra felkorbácsolta a kedélyeket Európában, a magyar kormány az elsők között utasította el a dokumentumot, mivel az összemossa a különbségeket legális és illegális migráció között.

Budapest a 2015-ös bevándorlási krízis kirobbanása óta többször kifejezésre juttatta egyet nem értését az ENSZ vagy az Európai Unió migrációt kezelni hivatott elképzeléseivel szemben. De valóban csak a magyar kormány harca ez? Közvélemény-kutatások bizonyítják, hogy az ország lakosságának túlnyomó többsége is elutasítja a bevándorlók (ha úgy tetszik: menekültek) kvóták szerinti elosztását. Itt merül fel a kérdés: Miért fél a bevándorlástól a magyar?

   

A legtöbbször elhangzott ellenérv a menekültek (sok esetben gazdasági bevándorlók) befogadásával kapcsolatban a biztonsági kockázat. Félünk a közbiztonság romlásától, látva a franciaországi és belgiumi merényleteket, amelyek elkövetői sok esetben bevándorló-hátterű egyének voltak. Rengeteg gyilkosság, erőszakos bűncselekmény történik nap mint nap a bevándorlók nélkül is Európában, de Magyarországon is.

Ahhoz, hogy megfelelő konzekvenciákat vonhassunk le, más, összetettebb összefüggéseket kell keresnünk a kérdést vizsgálva. Tény, hogy a múltbéli negatív élmények és események valamiképp lecsapódnak egy nép, nemzet kollektív emlékezetében. Ezek a negatív események alakítják a történelmi tudatot, amely hatással van a jelen közgondolkodására. Egy példa. Hogy Szlovákia zsigerből elutasítja a felvidéki magyarok autonómiáját, hozzájárulhat az az élmény, hogy az első szlovák állam (Tiso-féle szlovák bábállam) megalakulása előtt széleskörű autonómiával rendelkezett. Tehát: az autonómia a függetlenné válás első lépcsőfoka.

A magyar történelem során nem először kerültünk szembe a bevándorlás problematikájával, nem először merül fel idegen népesség Magyarországra telepítése. Elég visszamenni a török kort követő időkbe, amikor az ország egyes – főleg magyarok által lakott – részei elnéptelenedtek, nem volt ki megművelje az erdélyi, kelet-alföldi rónaságokat. A birtokaikat frissen visszaszerzett magyarországi főurak (és persze a Habsburgok), hogy az előbb említett elnéptelenedést és munkaerőhiányt pótolják – tehát gazdasági haszonszerzés érdekében – , idegen népesség betelepítését irányozták elő.

Ennek hatására zajlott le az évtizedek múlásával többek között Erdély elrománosítása, de így kerültek az Alföldre a tót atyafiak is. Ennek hatására a Magyar Királyságban a magyarok részaránya a Mátyás-korabeli 80 százalékról a 19. század alkonyára 50 százalék alá zuhant. A 19. század derekán Erdélyben a magyar ajkú lakosság aránya nem érte el a 30 százalékot. Nagy részben – persze a vesztes világháború mellet – ez vezetett a magyarság történelmének legnagyobb katasztrófájához, Trianonhoz. Tehát a török kort követően jött a munkáskéz, ment a gazdaság – és ment Erdély, Felvidék meg a Bácska is.

És elérkeztünk a kapocshoz, amivel a kollektív emlékezet a migrációt negatív érzésekkel ruházza fel. Hisz ma a bevándorlást támogató politikusok ugyanazzal érvelnek, amivel a 17–18. századi magyar bárók (és Habsburgok), miszerint: nincs elég munkaérő, nincs elég szakember, csökkent a népesség, nem lesz fenntartható a termelés, a gazdasági növekedés és a többi. Pont ugyanígy jártunk pórul pár száz évvel ezelőtt, ezért picit talán jogos a félelem.

Az olyan országok, amelyek nem rendelkeznek hasonló kaliberű negatív élményekkel, nem éltek át egy saját trianoni traumát, nem hogy nem veszítették el országuk egy részét, de gyarmataik lévén még gyarapították is azt, nehezen értik meg a magyar néplelket. Egy kis türelmet és megértést várok a magyarsággal szemben azon szerencsésebb nyugati országoktól, amelyek többé-kevésbé ma is történelmi határaikon belül létezhetnek, illetve nem vesztették el területeik kétharmadát.

Kapusník Csaba