Jacob L. Shapiro: Európa felélesztése, a hősies téveszme

Az Európai Unió az, amit Leo Strauss politikai filozófus „hősies téveszmének” nevezett. Egy nemes álom, egy olyan álom, amely szerint az egyetlen dolog, ami a békéhez kell, az a prosperitás megosztása. És Európa meg is élte ezt az álmot.

A 2008-as világgazdasági válság nehézségei azonban megmutatták, hogy mennyire is alapozta meg az EU jövőjét ez a közös jólét. A Unión belül manapság látható belső harcok egyesek számára az utolsó erőfeszítéseket jelentik annak érdekében, hogy az EU-t olyan hatalommá tegyék, amely szuverén és hatékony politikai entitás lehet. Nem valószínű, hogy sikerrel járnak.

(…) A húzd meg – ereszd meg játékok nem annyira szokatlanok az olyan bürokratikus rendszereknél, mint az EU, de figyelmen kívül hagynak egy megkerülhetetlen dilemmát: a kontinens lakossága nem egy egységes európai nép, hanem azt számos, nagyon különböző népcsoport lakja. Ennek a dilemmának a meg nem értése tükröződött Emmanuel Macron francia államfő Le Pointnak adott interjújában is. Amikor megkérdezték tőle, hogyan akarja feléleszteni Európát, az első válasza az volt, „Én hiszek Európában”. Az EU-ban hinni azt jelenti, hogy Európa politikai egységként való létezése nem tényből, hanem reményből fakad. (…) De a remény nem tartós körülmény.

    

(…) Valójában a gond az, hogy amiről Macron beszél, az nem létezik. Az említett interjú egy adott pontján a francia elnök arról beszél, hogy Európa visszanyeri szuverenitását. A kérdező visszahőkölt, és meglepődve jegyezte meg, hogy Franciaország proeurópai elnöke a sajtóval folytatott első nagyszabású interjújában szuverenitásról beszél. Macron, mint hívő, azt válaszolta, hogy Európát kontinensként látja, az „amerikai és a kínai hatalmakhoz hasonlónak”.

Szűkebb értelemben Macronnak igaza van. Az EU GDP-je 16 billió dollár, ami csak kicsit marad el az Egyesült Államokétól (18,6 billió dollár), és megelőzi a kínait (11,2 billió dollár). Összességében az EU 500 millió lakossal rendelkezik, így Kína és India után ez a harmadik legnépesebb „ország” a világon.

Az EU azonban nem ország, és nem is lesz az. Ha Európa ország lenne, a német adókból fizetnék ki a görögök adósságát. Ha Európa egy ország lenne, hadseregét Lengyelországba vezényelnék, hogy megvédjék annak határait Oroszországtól. Ha Európa egy ország lenne, a szabályok mindenkire vonatkoznának: Franciaország nem hagyhatná figyelmen kívül a deficitre vonatkozó európai szabályokat, Lengyelország pedig fekete bárányként viselkedne az igazságszolgáltatási reformok miatt.

Ha Európa egy ország lenne, a román hajlandó lenne meghalni, hogy megvédjen egy spanyolt. Nincs kétségem afelől, hogy minden országban vannak jóakaratú emberek, akik nem akarnak másokat szenvedni látni. De van különbség a passzív remény és az aktív áldozat között, amit ugyanazon közösség tagjai védelmében vállalunk.

(…) Még az európai  integráció legkeményebb támogatói is nemzeti büszkeséget éreznek saját országukban. Franciaország, Németország és a többi nyugat-európai ország volt a nacionalizmus bölcsője, és még az EU legszenvedélyesebb támogatói sem mondanának le nemzeti identitásukról. És mégis, ma ezek a vezetők szemben állnak nacionalistáikkal, ami kétségkívül a kontinens mocskos történelmének a következménye.

Végtére is, nemrég még voltak olyanok, akik Panzer hadosztályokkal és nem neoliberális kereskedelmi szervezetekkel próbálták meg meghódítani Európát. De talán többről van itt szó, mint a múlttól való félelem. Talán vágynak arra, ami a múltban megvolt. Talán a Nyugat-Európai országok nosztalgikusak lettek, és szomorkodva tekintenek vissza azokra az időkre, amikor az európai nemzetállamok uralkodtak a világon. És tudatában vannak, hogy ha ezt vissza akarják szerezni, az egyetlen út, ha Európa hatalmas földrajzi, katonai és gazdasági erőforrásait felhasználják és 51 helyett egyetlen célt tűznek maguk elé.

És ott vannak a hazugságok, amelyek miatt nehéz Európáról beszélnünk. Az oly sokszínű kontinens szeret régiókban gondolkodni: Nyugat-Európa, Kelet-Európa, Észak-Európa, Dél-Európa. (…) De még ha ezek az elnevezések nagyrészt megmagyarázhatják Európa megmagyarázhatatlan dinamikáját, összetettségét nem tudják. (…)

Az olyan országok, mint Lengyelország és Magyarország, amelyeket a Geopolitical Futures-ben Kelet-Európához sorolunk, visszaszorították az EU-t. A mélyebb integráció hívei gyakran próbálják kivételként feltüntetni Magyarországot és Lengyelországot, hogy mások ne a lehetséges jövőbeni tendenciák megtestesülését lássák bennük.

Nem látják be például, hogy Lengyelország és Magyarország részéről (…) a menekültek befogadásának elutasítása nem kivétel volt, hanem ez a trendnek a jele (gondoljunk csak a Brexitre).

Ők [Nyugaton] azt mondják Lengyelország nem Kelet-Európa nyelvén beszél, Magyarország kormánya pedig nem a magyar nép igazi vágyairól beszél. Azt mondják, hogy Európa népei Európa-pártiak, és Brüsszel feladata, hogy megvédje a tolerancia, az egyenlőség és a szabadság elveit, és ha mindenki követi a szabályokat, Európa újra uralkodni fog a világon.

És igazuk van abban, hogy Lengyelország nem kelet-európaiul beszél, és Magyarország nem Románia szempontjából érvel. De Franciaország és Németország is képtelen Kelet-Európa szempontjából nézni a valóságot. (…) Míg Nyugat-Európát a második világháború után amerikai dollár-milliárdokból újjáépítették, Kelet-Európa a vasfüggöny mögé szorult.

Most Kelet-Európa emelkedik fel: a kontinens legöntudatosabb, függetlenségét leginkább védelmező és gazdaságilag leggyorsabban fejlődő régiója. A varsói kormány alapvetően nem ellenzi az EU-t, de szeretne tisztességesen és keményen reagálni, amikor Brüsszel kettős mércéjével találkozik.

Az EU-t nem azért hozták létre, hogy liberális és demokratikus Európát hozzanak létre. Az EU célja, hogy hátrakösse Németország kezét (és összeláncolja a franciákéval), hogy a kontinens ne szakadjon ketté, mint az első és második világháborúban.

Az olyan országok, mint Lengyelország nem akarnak lemondani szuverenitásukról egy olyan intézmény kedvéért, amelynek nincs oka, hogy törődjön vele, leszámítva egy darab papírlapot, amely ennek ellenére ezt állítja. Miért akarná Lengyelország egy olyan bizottság kezébe adni sorsát, amelyben minimális a lengyel tagok száma, és amely nagymértékben kizárja Varsót a döntéshozatalból? (…)

Az EU nemes álmának azonban nem kell meghalnia az EU-val együtt. A béke soha nem örök állapot. (…) Az egyetlen dolog, ami biztos, hogy Európa jövőjét ugyanúgy döntik majd el, ahogy eddig: Londonban, Párizsban, Berlinben, Varsóban, Budapesten, Belgrádban, Rómában…

Az EU annyi állsáfoglalást adhat ki, amennyit csak akar, és nyilván beveti majd a Maastrichti Szerződés összes cikkelyét azok ellen, akik nem fogadják el bürokratikus intézményeit. Most Lengyelország van célkeresztben, azért, mert Lengyelország megváltoztathatja Európa hatalmi egyensúlyát, függetlenül attól, hogy Brüsszel ezt jóvá hagyja, vagy sem. (…)

GeopoliticalFutures.com, Revisiting Europe, the Heroic Delusion

Nyitókép: worldbulletin.net