Szász Emese: Azt üzenem mindenkinek, hogy senki soha ne adja fel az álmát

(..)

Az olimpiát megelőző esélylatolgatások során az első napra mindenki Hosszú Katinka neve mellé írt egy nagy felkiáltójelet. Mennyire bosszantotta, zavarta, hogy önnel igazából senki sem számolt? 

Nemhogy nem zavart, kifejezetten jól is jött, hogy csendben készülhettem életem harmadik olimpiájára. Hozzá kell tennem, ez volt az első olyan olimpia, amelyre tökéletes állapotban utaztam ki. Nem zavartak sérülések, mentálisan is nagyon rendben voltam. Visszatérve a kérdésre, Peking és London előtt sokkal többen tették rám az „esélyes” feliratú hátizsákot. Most ezt nem kellett cipelnem.

(..)

Néhány hónappal a történtek után mennyire emlékszik a riói részletekre? 

Érdekes, de magamtól nem nagyon. Ha visszanézem a történteket, könnyebben bevillannak képek, de magamtól nem tudok minden egyes momentumot felidézni. Azt azonban sosem felejtem el, hogy a döntőben hét tizenegyről kezdtem meg a felzárkózást. Ekkor már egyáltalán nem voltam ideges. Amolyan „föld feletti” állapotban vívtam. Olasz ellenfelem ekkor megijedt, majd néhány pillanat múlva mindenki engem ölelget, és a vállamon sír. Olimpiai bajnok lettem.

Az utóbbi mondatot milyen kimondani? 

Furcsa. Sokszor át kell gondolnom, hogy tényleg az vagyok, egészen biztosan elmondhatom ezt magamról? Nagyon furcsa, ugyanakkor roppant jó érzés. Főleg azért, mert eddigi pályafutásom során az egyéni aranyérem a felnőtt világ- vagy Európa-bajnokságokról hiányzik. Nyertem egy szekérnyi világkupát, többször vezettem a világranglistát, mégsem jött össze az egyéni arany a világversenyeken. Egészen Rióig.

(..)

Ha a gyermeke majd odaáll ön elé, és kijelenti, hogy élsportoló szeretne lenni, jó szívvel bólint rá? 

Az attól függ, milyen sportot választ. Amúgy örülnék neki, ha komolyan sportolna. Ez jó közeg, amelytől nagyon sokat kap az ember. Nem is kell feltétlenül olimpiai bajnoknak lennie. Elég, ha rendszert visz az életébe, fegyelmet tanul, és jobban érzi magát. Ezért érdemes csinálni az egészet.

Meg hogy példakép lehessen. 

Igen, de ennek súlya is van. És még mindig furcsa ezt állítani magamról. Annak ellenére, hogy valószínűleg ezzel a győzelemmel tényleg az lettem. Egyben azt is üzenem mindenkinek, hogy senki soha ne adja fel az álmát. Éppen az én történetem az ékes példája annak, hogy aki a lehetetlent nem próbálja meg, az a lehetségest sem éri el soha.

origo.hu – Szász Emese: Korbácsot és kalácsot is kaptam, amíg olimpiát nyertem