Nyitókép: Körkép.sk

 

Mottó:  „Emlékeinkben csak addig él a múlt,

              Amíg lesznek, akik érdeklődnek utána.”

 

A Rimaszombati járás legdélebbi részében fekvő Dobfeneken emléktáblát avattak fel a Csehországba kitelepítettek emlékére. A megemlékezés szentmisével kezdődött, az emléktábla leleplezésével és megáldásával folytatódott, végül állófogadással ért véget. Az esemény Farkas Ottó és családja kezdeményezésére, a község hathatós segítségével, és a polgárok támogatásával jött létre.

 hirdetes_810x300  

 

Vasárnap a község kis templomának a harangja szentmisére szólított. A szentmise, amelyet Dr. Juhász Attila plébános celebrált, ezúttal az 1947-ben elhurcoltakra való emlékezésről szólt. A plébános szentbeszédében kiemelte, hogy a község lakosságának kétharmadát deportálták, de megtörni nem tudták őket. Ezek az emberek magyarnak vallották magukat, maradt nekik a szenvedés, a megaláztatás. És maradt a remény, amely nem hal meg soha.

 

 

Mint örök példát említette az Istenfélő Lázár esetét, akit Jézus a halálból negyednapra hozott vissza, de említette az ószövetségi történetet is, amikor a népet elhurcolták Babilonba, de 70 év letelte után visszatértek az Ígéret földjére, az otthonukba.

 

„Soha nem szabad elveszíteni a hitünket, soha nem szabad elveszíteni a reményt. Lakosaink se veszítették el, kitartottak, és amikor eljött a visszatérés ideje, magyar emberként tértek haza”

 

– mondta Dr. Juhász Attila.

 

Beszélt arról is, soha nem gondolta, hogy ezek a tragikus események megismétlődhetnek. Sajnos tévedett, hiszen a szomszédságunkban egy kegyetlen háború dúl, amelyben most sok magyar sorstársunk is szenved, akikért imádkoznunk kell.

 

 

Az emléktáblát a főbejárat mellett helyezték el a templom falára. A tábla előtt Farkas Terézia mondott emlékező beszédet. Beszélt a szomorú esemény történetéről, név szerint megemlítette a kitelepítetteket és azokat is, akik az erőszak elől – életük kockáztatásával Magyarországra szöktek át. Ők sem voltak kevesen.

 

„Vannak az életben olyan emlékek, melyek fontosabbak annál, mintsem feledésbe merüljenek. Dobfeneken ezek közé tartozik az 1947-es deportálás. A helyi önkormányzatnak köszönhetően ezentúl ez előtt a tábla előtt emlékezhetünk közösen a meghurcolt családokra. Ezzel az emlékhellyel régi adósságát törleszti az utókor meghurcolt elődei felé. Hiszen ők voltak azok, akik inkább vállalták otthonuk elhagyását, mintsem vallották magukat más nemzet fiainak. Pedig a hatalom emberei győzködtek, fenyegetőztek, de őket nem lehetett megfélemlíteni. Farkas Pestu bácsi, akinek családját legelsőként hurcolták el a faluból, így válaszolt annak, aki reszlovakizáló szándékkal kereste fel:

 

„Magyarnak születtem, magyar vagyok és ezen nem is akarok változtatni.”

 

Mondta Pestu bácsi, pedig csábító volt az ajánlat, ugyanis a reszlovakizáltakat kihúzták a deportálásra és áttelepítésre kijelöltek listájáról, és tulajdonuk sem került elkobzásra. A Beneš-dekrétumok szerint ugyanis valamennyi magyar háborús bűnösnek számított, vagyonukat elkobozták és magyar állampolgárságuktól megfosztották őket”

 

– mondta Farkas Teréz, majd így folytatta:

 

 

„Popély Árpád történész, a Selye János Egyetem docense írta, idézem: ”A deportálások által leginkább sújtott települések közé tartozott a gömöri Dobfenek is, amely lakosságának közel kétharmadát hurcolták el 1947 januárjában a cseh országrészekbe. A háború után a meghurcoltak gyakran éveken, sőt évtizedeken keresztül őrizték magukban tragédiájuk történetét, sokszor anélkül, hogy akárcsak gyerekeikkel vagy unokáikkal megosztották volna.”

 

A továbbiakban a deportálásokat gyerekként elszenvedő résztvevői szerepeltek. Farkas Alfréd egy megható verset olvasott fel, amelyet Csehországban írt egy ismeretlen szerző, majd Farkas Tibor és Kovács Alfonz leleplezték az emléktáblát. A fekete márványból készült tábla hasonló lett a templom bejáratának másik oldalán levő táblához, amely az elesett háborús hősöknek állít emléket.

 

 

Dr. Juhász Attila plébános a következő szavakkal áldotta meg a leleplezett emléktáblát:

 

„Szolgáljon örök emlékül azok számára, akik megmaradtak szülőföldjükön magyarnak. Mi nekik köszönhetjük, hogy most itt magyarként állhatunk.”

 

Ezután a táblához a község polgármesternője és a kitelepítettek leszármazottai elhelyezték a megemlékezés koszorúit.

 

A kedves ünnepség állófogadással ért véget.

 

 

A Körkép.sk megkérdezte Szolnoki Istvánt, hogy tetszett neki az ünnepség?

 

„Az ünnepség tetszett, ahogy tetszett Farkas Ottó Keserves nászút című könyve is, amely a kitelepítettekről szól. Nagyon sok munkát fektetett bele Ottó, meglátogatta a még élő deportáltakat, megörökítette a történetüket. És hát minden tiszteletem azoké az embereké, akiket nem tudtak megtörni, megmaradtak magyarnak, köszönet érte”

 

– mondta a Körképnek Szolnoki István.

 

 

Megkérdeztük Farkas Alexandrának, a falu polgármesternőjének a véleményét is, íme:

 

„Szeretném kihangsúlyozni, hogy a népszámlálás adatai szerint egyike vagyunk azon községeknek, ahol legmagasabb arányban élnek magyarok. Nagyon örülök, hogy az akció összehozta a falu népét. Ahogy még röviddel ezelőtt széthúzások mutatkoztak, most ez úgy fordult meg. Szeretném kihasználni az alkalmat és megköszönöm mindenkinek a részvételt, de ezenkívül azt a munkát, segítséget is, amelyet az előkészítés során kaptunk.”

 

Szép, megható rendezvény volt. További képek galériánkban.

 

Mede Géza

Képek: A szerző felvételei

 

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Eddig 3 olvasónak tetszik ez a cikk.