Mennyit ér? – Gundel Takács Gábor a vizes vébéről

Számtalan írás jelent meg már azzal kapcsolatban, hogy mibe kerül nekünk a vizes világbajnokság. Nem akarok ezekkel az írásokkal vitatkozni, mert nem vagyok a megfelelő ismeretek birtokában. De talán azzal is érdemes foglalkozni, hogy mit hozhat ez az esemény a konyhára.

Ebben a kérdésben sem elsősorban a számokról írnék, mert ebben sem vagyok a megfelelő ismeretek birtokában. Nyilván készülnek majd számítások arról, hogy mennyi jegy fogyott el, mennyivel nőt a turizmus bevétele.

Ami sokkal jobban érdekel, az nem mutatható ki számokkal.

   

Az ugyanis nem mérhető például, hogy az ide látogató külföldiek milyen élményekkel gazdagabban mennek haza, visszajönnek-e, mert jól érezték magukat. És közülük, akik döntéshozók, milyen döntést hoznak, amikor magyar emberekről, Magyarországgal kapcsolatos ügyekről kell dönteniük? És vajon mit mesélnek otthon rólunk és az élményeikről? Ennek hatására hány ismerősük kerekedik fel, hogy megnézze ezt az országot?

És azok, akik televízión nézik a közvetítéseket szerte a nagyvilágban, kedvet kapnak-e utazásra, amikor látják a Balatont, a Vajdahunyad várat, a Parlamentet, a Dunát, a várat? Amikor látják az uszodák hangulatát, kíváncsivá válnak-e, hogy kik ezek az emberek, akik ilyen szenvedélyesen szurkolnak?

És azok a magyarok, akik nézik az eseményeket? Magam a nyílt vízi úszáson és a Duna Arénában személyesen is megtapasztaltam, hogy a nézők csillogó szemmel, élményekkel gazdagabban távoznak a versenyekről. Láttam, hogy még az úszóversenyek délelőtti előfutamai után is mosolyogva távoztak a nézők,és sokan álltak sorba azonnal, hogy újabb jegyet vegyenek a következő napok valamelyikére, mert újra az élmény részesei akarnak lenni.

És akkor még nem is beszéltünk az úszóversenyek esti programjáról, amikor még akár a magyar himnuszt is elénekelhették. Nem beszéltünk a vízilabda meccsekről sem, arról, amiben mi vagyunk a világ legjobbjai, még akkor is, ha nem mi nyerünk. Látni a tévéközvetítések során is a sok-sok kifestett, sállal, zászlóval és egyéb szurkolásra alkalmas eszközzel felszerelt embereket – és ami még fontosabb, gyerekeket. Ezek az emberek legközelebb is jegyet váltanak majd sporteseményekre.

Ezek a gyerekek örökké szurkolókká válnak és ki tudja, ki lesz közülük sportoló, sportvezető, ki lesz közülük majd egyszer szponzor, közülük hány fogja majd maga is elvinni a gyerekét sporteseményre, vagy viszi majd el egyszer egy uszodába, sportpályára, sportcsarnokba, hogy sportoljon?

Amikor a Duna Arénában a versenyek és az eredményhirdetés lebonyolítását próbáltuk, magyar kisgyerekek alakították a sportolókat. Úgy vonultak be zenére, mint a nagyok, majd leúszták a távot abban a medencében, amely Hosszú Katinkára, Cseh Lacira és a világ legnagyobb úszóira várt. A végén ugyanúgy integettek, és a dobogón ugyanúgy vették át az érmek szerepét pótló akkreditációs kártyájukat, mint a hőseik.

Láttam az arcukon az átszellemült boldogságot. Láttam rajtuk, hogy elképzelik, átélik, hogy ők a világ legnagyobb úszói. Olyan élmény volt nekik, ami olyan messzire repítheti őket, hogy egyszer mindez a valóságban is megtörténhet velük. Mennyit ér, ha ez az élmény olyan erőt ad, ami valamelyiküket egyszer egy igazi világbajnoki éremig elkíséri?

(…)

Német, amerikai, angol, ausztrál kollégák kérdés nélkül, maguktól mondták nem egyszer: Gábor,a szervezés remek, Gábor, ez helyszín gyönyörű, Gábor ilyen szurkolást még nem láttunk sehol.

(…)

Nekünk magyaroknak, egy ilyen kicsi országnak, kicsi nemzetnek nem sok kitörési lehetőségünk van, de a sport egyértelműen az. Nem csak a sportsikerek, de az ilyen események megrendezése is. Most jó magyarnak lenni itthon, és külföldiekkel egy társaságban egyaránt.

Ez mennyit ér?

SZEMlélek – Mennyit ér? Gundel Takács Gábor a vizes vébéről