A magyar sport is a trianoni döntésre emlékezik

Nyitókép forrása: Bodola Gyula fejel a bécsi döntés után a magyar bajnokságba visszatérő NAC színeiben a Gamma elleni bajnokin/mlsz.hu

A magyar labdarúgás (is) mérhetetlen károkat szenvedett a trianoni döntéssel. Bár a sportág alapvetően Budapest-centrikus volt, elveszítette tízes évekbeli legfontosabb vidéki bázisai közül Temesvárt, Nagyváradot, Aradot, Pozsonyt és Kassát. Emellett elveszített több száz csapatot és több ezer futballistát – írja összefoglalójában a Magyar Labdarúgó-szövetség hivatalos oldala, az mlsz.hu.

A Sporthírlap angol mintára létrejött Pickford rovata az 1913–1914-es, utolsó békeévben azt írta: „A Tatabányai SC, a Győri ETO, a Temesvári Kinizsi, a Nagyváradi AC és a Pozsonyi TE tartozott a vidék legjobbjai közé.” Néhány hónappal később a Sporthírlap adott még egy érdekes minősítést: „Magyarország három legmodernebb pályája: az Üllői úti, a Hungária körúti és a kolozsvári.”

A magyar labdarúgás történetéről szóló, Dénes Tamás, Sándor Mihály és B. Bába Éva által írt ötkötetes sorozat így összegzett:

   

„A háború szinte teljesen szétzúzta az egyébként is gyenge lábakon álló vidéki labdarúgást. A ritkánál is ritkább kivételnek számítottak az olyan jeles események, mint 1916 tavaszán a kieséses rendszerű hadikupa-sorozatban a Győri ETO és a Temesvári Kinizsi helytállása. Előbbi a harmadik fordulóig jutott, s ott a Nemzeti SC-től kapott ki, utóbbi még jobban kitéve magáért, egészen a legjobb nyolcig jutott, az UMTE, a Festők és az UTE legyőzése után 5:0-ra kikapott a kor legjobb csapatától, az MTK-tól. De ezen eredmények alapján biztosan állíthatjuk, hogy a Temesvári Kinizsi a háborús években elérte legalább az élvonal középcsapatainak szintjét.”

Jellemző egyébként, hogy amikor az MLSZ 1916 nyarán érettnek vélte a helyzetet, hogy a fővárosi futballélethez hasonlóan a vidékit is a háború előtti időszak rendszerébe terelje, kétfordulós, azaz őszi-tavaszi rendszerű bajnokságot tervezett kiírni. Erről így írt a Sporthírlap:

„A működésben lévő vidéki egyesületek részére is tudvalevőleg tervbe vett az MLSZ egy kétfordulós hadibajnokságot. Az erre irányuló felhívásra 12 egyesület jelentkezett: Pozsonyi MTK, Pozsonyi TE, Pozsonyi Törekvés, Pozsony-újvárosi LE, Makkabea SE, Pozsonyi AC, Kolozsvári AC, Kolozsvári TC, Kolozsvári EAC, Nagyváradi AC, Aradi MTE, Temesvári Kinizsi SE.”

A bécsi döntésekkel a történelmi Magyarország jelentős területei visszatértek. A Felvidék, a Kárpátalja, Észak-Erdély, majd a Délvidék csapatai bekapcsolódtak a magyar bajnoki rendszerbe. A legnagyobb sikereiket az 1943–1944-es idény hozta, amelyben a bajnok Nagyváradi AC mögött harmadik lett az egyébként a Ferencváros ellen kupadöntőt is vívó Kolozsvári AC, hatodik pedig az Újvidéki AC. A NAC legendás alapcsapatából (Vécsey – Mészáros, Onódy – Perényi, Juhász, Deményi – Lóránt, Barna, Sárvári, Bodola, Tóth III) heten is játszottak pályafutásuk során a magyar válogatottban.

„Az anyaország a gyökér és mi, a határon túli, de határtalanul magyarok vagyunk a fa”

A nemzeti összetartozás napja (június 4.) alkalmából a Nemzeti Sport olyan sportembereket szólaltatott meg, akik trianoni határainkon túl születtek, de később Magyarországon, magyar színekben sportoltak/sportolnak, magyar válogatottak lettek, illetve külhoni magyar sportegyesületeket működtetnek.

CSIZMADIA Csaba – A Marosszentgyörgyön felcseperedő sportember családja Erdélyben él, ő azonban fiatalon az anyaországba került, ahol elismert labdarúgóvá vált, 14-szer lépett pályára a válogatottban. Az edzői pályán is letette névjegyét, a 36 éves tréner legutóbb a Budafok vezetőedzője volt az NB I-ben.
„Álomszerű történet az enyém, mert abból a kis közösségből, ahonnan elindultam, nem volt egyszerű a magyar válogatottig eljutni. Marosszentgyörgy környékén magyarok éltek többségben, nem éreztem úgy, mintha egy másik országban élnék, ám voltak azért kellemetlen élményeim. Emlékszem, tizenhárom évesen a román korosztályos válogatón hetven kisgyerek előtt kellett betűznöm a nevem, ami nehezemre esett, és szégyelltem magam miatta. Ez volt az a pillanat, ami megerősítette bennem, hogy Magyarországon szeretnék érvényesülni, s megmutatni, hogy válogatott leszek. Az volt a célom, hogy bemutatkozzak a nemzeti csapatban, hatalmas büszkeség és öröm, hogy ez megtörtént. Az pedig, hogy az első hazai válogatott mérkőzésemen édesapám elsírta magát a Himnusz hallatán, elégtétel volt mindenért. Emellett a székely válogatott is fontos szerepet tölt be az életemben. Szerettem volna felvállalni, hogy erdélyi magyar vagyok, fontosnak tartottam, hogy kiálljak mellettük, ezért megkerestem őket. Korábban játékosként, most pedig elnökségi tagként segítem a csapatot, amelyet a szívügyemnek tekintek.”

ILYÉS Ferenc – Székelyudvarhelyi születésű, 229-szeres magyar válogatott, 4-szeres magyar bajnok kézilabdázó.
„Büszke vagyok, hogy magyar címeres mezben kétszer is képviselhettem a hazámat az olimpián. A magyar válogatottban szerepelni, Magyarországért küzdeni egyszerre felemelő és megtisztelő. Szülővárosomban, Székelyudvarhelyen a mai napig nagyon sokan gratulálnak és kérik, hogy meséljek nekik az élményeimről. Érzem a felelősségemet is ebben, hiszen nagyon sok külhoni, elsősorban székely fiatalnak éppen ez az álma, és nekik az én pályafutásom a példa. Csak biztatni tudom őket, és ha kell segítem is, mert székely-magyarként a magyar címert a szívünk fölött viselni és úgy pályára lépni, hatalmas büszkeség.”

PRISKIN Tamás – A felvidéki Komáromban (Komarno) született a 30 éves csatár, s gyermekként, 15 évesen került Győrbe, az ETO-hoz. Szlovák–magyar kettős állampolgár, s 63-szor szerepelt a magyar válogatottban.
„Kisgyermek voltam, amikor már a magyar válogatottságról álmodoztam, pedig Felvidéken éltem. Nem csoda, hogy óriási élményt jelentett számomra, amikor meghívást kaptam a nemzeti csapatba, s még ennél is nagyobb élményt jelentett, amikor először magamra húzhattam a címeres mezt. Az már csak hab a tortán, hogy ott lehettem a magyar válogatottal a legutóbbi Európa-bajnokságon.”

SZABÓ Szebasztián – Zentán felnőtt, Újvidéken felnőtté váló, Európa-bajnok úszó.
„A legnagyobb büszkeséget akkor éreztem, amikor most a budapesti Eb-n nekem szólt a Himnusz. Összességében is büszke vagyok rá, hogy magyarként Magyarországot képviselhetem a világversenyeken, és a vajdaságiak is örülnek a sikereimnek. Zentán egyébként a lakosság 85 százaléka magyar, de gyerekként nem foglalkoztunk vele, hogy ki szerb, ki horvát, együtt éltünk, együtt tanultunk. Ma már nem kerül szóba gyakran a múlt, de a tavalyi századik évfordulón édesapám felidézte, mit meséltek neki a nagyszülei Trianonról.”

SZÖLLŐSI-ZÁCSIK Szandra – A szlovákiai Komáromban született 69-szeres magyar válogatott kézilabdázó.
„Érdekes volt a helyzet, mert az első mérkőzésem a magyar junior-válogatottban éppen Szlovákia ellen volt. Nagyon izgatott voltam, amikor magamra húztam a magyar mezt a 2009-es, hazai junior-Európa-bajnokságon és a szlovákokkal szemben, szóval volt csavar a történetben. Vártam a bemutatkozást, mert két évet ki kellett hagynom előtte, hiszen korábban játszottam a szlovák nemzeti együttesben is és már tűkön ültem, hogy magamra ölthessem a magyar mezt és elénekelhessem a magyar himnuszt. Az pedig végképp megtiszteltetés volt, hogy a magyar felnőttválogatottban is pályára léphettem, akkora öröm, hogy azt el sem lehet mondani.”

DIÓSZEGI László – A Sepsi OSK elnöke.
„Nagyon sokat jelent számomra a magyar válogatott. Nem egyszer vagy kétszer, hanem több alkalommal is több ezer kilométert utaztam, hogy a nemzeti válogatott mérkőzésein részt vehessek. Voltam például Hollandiában is két találkozón, de 2016-ban, Franciaországban is három Európa-bajnoki mérkőzésen örülhettem együtt a magyar szurkolókkal a szép sikereknek. Csodálatos érzés volt együtt vonulni velük Marseille utcáin. A magyar zászló a nemzeti összetartozás, identitás szimbóluma. Úgy gondolom, hogy az anyaország a gyökér és mi, a határon túli, de határtalanul magyarok vagyunk a fa. Mi összetartozunk, hiszen ha a gyökér kiszárad, elvész a fa, és ez fordítva is igaz.”

Körkép.sk