Erdei séta Medvesalján – képekkel

 Az Egyházasbást határában lévő erdők nemcsak Medvesalja részét képezik, de a Cseres Hegység tájvédelmi körzetét is. Vincze Pali barátom rábeszélt, hogy tegyünk egy körutat az erdőben.

 

– A nyári erdőben való barangolásnál nagyobb élményt csak a téli erdő ad, de a nyári szebb. Gyere velem Mede, nem bánod meg!

 

Pali rábeszélt. Gyerekkorától kezdve erdőjáró ember, ismeri az erdő minden szegletét. Elővette a terepjárót és mentünk.

 

– Pár napja kivittem Mogyoróskút fölé egy fuvar almát. Gyere, megnézzük, hogy megtalálta-e már a vad. Nagyon szereti.

 

– Csak óvatosan vezess, mert félek.

 

Mogyoróskút fölött egy tisztáson ott volt az alma szétszórva. Úgy látszik, hogy a vad még nem találta meg. A tisztás szélén galagonyabokor örvendeztetett meg bennünket. Innen lefelé mentünk, nagyon meredeken, a Mogyoróskúthoz.

 

 

Az erdő távolabbról nézve – de közelről is – üdén zöld, a növényzet mindenütt buja. Ez még az utóbbi esőzések hatása.

 

– Gomba is nagyon sok volt, most egy kicsit megállt. Nekik száraz az erdő talaja. Sok gombát hordott innen a nép pár hónappal ezelőtt. Szepét és csirkegombát. Csak ezt szedik. Abból van itt elég és nem is fáj tőle a hasuk.

 

Leértünk a Mogyoróskúthoz. Emlékszem, mindig az itt lévő tisztáshoz jártunk „piknikezni”. A csurgókút közelében volt a szalonnasütés, miegymás.

 

 

Pár hete a Medvesalja p.t., a Nógrád Geopark p.t. és az Úrbéri Erdőtársulás a község segítségével egy pihenőhelyet épített itt ki. Lényege, hogy a környéken túrázók ide leérve megpihenjenek és egy kis medencében lehűtsék magukat.

 

– Miért hívják „feredőnek”? – kérdezi Pali.

 

– Ennek tulajdonképpen ugyanaz a rendeltetése, mint a szaunának: leizzadás után csobbanj egyet a jéghideg vízben. Csak már most, hogy nem finnugorok vagyunk, hanem török-tatárok, már úgy hívjuk, hogy „feredő”.

 

 

 

Mi csobbanás nélkül folytattuk utunkat. Ezúttal a Mogyoróskút oldalán levő erdőn keresztül, fel a Kopaszkához, szép szál bükkfák között. A bükkfaerdő gyönyörű, a lombkoronán áttetsző napfény megfogja az embert. Néhol sűrű aljnövényzettel találkoztunk, Pali szerint itt szokott tartózkodni a vad.

 

 

 

Fölérve a gerincre tölgyesbe jutottunk. Mivel a gerincen voltunk, a fák alacsonyabbak és terebélyesebbek voltak. A Kopaszka felé az út kicsit már lejtett lefelé. Keresztülmentünk egy fenyőfa erdőn.

 

 

 

– Annak idején próbálkoztak itt a fenyőfával is, de nem igazán vált be.

 

Kiértük a Kopaszkára. Azért Kopaszka, mert kopasz, csak csenevész növényzet és bokrok vannak rajta. Talaja tulajdonképpen kő. Porózusos, könnyen bomló terméskő, jól lehet faragni. Egyházasbást népe ebből építkezett az évszázadok folyamán.

 

Gyönyörű a kilátás. Az előttünk lévő katlan Medvesalja, balra a Pogányvár.

 

 

 

– Szemben, kicsit távolabb innen látni az ózdi bányákat is, jobbra a Kékest – mondja Pali.

 

Találtunk vadkörtefát. Nagyon ritka, de még megtalálható. A lehullott gyümölcsöt nagyon szereti a vaddisznó.

 

 

 

Láttunk, továbbmentünk. Ezúttal egy szépen kezelt legelőn mentünk lefelé, vissza a Mogyoróskúthoz. Az akácfákon a magház már vöröslött.

 

– Az öregek szerint ez azt jelenti, hogy lassan már őszbe fordul az erdő. Nézd a magházat, mindjárt felrobban, szét fogja lőni a magokat.

 

 

 

Láttunk hársfát is, ugyanezt mutatta. Borókafa, vadszeder. A vadszeder bokor mögé kicsit félve néztem be, hogy nincs-e ott medve. Nem volt. Következett két bükkfa csoda, amin négyévente„bikmakk” terem. Pali kuriózumként mutat nekem egy akácgallyat is, ami most virágzik.

 

 

 

 

 

Leérve a völgybe ráfordultunk az útra, amely Egyházasbátba vezet bennünket.

 

– Elégedett vagy-e, Mede?

 

Jó volt.

 

Mede Géza   

A képek a szerző felvételei.