Leonóra, Inez
  • HUF: 367.63
  • USD: 1.19
  • -1 °C
  • 10 °C
Szemle

Visszajátszuk a történelmet – Egy halálos fegyver születése: a torpedó

A „torpedó“ kifejezés mai értelemben egy olyan szivaralakú víz alatti fegyvert jelent, amely saját meghajtással, valamint egy – a cső elülső részében elhelyezett – robbanótöltettel rendelkezik és a kiszemelt célponttal való érintkezésnél robban. Ezen fegyverrendszer vizsgálata azonban, főként hadtörténelmi összefüggésben felettébb óvatos megközelítést igényel, ugyanis a 19. században a “torpedó” szó általánosan az úszóaknák és vízibombák mindenféle fajtájának a megnevezésére volt használatos.

 

Először az amerikai mérnök és feltaláló Robert Fulton (1765-1815) használta a “torpedo marmorata” kifejezést – ami egy rájafaj a zsibbasztó ráják családjából – és ez alatt egy kicsi, robbanóanyaggal megrakott vízi járművet illetve csónakot értett, mely az ellenséges hadihajók elsüllyesztésére szolgált.

 

Visszajátszuk a történelmet

A vasárnaponként megjelenő cikkeinkben érdekes történelmi eseményekkel és tényekkel ismertetjük meg olvasóinkat egy fiatal felvidéki hadtörténész jóvoltából.

 

Első (bal-)sikerek

 

Az Amerikai Függetlenségi Háború (1775-1783) alatt többek közt Philadelphia és New York mellett kerültek különböző úszóaknák használatra, ezek azonban olyannyira irányíthatatlannak bizonyultak, hogy a bevetésük több fejfájást okozott, mint sikert. Nagy számban használt stacionális, vagyis a vízen lebegő torpedókat a cári orosz haditengerészet a krími háborúban (1853-56), hogy ezáltal nagyobb védelmet biztosítson a kikötőben veszteglő hajói számára a túlerőben lévő angol-francia flottával szemben.

 

A névadó: „torpedo marmorata“, vagyis márványos zsibbasztó rája. Hasonlósága a mai torpedókkal igencsak csekély (wiki commons)

 

Alig öt évvel később, amikor az amerikai kontinensen kitört a polgárháború Észak és Dél között, az új fegyver első igazi virágkorát élte; a háború 1865-ös végéig a harcoló felek összesen 28 hajót süllyesztettek el, további 12-t megrongáltak. Fontos megemlíteni, hogy a torpedó ezen korai verziói – valójában víziaknák – nagyon megbízhatatlan és főképp primitív konstrukciók voltak, melyek semmiféle meghajtórendszerrel nem rendelkeztek és ezáltal mozgékonyságuk teljesen beszűkült.

 

A gyakorlatban egy csónak vagy egyéb vízi jármű segítségével az ellenséges objektumhoz szállították őket, ahol a robbanótöltetet egy rúd segítségével az ellenfél hajójára erősítették. Ez nem sok sikerrel kecsegtető manőver volt. Ebből a szemszögből nézve az új fegyver nem jelentett igazi haditechnikai áttörést, ugyanis a torpedó elsősorban egy védelmi és nem támadó konstrukció maradt.

 

A Konföderáció “CSS Hunley” nevű kezdetleges tengeralattjárójának keresztmetszete. A legalsó kép jobb oldalán látható az ún. “rúdtorpedó” (wiki commons)

 

Az úgynevezett „rúdtorpedó” egyik leghíresebb bevetésére 1864 februárjában került sor, amikor a Déli Államok „CSS Hunley” nevű kezdetleges tengeralattjárója egy rúdtorpedóval elsüllyesztette az Északiak gőzmeghajtású „USS Housatonic” hadihajóját. A detonáció azonban a támadókra is végzetesnek bizonyult, ugyanis a rezgéshullám a „CSS Hunley”-t is a tengerfenékre küldte. Az akcióban a teljes személyzet, nyolc tengerész, vesztette életét.

 

A Konföderáció “CSS Hunley” nevű kezdetleges tengeralattjárója Conrad Wise Chapman
olajfestményén. Az ún. “rúdtorpedó” egyik legnagyobb sikerét érte el a hajónak hála, bár az
akcióban a “Hunley” is odaveszett (wiki commons)

 

A “salvacoste”-től az “aknahajó”-ig

 

A támadó jellegű torpedó ötlete Giovanni Luppis nevéhez fűződik. Az Osztrák–Magyar Haditengerészet olasz származású tisztje már 1860-ban kifejlesztett egy propellermeghajtású rendszert, melynek a “salvacoste”, vagyis a „partvédő“ nevet adta. A kis méretű, robbanószerrel megrakott és egy óramechanizmussal hajtott csónak azonban nem keltette fel a Császári-Királyi Hadügyminisztérium figyelmét, így Luppis találmánya végül nem került tesztelésre.

 

Ellentétben azonban a kor többi tehetséges mérnökével, Luppis elkerülte az akkor oly tipikus feltalálósorsot és ötlete nem merült a feledés homályába. Az akkoriban szabad királyi város Fiume (ma Rijeka, Horvátország) polgármesteréhez fűződő jó kapcsolatainak hála hamarosan megismerkedett az angol mérnök és üzletember Robert Whitehead-del, akivel közösen sor került a “salvacoste” továbbfejlesztésére. Az első próbamodell “Minenschiff”, azaz “aknahajó” név alatt került bemutatására. A Császári-Királyi Haditengerészeti Komisszió most már nagyobb érdeklődést mutatott az új fegyver iránt, így a torpedó neve örökre összefonódott Luppis és Whitehead nevével.

 

A fiumei torpedógyár – Stabilimento Tecnico Fiumano (wiki commons)

 

A Whitehead-torpedók meghódítják a világot

 

A legkorábbi Whitehead-torpedó inkább egy fémből készült tonhalra hasonlított, mint egy fegyverre. A 3,56 méter hosszú és 35,5 centiméter széles fegyverrendszer meghajtását egy sűrített levegő által működtetett propeller biztosította, amivel a “fémhal” akár egy 600 méterre levő célpontot is képes volt elérni. A robbanótöltetet cellulóz-nitrát, ismertebb nevén lőgyapot alkotta. Az első potenciális vásárló nem volt más, mint az Osztrák-Magyar Haditengerészet.

 

A Whitehead/Luppis-féle torpedó egyik legkorábbi verziója a bécsi Hadtörténeti Múzeumban (HGM; a szerző felvétele)

 

Habár a Monarchia állandó pénzhiánnyal küszködött és mindenféle katonai újítástól ódzkodott, az 1866-os porosz-osztrák háborúban elért tengerészeti sikerek felértékelték az addig gyengécske haditengerészet szerepét. 1866. július 20-án a Wilhelm von Tegetthoff vezette osztrák hadihajók fényes győzelmet arattak Lissa-nál a tőlük jóval erősebb és modernebb olasz flotta felett. Tegetthoff eltökélt célja volt a háború után a Császári-Királyi Haditengerészet megreformálása illetve ütőképesebbé tétele.

 

A torpedó meghajtását biztosító propeller (hajtócsavar) gyengesége a fegyver hatósugarát
kezdetben nagyban korlátozta (HGM; a szerző felvétele)

 

Az osztrák kormány azonnal megvásárolta a torpedó gyártási jogait, így Whitehead 1881-ig 100 darabot szállított le a Monarchiának. 1871-ben Nagy-Britannia, 1872-ben Franciaország és Olaszország, 1873-ban Németország, végül 1876-ban Oroszország és az Oszmán Birodalom is leadta rendelését. Az igazi üzletet az 1877/78-as orosz-török háború hozta, ugyanis a Whitehead-torpedó első alkalommal került harci bevetésre.

 

1877 májusában a Duna deltájában orosz torpedónaszádok elsüllyesztették a török “Seife” ágyúnaszádot; 1877 januárjában pedig a szintén török “Intabah” került a tenger fenekére, miután két torpedótalálatot kapott. A siker igazi vásárlási lázat indított el, az említett európai nagyhatalmak mellett Görögország, Belgium, Portugália, Chile és Argentína is a Whitehead-torpedók beszerzése mellett döntött. A fiumei torpedógyár, a „Stabilimento tecnico Fiumano”, alig nyolc év alatt több mint 1 100 torpedót gyártott le és értékesített.

 

Whitehead-torpedó bevetése a századfordulón (1900. május 12.) – 00:45-től látható

 

További fejlesztések

 

Időközben a fejlesztési munkálatok sem álltak le. A fő cél minél nagyobb, gyorsabb, stabilabb és főként minél erősebb torpedók előállítása volt.  A hatótávolság növelését 1898-tól immár két propeller biztosította, melyek egymással ellentétes irányba forogtak. Egy másik újítás az Osztrák-Magyar Haditengerészet mérnökének, Ludwig Obry-nak a találmánya, az úgynevezett „Gyroskop”, volt, ami a torpedó vízmélységét volt hivatott szabályozni. Az első torpedóknak ugyanis komoly problémát okozott az állandó mélység betartása. Már egy kisebb hullám is elegendő volt és a fegyver stabilitását vesztve a célt is hamar eltéveszthette. Ezt a hiányosságot pótolta Obry mélység- és stabilitás-szabályózó szerkezete.

 

A torpedó erejét szépen szemlélteti ez a századfordulón (1900. május 12.) felvett robbanás

 

Az Első Világháború kitöréséig a Whitehead-torpedókat hat különféle verzióban gyártották és értékesítették, méghozzá: MK1, Mk1B, Mk2, Mk C típus, MK 3 A típus, végül Mk5. Maguk a háborús évek már nem hoztak nagyarányú fejlesztéseket, csak 1918 után került sor újabb technikai előrelépésre. A torpedó, létének első száz éve alatt, egy otromba és leginkább védelmi feladatokra alkalmas rendszerből egy csendes, precíz, hatásos és főképp rettegett fegyverré nőtte ki magát.

 

Orbán Gábor

Nyitókép: A többek között Argentínának eladott 30 cm-es torpedó máig megmaradt példánya a bécsi Hadtörténeti Múzeumban (HGM; a szerző felvétele)

 

 

A szerzőről:

Orbán Gábor, csallóközi születésű hadtörténész. Tanulmányait Bécsben végezte, ahol 19 éves kora óta él. Az Osztrák Szövetségi Hadsereg munkatársa; Ausztriában, Németországban és Magyarországon is publikál.

 

 

 

A cikk-sorozatban megjelent korábbi tartalmak:

 

Visszajátszuk a történelmet: Az S.M.S. „Szent István“ kálváriája

 

Új cikk-sorozat indul a Körképen! Visszajátszuk a történelmet

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!

Kommentek

Kövessen minket