Az aranygyapjú expedíció

Hát ismét eljött egy záróakkord ideje, egy sokstációs szimfónia utolsó dallamai csendülnek fel ma este. Utolsó, igazán nagy ütközetét játssza a magyar válogatott a 2014-es VB selejtezőkön, Hollandiában, az Amsterdamban Arénában. Ismét egy keresztúttal gyarapodott a futballkrónikánk, melyben ezúttal is volt minden. Menny, örömmámor, térdroppanás, remény, majd a menetrend szerinti hidegzuhany, s sajnos nem maradt el a pilátusi keresztrefeszítés sem. Nagy ambíciókkal, tervekkel vágtunk neki ennek a sorozatnak is (már sokadjára), történelmi esélyekről, szerethető csapatról, csillagegyüttállásról vizionizálva.

Kövesd a Körképet a Facebookon is, plusz tartalommal!

És való igaz, nem is indult rosszul a széria, még a hazai hollandus fiaskó után is hittük, készen állunk megugrani egy szintet. Erre a hipotézisünkre erősített rá hun Attilánk által kuzinjainknak fogadott törökök nagylelkű adománya, akik ráadásul még Isztambulban is talpig úriemberként viseltettek velünk. (El is bíztuk magunkat jó alaposan.) Etnogenézisünk minden lehetséges elméletét kiaknázva kaptunk a török és észt felebarátainktól potya 10 pontot, ami diadalittas szeszpáraként teljesen megrészegített mindannyiunkat. Eme szittya-finnugor bratyizásunk eufóriája közepette pedig teljesen elfeledkeztünk a történelmi örök mumusunkról, a havasalföldi dák seregről.

Átizzadt ágyneműben máig sírva riadunk fel álmunkból, ha megkörnyékez az a bizonyos 93. perc emlékképe. De még ezután is töretlenül hittünk és hittünk tovább. „Éleztük a kaszát”, mormoltuk az imát, s összpontosítottunk minden idegszálunkkal a visszavágóra. Ám Bukarestben nemhogy kasza, de még kávéskanál sem volt nálunk, iszkolásunk közepette pedig még az imakönyveinket is elhajigáltuk. A világmagasság egójának tetejéről egyenesen a pokolba zuhantunk, ráadásul pofán landolva, amivel Gandalfhoz hasonlóan bennünk is kihunyt a hit utolsó apró lángcsírája is.

Tehetetlen kínunkban, fancsali mosollyal arcunkon, már mi is csak nevetni tudtunk hihetetlen naivitásunkon, de ennek feldolgozása komolyabb terápiát fog igényelni. És ezen az újabb előfizetett finnugor hátbaveregetés sem tudott igazán segíteni, bármennyire is szerették volna elhitetni velünk.

Hosszú idő után a szurkolók nagy része teljes letargiában, üveges szemekkel, elvárások nélkül várja a selejtezőkör utolsó, mindent eldöntő megmérettetését. Szalai és Gera hiányára is csak egy langyos biccentéssel tudtunk reagálni, elherdálták a bizalmunkat, s mégis mi vesztettük a többet. Az esti meccshez nem tudunk többet hozzáfűzni, mint amit Lázár Ervin fogalmazott meg korábban. Ezzel kívánunk mindenkinek jó meccsnézést, mi is ezekkel a gondolatokkal ülünk le este a TV készülék elé.

Csonka Ákos

Lázár Ervin: Foci

Odajön a fiam, elgondolkozva néz rám. Mint egy mélytengeri búvár a víz alól, kiemelkedem a munkából, mert látom, hogy valami fontosat akar kérdezni.

– Apu, Isten szokott focizni?

Furcsa képet vághatok, mert egy ijedt kis fintor fut át az arcán, bólint, mint aki a tekintetemből megértette, hogy sületlenséget mondott. Nem is alkalmatlankodik tovább, elmegy. Hosszan bámulok utána, a hátán is látom, hogy elszomorodott. Na, mormogom magamban, most megbántottam. Próbálok visszazökkenni a munkába, de a távolodó, szomorú hát emlékképe nem hagy. Persze, mindig ez a hülye foci! Tele van a feje focistanevekkel, gólpasszokkal, cselekkel, bombákkal, hosszú indításokkal. A gólokról nem is beszélve. Betéve tudja a világbajnokság összes gólját… Na, ebből elég! Hol is tartottam? De kicseleznek a betűk, a téren vagyok… Fociznak a srácok a téren, egy rosszul eltalált labda nagy ívben repülne az autók közé, de ott jön egy elegánsan öltözött úr, diplomatatáskával. Hopp, egy fantasztikus légstoppal leveszi a lasztit, a jobb lábáról átteszi a balra, dekázik egy kicsit, bámulatos a technikája, az égbe rúgott labda pontosan a vállára esik, vállal veszi le, egy kicsit egyensúlyozza, „fölvállazza” a fejére, pörgeti a homlokán, aztán le a térdére, pattogtatja, dekázik. Nincs mese, ez egy labdaművész. Megindul a labdával a srácok felé, a háta mögé emeli, egy oxforddal maga elé teszi.

– Na, vegyétek el – az arcán játékra kész mosoly.

A fiúk rárohannak, de a diplomatatáskás habkönnyű cseleivel szemben tehetetlenek. Már ott áll a kapu torkában, elfekteti a kapust, lő, gól. A srácok szájtátva állnak, ilyet még nem láttak. Az idegen meg már nincsen sehol. „Mi volt rajta olyan furcsa?” – kérdezi az egyik fiú. „Nem láttad, fénylett az arca!” …Na tessék, nem vagyok normális! Most aztán ennek vége, koncentrálok és… Tulajdonképpen miért lenne idegen Istentől a játék? Hogy is írta József Attila? Ha a téren játszanak a gyerekek, Isten közöttük őgyeleg. Miért ne?

Nagy elhatározással fölállok. Rányitok a fiamra.

– Gondolkoztam a dolgon – mondom eltökélten –, Isten igenis szokott focizni.

Kivirul.

– Akkor meg lehet rá kérni?

– Mire?

– Hogy álljon be egy kicsit a magyar válogatottba.

Aha, hát erre ment ki a játék.

– Akkor még bejuthatunk az Európa-bajnokság döntőjébe mondja kérlelően, mintha bizony az én elhatározásomon állna vagy bukna a dolog.

– Azt gondolom – ráncolja a homlokát –, hogy neki öt perc is elég volna. Csak öt percre álljon be.

Nem rossz! Tessék elképzelni a meccset. Öt perc van hátra, az ellenfél három-nullra vezet. A hangosbemondó bemondja, hogy a magyar csapat cserél. Limperger helyére beáll… hogy kicsoda, nem lehet megtudni, mert a nagy zsibongásban nem érteni a nevét… meg hát három-nullnál?! Ugyan, kérem!

Azért az új játékosban van valami figyelemreméltó. Látják? Hallják, ahogy elhalkul a lárma? Micsoda halotti csend. És aztán micsoda ováció! Negyven méterről, mintha zsinóron húzták volna. Ekkora gólt! De hiszen ez csak a kezdet. Sziszeg a közönség, kéjesen sóhajt, ordít, tombol. Te Úristen, ekkora játékos! Naná! Négy-háromra győzünk.

– Mit gondolsz, beáll?

– Reménykedjünk – mondom, és visszaballagok a munkámhoz. De sehogyan sem akaródzik visszajutni hozzá. A betűk helyett egyre csak azt a fénylő alakot látom a pályán.

– Istenem – motyogom magamban –, mi az neked, tedd meg már, ha ez a gyerek annyira kéri. Állj be öt percre. Vagy kettőre. Akárha láthatatlanul is. Segítsd ezt a szegény csetlő-botló csapatot. S ha már itt jársz köztünk és volt öt perced a focira, miután leveszed a szerelésed, lezuhanyozol és újra utcai ruhába öltözöl, ne hagyj itt rögtön bennünket. Mert nemcsak a csapat csetlik-botlik. Állj egy kicsit a hátunk mögé, tedd a vállunkra a kezed.

Valaki megérinti a vállam. Hátrakapom a fejem. A fiam.

– Megígérte? – kérdezi.

– Meg – mondom elszorult torokkal.

Látod, Uram, most már nincs visszaút.

Ne maradj le semmilyen újdonságról – kövess minket Facebookon, Twitteren, és Tumblren is! Ha pedig kíváncsi vagy a szerkesztőségi kulisszatitkokra, látogasd meg Instagram oldalunk!