A választók egy bizonyos részének hiányzik a régi politika a kerületi struktúrákkal, intrikákkal, vezérekkel és reformátorokkal, akik azért el is értek valamit.
Mikuláš Dzurinda aktivizálta magát az utóbbi időben. Csak az elmúlt hónapban három nagy interjút is adott a szlovák és a cseh sajtónak, amelyekben nemcsak emlékezik, hanem értékeli is a politikát, gazdaságot, migrációt, a közéleti portfóliót. A legszebb az egészben, hogy „nem zárja ki“ belpolitikai visszatérését sem.
Lefordítva ez azt jelenti, hogy jönne is, csak a nemzetnek szépen meg kellene őt kérnie. Milyen kedves. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy a körülmények sok tekintetben kedvezőek számára.
A választók egy bizonyos része számára hiányzik a régi, oly sokszor leköpdösött pártpolitika a kerületi struktúrákkal, intrikákkal, vezérekkel és reformátorokkal, akik bár nem mindig voltak elvszerűek, de célt értek és eredményeik is voltak.
A legfontosabb természetesen, hogy Dzurindának van kedve hozzá és úgy érzi, van is mit mondania és átadnia az országnak. Kommunikációs szinten ráadásul tapasztalt pofi és képes ráérezni a kor kihívásaira. Talán nem véletlen, hogy bagatellizálja a lengyel és a magyar kicsapongásokat, osztja az enyhén populista szótárat az elit csődjéről, az elburjánzó politikai korrektségről és a xenofóbok és fasiszták túlzott megbélyegzéséről.
Ráadásul már Robert Fico is hívja őt a ringbe, így úgy tűnhet, minden a megfelelő irányba halad, vagy mégsem?
Nem. Mert aki konkrétan Dzurinda után áhítozik, az elsősorban szentimentalitás által vezérelt, ami a valósággal való első konfrontációval elillan. Ez olyan, mintha kinyitnák a húsz évvel ezelőtti újságot, amikor a hőskorszakukat élték, vagy amikor Karol Polákot hallottuk a háttérben, ahogy a szlovák-spanyol kvalifikációs mérkőzést kommentálja.
A várakozás után gyorsan jön a csalódás. Az emlékezés optimizmusának leple alól kibukik mindaz a rossz is, amiről nem volt idő elfeledkezni. Akarva akaratlanul megmutatkozik az aktuálpolitikai hiányosság, és kiderül, hogy mindaz, ami 2006-ban jó volt, ma már valahogy nem elég.
Nem mintha nem lenne elég példa azon politikusokra, akik hosszú távollét után győzelemittasan tértek vissza.
(…)
Boris Kollár és Marian Kotleba a parlamentben bizonyítják, hogy a választóknak viszket a tenyerük az új, eredeti és buta dolgokra. Mivel a demokrácia mindezt meg is adja, könnyen lesújthatnak.
És rögtön ezután elérkezhet Dzurinda napja.
SME – Peter Tkačenko: Pán učiteľ, Dzurinda sa hlási!
Nyitókép: Archív
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.