Agócs Gergely: A modern média kihalásra ítélte a mesemondást

A cigányok még mesélnek, a magyarok már nem mesélnek egymásnak – mondja Agócs Gergely népzenész-néprajzkutató a Mandinernek, aki szerint a modern média kihalásra ítélte a mesemondást, a kulturális sokszínűség csökkenése pedig az életközösség összeomlása felé mutat. Mandier–interjú.

(…)

Melyik a kedvenc meséje?

   

Sok kedvenc mesém van. Most épp nagyon szeretem a Zsíros-bujdos Balázs meséjét, amit nem ismer a tévénéző közönség, mert nem lehet összefoglalni hét percben, a Magyar népmesék sorozatban nem lehetett jól medializálni. Istvánffy Gyula gyűjtötte Parádon, 1890-ben.

A modernitásban a mesét este felolvassuk a gyereknek…

Nem, a modernitásban a mese az egy rajzolt képsor, amit mutat a televízió.

(…)

Hogyan jegyzi meg ma egy mesemondó a rengeteg mesét?

A mai ember sosem hallgatott mesemondást, ezért ezt nehezen tudja elképzelni… Biztos, hogy kell egy narratív tehetség ahhoz, hogy valakiben ezek a történetek megragadjanak. És ha az ember gyerekkora óta hallgatja a meséket, akkor meg is jegyzi azokat. Régen márpedig így volt. Általános tapasztalatom azoknál a közösségeknél, ahová visszahívnak mesét mondani, hogy azt szeretnék, ha egy korábban elmondott mesét mondanék el újra. A közönség nagyrészt gyermekekből áll, de megjegyzem halkan, hogy ha egy gyerektáncház végén mesét mondok és jönnek a szülők, akkor az apukák és anyukák sokkal figyelmesebben hallgatják a történeteket, mint a gyerekek. Szóval, a kérdésre, hogy mit meséljek, még sosem kaptam olyan választ, hogy meséljek olyat, amit még nem meséltem.

(…)

Mi a napi meló egy mesetanfolyamon?

Ez egy hatvan órás, öt hónapos tanfolyam, posztgraduális, akkreditált képzés, felsőfokú végzettség az előfeltétele, hiszen itt a meséről egyetemi szintű tudást adunk át. Ketten visszük az órát Raffai Judit szabadkai kollégával, de előad itt a mesterünk, Voigt Vilmos professzor úr, a nemzetközi népmesekutatás egyik vezéregyénisége is. (…)

Csak sajnálni tudom, hogy a felsőoktatásban megvalósuló pedagógusképzés ma Magyarországon ezen a területen 1935-öt ír, és a legtöbb képzési helyszínen még nem jutottak el odáig, hogy felismerjék az élőszavas mesemondás megkerülhetetlenségét. Gyakran meghívjuk a még élő, hagyományőrző mesemondókat is.

Ők mennyien vannak?

Nem lehet tudni… de jó lenne, ha tudnánk! Én tucatjával ismerek ilyen embereket. Ők valójában tanúhegyek, akik megmaradtak a saját környezetükben, és valami csoda folytán fogékonyak voltak erre a szóbeli kultúrára.

Nekik helyben van még hallgatóságuk? Van kinek mesélniük?

A cigányok körében még van, a magyarok már nem mesélnek egymásnak. Valójában ezt a mesemondói gyakorlatot a televízió szüntette meg, mindenhol, még a legeldugottabb havasokon is.

Az, hogy ezt feltámasszuk, utópia?

Az a cél, hogy a mesemondás hagyományát – igaz, már a közművelődés finomra hangolt hálózatának keretein belül – életben tartsuk. Szóval az „ahogyanokat” és a „miérteket” is értelmezve hosszú távon életben tartsuk gyakorlatot.

(…)

Egyszer arról beszélt egy interjúban, hogy régen körülvette az embereket a hagyományos kultúra, nem volt szükség cédére például. Jól értem, hogy szívesen visszahozná ezt a világot?

A világ attól szép, hogy sokszínű. A gazdagsága révén szép. És nem tudunk olyan életközösséget mondani a természetből, amelyben ne érvényesülne az a szabály, hogy a diverzitás csökkenése az adott életközösség összeomlása felé mutat. Ugyanez vonatkozik a kultúrára is.

Amíg egy száz évvel ezelőtti magyar faluban egy gyermek megtanult egy nótát, addig jó esetben harminc-ötvenszer hallotta. Tízszer az apjától, anyjától, más rokonoktól, mulatságban, nagypapa születésnapján… S ahányszor hallotta, mindig egy picit másképp. Ezzel szemben mi, ha John Lennontól meg akarjuk tanulni az Imagine-t, a lejátszó mindig ugyanúgy fogja lejátszani azt. Így aztán a nótát megtanulni nincs lehetőségünk, csak a felvételt imitáljuk. S akkor lehet méricskélni, hogy az imitálás kinek sikerül jobban. Ehhez képest a hagyományos kultúra hihetetlen sokszínű.

(…)

A posztmodernek azt szeretnék, hogy mindenkinek csak szabadon választott kötelékei lehessenek, mert a korábbi kötelékek, amelyek adottak, elnyomnak. Nem választottuk őket szabadon.

Ez akkora marhaság, mint a ház! Mindenki valahova születik, egyelőre nem valami gép löki ki az embereket! Születünk valahová, egy adott családi közegbe, egy országba, egy régióba, egy településre. S ha netán árvaházban növünk fel, akkor is lesz egy nyelv, amit először megtanulunk. Meg egy hely, amit az első hét évben otthonunknak nevezünk. Ezek olyan meghatározottságok, hogy bármit is teszünk, nem tudunk tőlük elvonatkoztatni, amíg csak élünk, végig determinálják az önképünket, irányba állítják a tudatunkat.

Az identitás választhatóságáról értekező szólamok szerintem ostoba, tudománytalan utópiák, értelmes átgondolást nélkülöző tézisek. Köthetek bármilyen sapkát a fejemre, ragaszthatok magamra raszta-hajat, leereszthetem a nadrágom ülepét a térdemig, nem leszek jamaikai néger. Rossz hírem van: nem fog sikerülni. E kellékekkel körbepakolva is ugyanannak a mondjuk kiskunfélegyházi tanyás gazdának leszek a dédunokája. Lehet, hogy az olyan olvasztótégelyekben, mint az Amerikai Egyesült Államok, könnyen jut eszébe valakinek egy ilyen gondolat, hogy ő nem akar tartozni a saját gyökereihez, vagy hogy az identitás nem fontos.

Csak aztán, amikor megszületik az első a gyereke, azon fog tűnődni, hogy el kéne neki mondani, hogy te ki vagy, fiam. Vagy majd ha 18 éves lesz, eldönti? Persze! Nézzük meg a magukat 18 évesen eldöntő, a magukat felnőtt korban meghatározni próbáló embereket, hogy milyen szerencsétlenek, milyen nehezen boldogulnak ebben az életben. Szóval a szeretet, kétezer éve, pontosabban 2018 éve: az a fontos.

Agócs Gergely (1969, Érsekújvár): népzenész, etnográfus, a Hagyományok Háza munkatársa. Kamaszkora, 1985 óta gyűjt népdalt. Elsősorban dudán, furulyán és tárogatón játszik, de más hangszerek sem idegenek a számára. 1997-ben végzett az ELTE néprajz szakán, szakdolgozatát is Pál István személyéből írta. Összehasonlító folklorisztikából doktorált. Tagja a Fonó zenekarnak. Ő vezette a Fonó Budai Zeneház Utolsó Óra népzenegyűjtő programját.

Mandiner.hu, Agócs Gergely: A magyarok már nem mesélnek egymásnak

Fotó: Román Péter és Zsugonits Gábor