Az Egyházasbást határában lévő erdők nemcsak Medvesalja részét képezik, de a Cseres Hegység tájvédelmi körzetét is. Vincze Pali barátom rábeszélt, hogy tegyünk egy körutat az erdőben.
– A nyári erdőben való barangolásnál nagyobb élményt csak a téli erdő ad, de a nyári szebb. Gyere velem Mede, nem bánod meg!
Pali rábeszélt. Gyerekkorától kezdve erdőjáró ember, ismeri az erdő minden szegletét. Elővette a terepjárót és mentünk.
– Pár napja kivittem Mogyoróskút fölé egy fuvar almát. Gyere, megnézzük, hogy megtalálta-e már a vad. Nagyon szereti.
– Csak óvatosan vezess, mert félek.
Mogyoróskút fölött egy tisztáson ott volt az alma szétszórva. Úgy látszik, hogy a vad még nem találta meg. A tisztás szélén galagonyabokor örvendeztetett meg bennünket. Innen lefelé mentünk, nagyon meredeken, a Mogyoróskúthoz.
Az erdő távolabbról nézve – de közelről is – üdén zöld, a növényzet mindenütt buja. Ez még az utóbbi esőzések hatása.
– Gomba is nagyon sok volt, most egy kicsit megállt. Nekik száraz az erdő talaja. Sok gombát hordott innen a nép pár hónappal ezelőtt. Szepét és csirkegombát. Csak ezt szedik. Abból van itt elég és nem is fáj tőle a hasuk.
Leértünk a Mogyoróskúthoz. Emlékszem, mindig az itt lévő tisztáshoz jártunk „piknikezni”. A csurgókút közelében volt a szalonnasütés, miegymás.
Pár hete a Medvesalja p.t., a Nógrád Geopark p.t. és az Úrbéri Erdőtársulás a község segítségével egy pihenőhelyet épített itt ki. Lényege, hogy a környéken túrázók ide leérve megpihenjenek és egy kis medencében lehűtsék magukat.
– Miért hívják „feredőnek”? – kérdezi Pali.
– Ennek tulajdonképpen ugyanaz a rendeltetése, mint a szaunának: leizzadás után csobbanj egyet a jéghideg vízben. Csak már most, hogy nem finnugorok vagyunk, hanem török-tatárok, már úgy hívjuk, hogy „feredő”.
Mi csobbanás nélkül folytattuk utunkat. Ezúttal a Mogyoróskút oldalán levő erdőn keresztül, fel a Kopaszkához, szép szál bükkfák között. A bükkfaerdő gyönyörű, a lombkoronán áttetsző napfény megfogja az embert. Néhol sűrű aljnövényzettel találkoztunk, Pali szerint itt szokott tartózkodni a vad.
Fölérve a gerincre tölgyesbe jutottunk. Mivel a gerincen voltunk, a fák alacsonyabbak és terebélyesebbek voltak. A Kopaszka felé az út kicsit már lejtett lefelé. Keresztülmentünk egy fenyőfa erdőn.
– Annak idején próbálkoztak itt a fenyőfával is, de nem igazán vált be.
Kiértük a Kopaszkára. Azért Kopaszka, mert kopasz, csak csenevész növényzet és bokrok vannak rajta. Talaja tulajdonképpen kő. Porózusos, könnyen bomló terméskő, jól lehet faragni. Egyházasbást népe ebből építkezett az évszázadok folyamán.
Gyönyörű a kilátás. Az előttünk lévő katlan Medvesalja, balra a Pogányvár.
– Szemben, kicsit távolabb innen látni az ózdi bányákat is, jobbra a Kékest – mondja Pali.
Találtunk vadkörtefát. Nagyon ritka, de még megtalálható. A lehullott gyümölcsöt nagyon szereti a vaddisznó.
Láttunk, továbbmentünk. Ezúttal egy szépen kezelt legelőn mentünk lefelé, vissza a Mogyoróskúthoz. Az akácfákon a magház már vöröslött.
– Az öregek szerint ez azt jelenti, hogy lassan már őszbe fordul az erdő. Nézd a magházat, mindjárt felrobban, szét fogja lőni a magokat.
Láttunk hársfát is, ugyanezt mutatta. Borókafa, vadszeder. A vadszeder bokor mögé kicsit félve néztem be, hogy nincs-e ott medve. Nem volt. Következett két bükkfa csoda, amin négyévente„bikmakk” terem. Pali kuriózumként mutat nekem egy akácgallyat is, ami most virágzik.
Leérve a völgybe ráfordultunk az útra, amely Egyházasbátba vezet bennünket.
– Elégedett vagy-e, Mede?
Jó volt.
Mede Géza
A képek a szerző felvételei.
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.