Kalita Gábor: Elérkezett a pókerarcok alkonya?

Nyitókép: 24.hu

Szlovákia politikai „légtere” a nagy változások  szélmozgását sejteti.  A kérdés az, labdába tud-e még itt rúgni a csipkerózsika álmát „aluszó” nemzetiségi politizálás?

Hosszú évekkel ezelőtt írtam egy karcolatot „Alapítsunk pódiumpártot” címmel. Ennek témáját a következő tapasztalás sugallta számomra: megfigyeltem, hogy számos politikus ahelyett, hogy legalább néha-néha, a valódi tehetség hiányában is, akár véletlenül, elkövetne egy-egy társadalmat, közös érdekeinket erősítő cselekedetet, hol virágcsokorral, emléklappal, vagy gitárral a kezében állva, szintetizátor mögött ülve, hol a falusi színpadokon, vagy kolbászfesztiválokon való jelenése alkalmával százszor elmondott beszédet citálva, csupán, amolyan komoly színészi teljesítmények nyújtására képes.

Némely esetben ezzel nem is lenne semmi baj. Az ilyen határozottságot sugárzó, ám végeredményben csakis önfényezésre jó, eredményt nem hozó, ezerszer gyakorlott viselkedésmóddal, ha csak az nem, hogy ez – fertőző.

    

Ugyanis azok a politikusok, akik valóban odaállnak a nagy feladatok megoldása mellé, azokat az irigyek, a kényelmesek, az imaginárius karrier-létra tetejéről büszkén letekintők igencsak hamar „leszerelik”. Persze, könnyűszerrel megtehetik ezt, hiszen a választóikért, szűkebb, tágabb közösségükért sokat dolgozó „ellenfelük” kemény munkája bizony izzadsággal jár, forgácsot is termel, így képtelenek figyelni a körülöttük sunnyogók alattomos sumákolásaira. Így rendszerint ők is követik komfortzónás politikus társaikat. Vagyis, minek izzadni, ha nem muszáj.

S éppen itt említeném meg egy valóban tanulságos példaként Helmuth Kohl és Angela Merkel esetét, amikor Kohl 1998-ban nem vette észre az általa nyújtott,  Németországot Európa piedesztáljára emelő, hatalmas emberi energiákat követelő ország irányítása közepette azt, hogy szoros közelségében ott vannak azok a legmagasabb posztok után vágyó karrierista sunnyogók, akiket ezerszázalékos, megbízható szövetségeseként tartott számon /pld. Merkel asszonyt/ holott a mérget azok már réges-rég bekeverték számára.

Az ilyen, másokat is megfertőző „méregkeverők” alakítanak ki maguk körül olyan politikai csoportosulást, mely a látványos látszatpolitizálást teremti meg egy országot, vagy akár Európát bedöntő viselkedésmód révén. Lásd Merkel és „fertőzött” csapata /Weber, Timmermans, Seelmayr stb./ által alaposan elbabrált, Európa népét megosztó, két vállra fektető, félelemmel, terrorizmussal megdobott, rossz, a gazdasági bevándorlással kapcsolatos politikáját.

S hogy ezt mennyire „jól csinálták,” a fentiekben kiépített ”fertőzöttek” táborának segédlete és tapsikolása mellett / Merkel kontra Juncker, / a hatalmas kudarcok mellett is az elmúlt hetekben magas kitüntetésekben részesültek.

Közben Európa, főleg Kelet- és Közép-Európa fertályainak még épeszű politikusai, akik Európát Európának kívánják megtartani, s a keresztény kultúrát tovább éltetni, azon töprengenek, miként is lehetne már végre eltakarítani a nagypolitika pódiumairól ezeket a rontó-bontó, eredeti pártjaik irányelveit aljas módon meghazudtoló bal liberális, neomarxista vizekre tévedt, a háttérhatalmakat marionett bábukként szolgáló, megvásárolt, póker arcot viselő figurákat.

Visszatérve a honi politikai homokozónkba

Amikor 2014-ben megírtam a már a fentiekben említett „Alapítsunk pódiumpártot” című karcolatomat, visszaolvasás után valójában ma jöttem rá igazán, hogy ez akkor, egy átlag választói megérzés volt. Legalábbis a tekintetben, hogy nemzetiségi politizálásunk szintjén hogyan is működnek azok a cselekvéssorozatok, melyektől oly sokat vártunk.

Persze tekinthetjük a karcolatot egy viccnek is. A gond ott rejtőzik, ha az említett vicc nagyon is a meztelen valóságot tükrözi.

Egy műtermi baráti összeülésünk arról beszélgettünk, miért is ne alakíthatnánk meg egy pódiumpártot. Persze előre tudtuk, egy új magyar párt megalakítása eleve hülyeség, mivel az emberek zöme már azokban sem bízik meg, amelyek még úgy-ahogy működnek. No, meg a régi pókerarcoknak sem igen akaródzik a már a /húsz-harminc éve/ előre melegített posztról elmenniük, s a szemüket kaparnák ki azoknak akik, jól fizetett komfortzónájuk buborékából igyekeznének őket kibillenteni.

De saját kétségeink ellenére is, kedves olvasóm hadd figyelje tovább „pártalapításunk” kockába összefoglalt  trükkjeit, igencsak kifundált módszereit:

Beterveztük, hogy elsősorban be kell szerezni egy platós „vétrieszkát,” vagyis a volt csehszlovák gépipar egyik csúcsteljesítményét, egy V3-S típusú teherautót. Ezt természetesen feliratokkal díszítenénk. Jelszavakkal, például „Mi mindenkivel jóban vagyunk,” vagy „Szeressük egymást gyerekek,” de ide férne még a „Lehozom néked, a csillagokat is az égről” típusú, dögös retró-csasztuska is.

Tehát, pódiumpártunk pódiuma, vagyis a teherautó platója már meglenne, így nem lesz szükség pártépületre, s nem kell lefoglalni kultúrházak nagytermeit az egyes kortes akcióinkra.

Szeretett „vétrieszkánk” végsebessége úgyis csak hatvan kilométer per/óra, vagyis faluról falura járva intézhetnénk korteshadjáratainkat. Persze, maga a „vétrieszka” sok jövendőbeli választónkat is a teherkocsi platója elé vonzana, főleg a nosztalgiázó nyugdíjasokat, hiszen ilyen tönkretehetetlen, terepjáró teherautójuk nekik is volt a helyi szövetkezetükben.

Ami a „legfontosabb,” az maga a pódium

Vagyis pódiumunk már lenne, de erre fel kell állítani egy hordót is. Miért? Kedves olvasóm látott már igazi hordószónokot hordó nélkül? No, meg egy falépcsőt is kell ácsoltatni, amelyen majd feltoljuk a platóra, vagyis új pártunk pódiumára a róka mosolyú hordószónokunkat, kezébe nyomva egy akkumulátoros kézi ampliont.

S máris jöhet a kortes beszéd, a meggyőzést elősegítő ujjal mutogatás művészete, így a temérdek ígérgetések révén nemcsak a Bözsi néni és a Józsi bácsi hullat majd örömkönnyeket, de a falu kóbor kutyái is sírva fakadnak majd a meghatódottságtól.

Persze, a kortes szeánszok alkalmára kell majd egy kulturális „betét” is. Elhatároztuk, hogy be kell szerezni egy piros orrú, valódi bohócot. Aztán néha gitárt nyomunk a kezébe, néha meg trombitát, amit elrejt majd méretesre méretezett zakója alá. Ha elveszik tőle, bekiabálja, hogy: „Nem baj, majd lesz másik…” Persze, ez egy régi, lopott trükk. Ugye, gyerekkorunkban már találkoztunk vele, de sebaj, így is annyi tagot gyűjt majd be pódium pártunkba, hogy beleszédülünk.

Én persze ehhez még hozzáfűzném: Akiknek a karcolatban leírt történet valahonnan ismerős, vagy akik magukra ismertek, úgy kell nekik.

Botlatókövekre sem volt szükség a harminc év többször is eséssel párosított botladozásaihoz

Ami az etnikai magyarságunk politizálását illeti, átéltünk mindent, ami az említett politikai, társadalmi paletta térfeleire reáfér.

Kilencven után elérkezett a nagy eufória, így a nagy egymás iránti szolidaritásban nem vettük észre, hogy olyan figurák is betülekedtek a politikusi közéleti zónákba, akik az elmúlt rezsim szekértolóiként sorba hozták be elvtársaikat, s ezek „legalját,” a besúgókat, mely veszélyes folyamatot eminens írónk, Márai Sándor már korábban, így fogalmazta meg:

„A kommunistától még nehéz lesz megszabadulni, mert senki sem olyan veszedelmes, mint egy bukott rendszer haszonélvezője, aki már nem az eszmét védi, hanem a zsákmányt.”

Márai találó gondolatait az 1994-es komáromi találkozó teljes valóságában beigazolta, ahol néhány pénzéhes, majd később új pártot alapító „politikusunk” Bugár Béla vezetésével megalapította azt a gazdasági lobbit, ami tulajdonképpen a tökéletes széthúzás előszele volt. Ez 2009-ben jutott csúcsformájához, amikor megalapították Most-Híd vegyes pártot, s egyben ahhoz is, hogy azóta nincs teljes értékű etnikai képviseletünk a szlovák parlamentben.

Közben persze jött a Mečiar-Slota féle gyűlöletkeltés irányunkba, a helységtábla botrány, s 2001-ben a Dzurinda kormány idején annak bizonyítása, hogy másodrendű állampolgárok vagyunk. Válasz, magyar részről, mondjuk a parlament elhagyása, ekkor sem érkezett meg. Ugyanis a jól fizetett komfortzóna megtagadása gerinces magyar képviselőket igényelt volna.

Hagytuk lerombolni mezőgazdaságunkat is

Az ország déli részei mezőgazdaságának teljes lerombolását is megértük, vagyis a kényelembe ”fészkelődött” magyar parlamenti képviselet hagyta, elhallgatta azokat a tökéletesre sikeredett földlopásokat, melyeknek az lett a következménye, hogy magyar falvaink, városaink környezetéből eltűntek a feldolgozó üzemek, a legjobb bonitású termőföldek. Így az emberek utazhattak, s utazhatnak akár messzi földre is a betevő falat előteremtése ürügyén.

2009-ben elkezdődött a Bugár féle kiskirálykodás, az oligarchák kiszolgálása annak árán is, ami a legutolsó évek történései alapján abba torkollott, hogy egy maffia-kormány létét védték, őrizték, s védik a mai napig is koalíciós partnerként.

Éppen ezért meggondolandó, hogy a jövő évi parlamenti választások előtt –  az egyesüléssel kapcsolatban – végképp szóba  álljunk-e egy olyan vegyes párttal /Most-Híd/, ahol már az egyes politikusaik „csomagolnak” a szétesőben lévő, rossz lapra tevő koalíciós pártban.

Véleményem szerint az etnikai irányvonalat képviselő pártunknak az EP-s, nem szavazók népes táborát kell megszólítaniuk, persze nem a régi pókerarcok – csakis engem választhattok gitárral, vagy virágcsokorral a kezemben  –  évtizedek óta megpenészesedett stílusában.

Négyszeri bukás után elengedhetetlen a talpra állás

Felvidéki magyarságunk megosztottsága, az etnikai párt háromszori parlamenti választási bukását betetőzte azt, hogy ez évtől kezdődően felvidéki etnikai magyarságunknak nem lesz képviselete az Európai Parlamentben. Válóban elgondolkodtató, kemény tények ezek, vagyis kemény perszonális változtatásokra lesz szükség.

Véleményem szerint alaposan át kell gondolni a legnagyobb kulturális egyesületünk szerepét is a változtatás érdekében. Az ötvenezres tagsági létszámot képviselő Csemadok, a nemzeti kultúrát éltetni hivatott tagság milyen létszámban vett részt az EP- választásokon, ha a több mint négyszázezres etnikai választói bázisunkból mindössze 48 ezer választó vett részt???

Ezzel kapcsolatban számos Csemadok tagtól hallottam, hogy ma már nem elég az ötvenes évek – daloljatok-táncoljatok, s fogjátok a pof …, vagyis a szájatokat – úgymond a kommunista kultúraszervezésben jártas, régi tagjainak a „dirigenciája.” Friss levegővel kell megtölteni az anyaország részéről oly gazdagon támogatott kulturális szervezetet is.

Ondrej Dostált, a Polgári Demokratikus Párt elnökét, aki a Szabadság és Szolidaritás /SaS/listáján jutott be a szlovák parlamentbe, mindig is korrekt politikusnak tartottam. Most is, pókerarca fényezése helyett alkotott egy nagyot. Előterjesztette azt a valóban bátor, az államnyelvtörvény átfogó reformjáról szóló tervezetüket, amelyet még az MKP csúcsvezetői is kisebb nagyobb korrigálással – nyilatkozataiban – jóvá hagytak.

Ezek szerint – a nézünk, mint a moziban –  húsz, harminc éves politikusi pókerarcunk fényezése közepette csakis arra várunk, hogy értelmes szlovákok gondolkodjanak helyettünk, s képviseljék majd etnikai magyarságunkat a szlovák parlamentben?

Ne tegyük ezt. Új arcokat, okos, bátor, akár szlovák/ Dostál képviselő, stb./ partnereket keresve is,  a fiatalokat is helyzetbe hozva – cselekedjünk. A jövő évi, kimondottan etnikai, parlamenti képviseletünk érdekében.

Kalita Gábor