A Villa Camarum szervezésében Chovan Ján mesélt az egykor híres komáromi hajógyárról

Nyitókép: Rostock teherhajó – Jan Chovan Fb-oldala

2023. február 9-én a Villa Camarum Polgári Társulás szervezésében portrébeszélgetésre került sor Chovan Jánnal, aki az egykori komáromi hajógyár (SLKB) hiteles „krónikásaként” mesélt az érdeklődőknek. A rendezvény a „Mi, a komáromiak” beszélgetőest sorozatában a Tiszti Pavilon nagytermében valósult meg.

Az egykori hajógyári dolgozót Jankovič Nóra újságíró kérdezte a nagyüzem kezdeteiről, valamint annak fénykoráról, és sajnálatos hanyatlásáról.

   

Chovan Ján bevezetőjében gyermekévei legkorábbi emlékeiről beszélt, melyből megtudhattuk, hogy édesapja Pöstyén mellett született, ám ifjú éveiben motorgépészként Pozsonyban dolgozott. A hajógyár háború utáni fellendülésekor került családjuk Komáromba. Abban az időben ugyanis új lakásokkal csábították a szakmunkásokat e Duna menti városba, így az édesapja is a kedvező felajánlásra igent mondott.

Saját maga tehát, két testvérével együtt, már gyermekéveitől e nagyüzemből hozott hangulat légkörében nevelkedett, és szakmunkástanulóként fiatalon szintén belekerült a termelési folyamatba, ahol aztán kitanult géplakatosként negyven évig dolgozott. Nagy szakmai tapasztalatával később vezető beosztásba került.

Megtudhattuk: Chovan Ján ma is szívesen belátogat a hajógyárba, olyannyira szívügye az egykor virágzó nagyvállalat sorsa, hogy könyvet is írt róla, amely magyar nyelven is megjelent, „Tengerjáró hajóval Komárnóból Isztambulba” címmel. A hetvenen túli idős úr még a beszélgetés kezdetén elmondta, hogy mindvégig szlovák iskolákat látogatott, csak az utcán tanult meg magyarul, így a nyelvet csupán a „konyhanyelv” szintjén beszéli, és tudja, a helyesírása sem elégséges.

Mindennek ellenére az est társalgása mindvégig magyar nyelven folyt. Ezt ugyan természetesnek vehetjük, hiszen egy magyar nyelvű rendezvény keretében, mely részben a Magyar Kormány támogatásával valósul meg, így helyénvaló. Mindenesetre dicséretes, hogy Chovan Ján úr így is felvállalta a nyilvános beszélgetést.

Jankovič Nóra jól irányított kérdései alapján betekinthettünk a hajógyár (SLK = Slovenské lodenice Komárno) régmúltjába is, melynek története egészen 1898-ra nyúlik vissza. Ekkor 140 munkás kezdett hajóépítéssel és -gyártással foglalkozni, s az üzem – a visszatekintés tükrében „öreggyár” – az Erzsébet-szigeten helyezkedett el. Az alapok lerakásának dátumát tekintve láthatjuk, hogy a hajógyár, egy rövid ideig tartó szüneteléstől eltekintve, 125 éves múltra tekint vissza.

Hozzátesszük, hogy a gyár a Magyar Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság jóvoltából kelt életre, akik célul tűzték ki, hogy Budapest és Bécs között kikötőt és hajógyárat létesítenek.

A gyár az első világháború kezdetéig jelentős üzemmé fejlődött, számos szakmunkást foglalkoztatva, bekapcsolva a termelésbe asztalosokat, ácsokat, esztergályosokat, gépészeket, kárpitosokat, lakatosokat. 1918-ig 25 úszóművet gyártottak le.

A hajógyár létében nagy változást hozott az első világháborút követő időszak, amikor az Csehszlovák tulajdonba került. A gyár jó ideig veszteségesnek bizonyult, végül a Škoda Művek vette bérbe, ami ismét fellendülést hozott.

Chovan Ján bővebben a második világháborút követő időszakról beszélt napjainkig, hiszen ehhez az időszakhoz fűződtek személyes emlékei, tapasztalatai. Az 1949 utáni korszakot a „felszabadulás” utáni évekként említette.

Ebben az időszakban az üzem valóban jelentős fejlődésnek indult, és a régió „zászlóshajójának” titulálták. 1947-ben tették le az új hajógyár alapkövét, szemben az Erzsébet-szigettel, a Pozsonyi kapun túl. (Szerző: A gyár a szocialista érában Steiner Gábor kommunista pártpolitikus nevét viselte.)

Chovan Ján visszatérve gyermekéveihez, édesapja emlékeihez, elmondta, hogy a kezdeti időszakban 1947–49 között Komárom vonzáskörzetében nagyon kevés volt a szükséges szakmunkás, lévén mezőgazdasági terület, ahol inkább csak az agrárvállalatok fejlődtek. Ennek hiányában szükségesnek tartották megszólítani a távolabbi településeket, hogy a hiányzó szakmunkásokat idecsábítsák. Ehhez azonban lakhatási lehetőséget kellett biztosítani az ideköltöző munkásoknak. (Ekkor ígértek az ő édesapjának is háromszobás új lakást, ahová aztán be is költöztek.)

Chovan Ján felvázolta, hogy ebben az időszakban épült ki az I. lakótelep, majd pedig a II. lakótelep, melyek összkomfortos lakásaikkal könnyen idevonzották a távolabbi településekről is a dolgozni vágyókat.

Tény és való, az új lakótömbök között ebben az időszakban épült ki a II. lakótelepi Alapiskola (a későbbiekben Béke Utcai, majd pedig Jókai Mór AI) amelyen kezdetben osztoztak a szlovák és magyar tanítási nyelvű iskolák, majd valamivel később a szlovákok számára felépült a Szabadság Utcai Alapiskola (Ulica Slobody).

Ugyanígy felépült egy nagy kapacitású óvoda, bölcsőde, valamint az Üzemi Klub, ami egyfajta kulturális központként szolgált. Elmondható hát, hogy a hajógyár léte valóban hatalmas társadalmi fejlődést hozott magával. Az óvodák, iskolák tantermei nagyrészt a hajógyári munkások gyermekeivel töltődtek meg.

Chovan Jántól megtudtuk, hogy a hajógyár fénykorában 3800 munkást foglalkoztatott. Először folyami hajókat, a későbbiekben hatalmas tengerjáró hajókat is építettek, amelyekkel a Dunán végighajózva ő is leutazott a Fekete-tengerig, ahol aztán átadták a vízi járművet a megrendelőnek. Évenként 10–12 hajót bocsátottak útjára.

A Duna holtágának végében épült nagyüzem hatalmas csarnokai kívülről ma is jól láthatók, ha éppen arra járunk.

Idővel a gyár neve is változott és ZŤS (Závody ťažkého strojárenstva) néven szerepelt, mint a turócszentmártoni üzem egysége, amely a rendszerváltást követően önállósult, majd néhány évvel később privatizálták, és részvénytársasággá alakult.  A gyár a változások következtében hullámvölgyeken ment át, hiszen elvesztették az orosz piacokat, ami pedig a legnagyobb jövedelmet biztosította.

A komáromi hajógyár sorsát főként a 2008-as gazdasági válság pecsételte meg, de a munkások ennek hatását leginkább 2010-től kezdték megérezni. A megrendelések hiányában rengeteg munkást bocsátottak el, akik közül a fiatalabbak könnyen elhelyezkedtek, ám az idősebbeknek bizony sok esetben megpecsételődött a sorsa.

A legutolsó hajót 2012-ben gyártották le, s ezt követően megrendelés nélkül maradtak, és ismételt elbocsátásokra került sor. A gyár néhány hónapra bezárta kapuit, és nem üzemelt, amíg megtalálta a megfelelő utat. 2013-ra a SAM (Stroje a mechanizmy) társaság tulajdonába került.

A 2013-ban újraindult hajógyár napjainkban is a fenti néven szerepel, ahol úszószerkezeteket és egyéb fémszerkezeteket, például hídelemeket gyártanak. Itt készültek az új Monostori híd fémelemei is.

Hatalmas ünnepnek számított Komáromban, amikor 2021. február elején ünnepélyesen átadták és vízre bocsájtották a luxuskategóriájú Albertina turistahajót. Sokak szívében feléledt a remény, hogy beköszönthet még a komáromi hajógyár új aranykora.

A „Mi, a komáromiak” beszélgetőest csütörtöki előadásának végén Chovan Ján bemutatta az értékes képgyűjteményt tartalmazó könyvét, majd a közönség kérdéseire került sor. A jelenlévők nagy részét egykori hajógyári munkások, főként az előadó kollégái, munkatársai tették ki.

A hozzászólásokban Csáki Gyula jelezte, hogy a közösségi oldalon egy zártkörű csoportot indított, Volt egyszer egy Hajógyár megnevezéssel. Örömmel várja a csatlakozókat, és közös céljuk lesz, hogy régi fényképeket, dokumentumokat gyűjtsenek össze a hajógyár életéből.

Az egykori hajógyári dolgozóknak a Jankovič Nóra által moderált és Kiss Réka által szervezett beszélgetőest szívmelengető élményt jelentett.

Buda Mária

A képek a szerző felvételei