Berlin, 2017. szeptember 25., a német választások másnapja. Sajtókonferencia. Daniel Sturm újságíró: „Schulz úr, kizárja-e, hogy miniszterként belépjen Merkel asszony vagy egy CDU/CSU vezette kormányba?” Martin Schulz: „Igen, teljesen világos! Nem lépek be Angela Merkel kormányába.” Ehhez képest tegnap a vihart arató Schulz úgy állt fel a tárgyalóasztaltól, hogy külügyminiszteri posztot kap az új Merkel-kormányban.
Németország nem felejt: a maliciózus Bild szerint Schulzon úgy marad rajta ez a mondat, mint cipőtalpon a rágógumi. Az EU – benne a Bem rakparttal – pedig kap egy ugyan több nyelven folyékonyan beszélő, de mégis végzettség nélküli, ráadásul politikailag elfogult főkülügyért.
Meglehet, nagyokat zuhan mostanság az adott szó részvényárfolyama a frankfurti börzén, de régen nem a hitelesség volt már itt a lényeg. Hanem a kármentés. Megmutatni, hogy mégis össze tudnak hozni egy kormányt, hogy az EU vezető hatalma nem olyan, mint a kabinetalakítással több száz napig bíbelődő Belgium vagy Hollandia. És persze mi más, mint a hatalom megtartása. Az utolsó esély a felszínen maradásra a nagyon csúnyán elmért 2015-ös migránsválság után, ami tavalyra történelmi mélypontra juttatta a keresztény uniópártok és az SPD támogatottságát. Egyben egy már nem fiatal generáció alighanem utolsó közös próbálkozása: a három pártvezető közül Merkel 63, Schulz 62, a bajor Seehofer pedig 68 éves.
„Új kezdet Európának. Új dinamika Németországnak. Új összetartás országunknak” – ezt állítja magáról a koalíciós szerződés (amely akkor lesz papírkötegből valóság, ha a 463 ezer szociáldemokrata párttag többsége is jóváhagyja). Szép szavak. De Emmanuel Macron legyen a talpán, aki névértéken is veszi őket. Azt, hogy mennyire nehéz lesz a következő évek koalíciós együttműködése, már csak az is sejteti, milyen bajosan született meg a megállapodás, noha 2013 óta ugyanezek a pártok irányítanak Berlinben.
Az adok-kapok részeként senki sem mehetett haza üres kézzel, az SPD a végsőkig nyomta, mint süket a csengőt, hogy a befogadottaknak minél szélesebb családegyesítési jogköreik lehessenek, a CDU nem adta meg a bajoroknak, hogy legyen migránsbefogadási plafon, de Seehofer egy megerősített „szuper-belügyminisztérium” tárcavezetőjeként kistafírozva ülhetett fel a müncheni gépre.
Németországnak, a német gazdaságnak ma nem megy rosszul. Erre alapozhat az új kormány. A közhangulatra már nem annyira: a felmérések szerint a nagykoalíciónak nem lenne többsége, ha most lennének a választások. A felszín alatt felsejlenek a problémák. Afrikában, a Közel-Keleten sokaknak ma is vonzó célpont Németország – esetleg egy átszállótikettel a Keleti pályaudvaron. Nem véletlen, hogy Seehofer kijelölt utóda, Markus Söder saját bajor határőrség, illetve menekültügyi és (horribile dictu!) kitoloncolási hivatal tervével készül az őszi tartományi választásokra.
Merkelnek azt is bizonyítania kell, hogy integrálni tudják a befogadott csaknem kétmillió idegent. Németországban 2016-ra 860 ezer lakás nélküli embert írt össze a statisztika; nem feltétlenül hajléktalanokat, a tömegszállásokon élők is idetartoznak. Most 1,2 millióra várják ezt a számot. Óriási a lakáshiány, sok helyütt a tősgyökeres németeknek is megfizethetetlenek a lakbérek, nemhogy a bevándorlóknak.
Mintha Merkel azt gondolta volna, jó lesz nekik a konténerház, akár évekig is. Félmillió munka nélküli menekültről tudnak, de sokan nem regisztráltak. Őszintén drukkolhatunk az új német kormánynak, hogy tudjon velük valamit kezdeni. Nem Merkel, hanem magunk miatt. Mert sok százezer frusztrált, illúzióját vesztett gyökértelen ember a schengeni övezeten belül – ez maga az időzített bomba.
Nyitókép: magyaridok.hu
Megosztás:
Tetszett önnek ez a cikk?
Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.