A Bátorkeszi dombvidék őszi varázsa

Nyitókép: Körkép.sk

A Komáromi járás egyik legszebb fekvésű községe Bátorkeszi. A Duna széles folyása által a térség legtöbb települése széles rónaságon fekszik, míg az említett nagyközséget változatos dombok szegélyezik, kirándulásra csábító erdőséggel, kenyeret adó szántóföldekkel, és jó bort „termő” szőlőskertekkel.

A dombvidék a nagyobb földrajzi térképeken jól látható, Bátorkeszi-hát megnevezéssel, melynek legmagasabb pontja 271 méter. A vonulat tulajdonképpen a Garam-menti hátság folytatása. Igaz, egy valódi hegylakó megmosolyogná ezt a magasságot, viszont a szőlő termesztésére éppen alkalmas, emellett a falu gyerekei is örömüket lelik, ha netán-tán lehullik a hó, és előkerülnek a szánkók a padlásról.

Bátorkeszin sokéves hagyománya van a faluról elnevezett borfesztiválnak, ami sajnos ebben az esztendőben a vírusveszély miatt nem valósulhatott meg. A bor azonban szerencsére olyan kiváló tulajdonsággal rendelkezik, hogy az eltelt idő csakis javít a minőségén, tehát minél öregebb, annál finomabb és értékesebb. Ehhez persze megfelelően kell tudni tárolni.

A fesztiválhoz hasonlóan elmaradt a falunap, és az évszázados hagyományra visszavezethető búcsúi vásár is, melyet a település október közepén, Avilai Nagy Szent Teréz egyháztanító ünnepén szokott megtartani.

Persze a község lakói ebben az esztendőben sem tétlenkedtek, hiszen a szőlőhegyek kora tavasztól késő őszig adnak munkát, és ezt a tevékenységet legfeljebb az időjárás tudja befolyásolni. E szép foglalatosságot nagyon sokan aktív pihenésként művelik, amihez a hangulatos környezet, a jó levegő kiváló feltételeket teremt.

A szomszédos község, Madar felől érkezve a dombságot három dűlő tagolja, mely a szőlőtermesztés szempontjából meghatározó szerepet kapott. A falu határában természetesen több dűlő is található, ezeket a legkülönfélébb mezőgazdasági célzattal hasznosítják.

Közvetlenül a Madari-dűlő szomszédságában húzódik az Eredmény-puszta, melynek lankái a Gurgyal dombságába magasodnak át. A terület valószínűleg a gurgyalagról kaphatta nevét, mely egyik legszínesebb madarunk, és lösz, valamint homokfalakban fészkel.

A dombság egyik oldalán a szántóföldek őszi barnaságának szép színárnyalatai, a másikon pedig a szövetkezeti szőlészet, már csak a madarak által látogatott, sárgásbarna, lugasos levélvonulatai színesítik a tájat. A seregélyek ez év októberében is előszeretettel tanyáztak errefelé, de még novemberben is időnként le – leröppennek, felcsipegetni a megbúvó mézédes szőlőszemeket. Régebben itt is szorgos kisgazdák szőlőföldjei voltak, mígnem a hetvenes években államosították a területet. A táj legfelső dombjait már az erdő koronázza, melynek hulló lombozata a pihenés idejét hirdeti.

A Gurgyal dombtetőről ráláthatunk a két templomtornyával kimagasodó nagyközségre, és néhány mezsgyén könnyen átjuthatunk a Szent László-dűlőbe, ahol a szőlősgazdák az ősz folyamán is találnak foglalatosságot, de talán még a télen is, hiszen a földek végében található pincék folyamatos gondoskodást igényelnek.

A Szent László-dűlőt a Galambos dombjaitól egy erdősáv választja el, mely nagyon szép jelleget kölcsönös a tájnak. E festői hely Bátorkeszi leghangulatosabb részei közé tartozik. Az erdősávval szemben, a dűlő túloldalán szép borházak sorakoznak a dombtetőn.

Őszi lombhulláskor is vonzó e táj.  E szükségszerű korlátozásokkal teli, szociális távolságtartásra kényszerítő időben növeli optimizmusunkat és javítja erőnlétünket, ha ilyen csodálatos természeti környezetben keressük a kikapcsolódást. Csönd, béke, nyugalom honol mindenütt, csupán a madarak szárnyalása, az erdőszélen megreccsenő gallyak nesze, az avar zizzenése jelzi az életet…

Buday Mária

A képek a szerző felvételei