Vencel
  • HUF: 363.15
  • USD: 1.16
  • 11 °C
  • 17 °C

Hirdetés (X)

Régió

Csilizközi tragédia 1945-ből: Gyerekeket öltek a fegyverek a háború után is

A világháborúk okozta sebek, sérülések a mai napig nem tűntek el nyomtalanul, hiszen aki visszatért a borzalomból, az már sosem lett ugyanaz, mint előtte. Aki nem tért vissza, az után pedig ottmaradt az űr a családban, az üres szék az asztalnál.

 

Ám a háború nem csak a fronton pusztított, és nem azok voltak az utolsó áldozatai, akik a csatamezőn sebesültek meg, vagy estek el. A következő történetet a Csilizközben található Szapon élő Sárközy Lajos bácsi mesélte el egy fiatal kulcsodi középiskolásnak, aki a történetet lejegyezte, majd a Palóc Társaság pályázatát meg is nyerte vele.

 

1942 decemberében átadták az új medvei hidat, amelynek katonai-stratégiai szerepe rendkívüli mértékben megnövekedett. A hidat védő légvédelmi tüzérség ütegei közül jó néhány a falu közelében, a Duna-parti erdők sűrűjében volt elhelyezve.

 

Micsoda élmény volt az akkor a gyerekeknek!

 

Megcsodálták a hosszú csövű nehézágyúkat, a rézhüvelyes lövedékeket, de bámulattal nézték az éppen gyakorlatozó katonákat is. 1945 márciusában Csilizköz légterében gyakran jelentek meg a szövetséges bombázók, akik támadták a hidat és bombázták Győrt. Közben német tüzérek is érkeztek a faluba, akik lőszerraktárukat a szapi határhoz közeli nyáradi majorban alakították ki.

 

Valóságos kincsesbánya volt ez az akkori gyerekek képzeletében. Gondolatban sokszor megvívták ott a maguk kis háborúját. Kezdetben az őrök nem engedték őket az ágyúk és a lövedékek közelébe, de később annál inkább. Ők lettek az üteg kiskatonái, ők a nyolc-tíz éves legénykék. De persze csak titokban…

 

1945 tavaszával visszatért a béke a faluba. Nem éppen úgy, ahogy azt az itt élők remélték és várták. A katonák, a fegyverek és az ágyúk eltűntek ugyan a környékről, de az élet, az újjáépítés csak döcögve indult meg. Az iskolák még egy darabig zárva maradtak, a csordát naponta kihajtották továbbra is, és a fiúcskák ugyanúgy játszottak katonásdit, ahogy azt a háborús években megszokták.

 

Negyvenöt október 31-e egy kellemes őszi nap volt. Bartalos Árpádné befogatta a lovakat könnyű kocsijába, hogy látogatást tegyen Padányba. Férje, Bartalos Árpád valahol Csehországban dolgozott egy nagygazda birtokán. Itthon az asszony vitte a háztartást és nevelte a két életrevaló, csintalan fiacskáját. Rezsőke és Árpika volt a család szeme-fénye, mindene. Kató néni segítségül vette maga mellé a még szintén gyereknek számító Esztergályos Magduskát, a kis szolgaleányt, és ráhagyta a gyerekeket.

 

Míg Magduska a háztáji feladatait látta el, a gyerekeket elhívta teheneket legeltetni Varga Béluska. A békésen legelő állatok terelgetése nem jelentett sok munkát. Jutott idő a játékra, hancúrozásra is. Időközben többen is lettek, ott volt még Köplinger Lajoska, Bazsó Gáborka, Koller Pistike és Esztergályos Árpika is. Heten voltak, mint a gonoszok. Persze ők nem gonoszok, hanem csintalanok és meggondolatlanok voltak. Gyermeki kíváncsiságuk a nyáradi major felé vitte őket.

 

A háború újabb tragédiája

 

A német katonák által hátrahagyott lőszerraktárban porosodó fém- és fadobozokhoz könnyűszerrel hozzájutottak. Micsoda kincs, micsoda buli! A szép, szabályos formájú dobozokban párosával voltak a gránátok. Fénylő sárgaréz töltényhüvelyek, ezüstösen csillogó, kúp alakú lövedékek. A gránátok csúcsain számozott fémkarika, mellyel a robbanást lehetett időzíteni. Szétszerelésükhöz biztos, szakavatott kezekre lett volna szükség, de az emberi mulasztás, a hanyagság és a nemtörődömség Varga Béluska kezei közé taszította.

 

A történetre visszaemlékező Lajos bácsi megjegyzi, hogy

 

„A gránát halált okozó sugara 5 méter, a sebesülést okozó hatósugara 15 méter, de a repeszek akár 230 méterre is elrepülhetnek”

 

A felnőttek alig egy kőhajtásnyira voltak a temetőben. Körbe nézve minden oldalról nyugalom. Szabad a gazda. Az egyik, a legkisebbik, az alig tízéves Koller Pistike cipeli lihegve a nagy zöld színű ládát. Csak ügyesen, gyorsan, nehogy valaki meglássa! A többiek addig megbújva, az ott csordogáló kanális árkában várakoztak. Az igavonók, a tehenek most kissé szétszéledtek, ezért Bazsó Gáborka és Esztergályos Árpika felugortak, hogy visszatérítsék az elkóborolt állatokat.

 

A balonyi úton időközben a major intézőjének kétkerekű csézája közeledett. A két fiú megmutatta magát, lássa az intéző úr, ha erre tekint, hogy itt minden rendben van. Pistike időközben megérkezett. Villámgyorsan előkerültek a gránátok a ládából. Béluska törökülésben a lába közé szorította az egyik súlyos lövedéket.

 

Kezében fanyelű bicska, testében izgalom, várta azt a pompás látványt, amit az elkövetkező tűzijáték fog nyújtani. Közben egy katonai buzdító nótát énekelt: „Pajtás még tán öt perc az élet, mindegy, de győzni muszáj!”

 

A következő pillanatban egy hatalmas robbanás éles hangját visszhangozták a dunai erdők. Büdös fehér füstfelhő jelezte a robbanás helyét. Az intéző csézája érkezett elsőként a helyszínre. Borzasztó látvány tárult a szeme elé: öt szétroncsolt gyermektest maradványai. Ekkor Köplinger Lajoska még élt. Esztergályos Árpi vérző testtel zuhant a kanális vizébe. Ő és Bazsó Gáborka annak köszönhette az életét, hogy az elkóborolt állatok után futottak.

 

A történtek megrendítették az egész Csilizközt

 

A szörnyű tragédia idején Lajos bácsi már 17 esztendős volt. Tisztán emlékezik arra, hogy a falut és az egész Csilizközt mennyire megrendítette a katasztrófa híre. Amit az akkori szemtanúk elmeséltek, azt fájdalom lenne leírni. Tény, hogy Köplinger Lajoskát kocsin, szalmára helyezett párnákra fektetve próbálták a legközelebbi kórházba vinni. De a szomszéd faluig sem értek el – meghalt.

 

Bartalos Kató nénihez késő este ért az üzenet. Először nem merték megmondani neki az igazat, de ő valahogy megérezte. A gyermekei már a ravatalon feküdtek, amikor az agyonhajszolt, habzó testű lovak befordultak a kocsival az udvarra. A szerencsétlen asszony keményen, fájdalmát, mélységes gyászát magába zárva, szótlanul viselte sorsát. Megtiltotta, hogy férjét értesítsék a tragédiáról.

 

Pár hét elteltével Bartalos Árpád, a mit sem sejtő édesapa megérkezett Csehországból. Mosolyogva ölelte át gyászruhás feleségét az udvaron, s vágyta a nyakába ugró, csintalan gyerekei kacagását. Lelki szemeivel látta maga előtt, hogy bontják ki a nekik szánt csomagokat Rezsőke és Árpika. Még ott az udvaron megtudta, hogy mi történt. Nem szidott, nem okolt, nem vádolt senkit. Csak elnémult, szótlan, csendes és megkeseredett ember lett belőle. A lakásba soha többé nem lépett be. A hátsó kamra és az istálló lett az otthona.

 

Nem beszélt senkivel, csak magában kint a temetőben a kicsi sírok mellett.  De nem sokáig. Karácsonyra végleg kiköltözött ő is a gyermekei mellé. Azt mondják bánatában megszakadt a szíve… A temetőben ma is megtalálható egy ápolt hármas sír: A nevek alatt a következő sorok: „Megtört lelke pihenni kívánt a gránát által elragadott gyermekei után”

 

Azon a napon 5 gyermek veszítette élelét, a legfiatalabb hat, a legidősebb 14 éves volt. A két túlélő közül egyikük öt évvel később követte barátait, a hetedik fiú pedig 1983-ban hunyt el. Ha nem történik meg ez a végzetes tragédia, akár még ma is élhetnének. És ami még szomorúbbá teszi a történetet: Vajon hányan tudnák ugyanígy elmesélni a maguk tragédiáját?

 

Sárközy Lajost a kulcsodi ifj. Nagy László, a komáromi Ipari Szakközépiskola diákja kérdezte. A fenti cikk elkészüléséhez az ő munkájából közöltünk részleteket.

 

Komjáthy Petőcz Andrea

Nyitókép: wikipedia.org/illusztrációs felvétel

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 1 olvasónak tetszik ez a cikk.

Kommentek

Kövessen minket