Silvia Knapiková: A „Modré z neba” műsoron sírunk, de a szomszédunkon nem segítünk

Silvia Knapiková a homonnai Vöröskeresztet igazgatja. Azt mondja, hogy az emberek ugyan sírnak a „Modré z neba” jótékonysági műsoron, de sokszor nem is sejtik, hogy a saját szomszéduk is segítségre szorulna.

(…)

A Szlovák Vöröskeresztre sokan csupán egy olyan szervezetként tekintenek, amelyik elsősegélynyújtást tanít a laikusoknak?

Ez az egyik fő feladatunk. Éppen úgy, mint a véradás is. (…)

    

Tudjuk, hogy a gyorsmentők általában tíz perc alatt érkeznek ki a helyszínre, ám az agy három perc alatt elhal. Ezért van szükség olyan emberekre, akik súlyos helyzetekben a lehető leggyorsabban tudnak reagálni.

(…)

Nagyon sok ember a humanitárius szervezetek segítségre van rászorulva. Ön szerint miben hibás az állam?

Én úgy vélem, hogy nemcsak az államban kell keresni a hibát, hanem bennünk, emberekben is. Eltávolodtunk egymástól. A családok összevesznek egymással. Az anyagiak léptek előtérbe, és elveszítjük az értékeinket. Sírunk a „Modré z neba” műsoron, de arról fogalmunk sincs, hogy esetleg a szomszédunknak is segítségre lenne szüksége.

Megváltoztak a családi kapcsolatok. Ez a kerület mindig is szegény volt, de gazdag volt a hagyományokban. Egykoron három generáció élt együtt egy családi házban. Manapság már csak a nagymama él a házban, mert a többiek elmentek. Azt várjuk, hogy a rokonainkkal mások törődjenek. Nekem hiányzik az, hogy legalább a szomszéd a szomszédjától megkérdezze: „Elmenjek a boltba bevásárolni? Van gyógyszere? Ellapátoljam a havat az udvarról?” Ez ugyanolyan mint az elsősegély – elég hozzá a két kezünk.

Úgy gondolja, hogy mindez azért van, mert rohanó világban élünk? Vagy egyszerűen ignoránsak vagyunk?

Szerintem hamis elképzeléseink vannak a saját halhatatlanságunkról és arról, hogy soha nem fogunk megöregedni, megbetegedni és mások segítségére szorulni. Csakhogy mi egy bizonyos ideig vagyunk itt, bárhol is fogunk élni a Földön.

(…)

Ígérgethet egy szociális munkás?

Semmiképpen. Semmi hazugság és áltatás. Annál rosszabbat nem csinálhatunk, mint amikor egy embernek fűt-fát ígérünk, közben tudjuk, hogy soha sem tudjuk majd teljesíteni. Ezzel csak a szenvedéséhez járulunk hozzá.

Mikor mondta először, hogy a segítségnek igenis van értelme?

Én folyamatosan ezt mondom. (…) Azonban emlékszem egy hölgyre, akit elsőként szállítottunk. A karácsonyi ünnepekkor volt. Haldoklott. Mi már az óriási fájdalmai közepette szállítottuk el. Kórházi ellátásra volt szüksége, a gyerekei pedig Angliában éltek. Akkor tudatosult bennem, hogy bármilyen akadályokat is gördít elém ez a munka, van értelme. Ezek az emberek itt születtek, felépítették az életüket, megérdemlik, hogy szükség esetén segítsenek nekik.

Az embernek ilyenkor mindig egy immobilis öregúr jut az eszébe, aki évekig nem tudott kijönni a lakásából, mert a szomszédok ellenezték a sík lépcsőfeljárót.

Egyszer, amikor a hatodik emeletre vittük fel egy beteg ágyát, azt üzente nekünk a szomszéd, hogy nehogy letörjük a virágját. Máskor, amikor szállítottuk az egyik hölgyet, akkor a szomszéd rosszallását fejezte ki, hogy felsértettük a gumipadlót. Azonban egyik sem kérdezte meg, hogy valamiben segíthetnének-e. Szerintem ez az ország teljesen másképp működne, ha jelen lenne az emberség és a megértés.

(…)

Aktuality.sk, Záchranárka: Plačeme pri Modrom z neba, ale susede nepomôžeme

Nyitókép: SČK