Zlatica Kušnírová: Semmit sem vizsgáltak ki, az utcák elcsendesedtek, nekünk pedig tovább kell élnünk mindezzel

(…)

Több nehéz helyzetet élt át, mindez azonban nem törte meg, s továbbra is erős nőnek tűnik. A tragédia után nem vonult háttérbe, hanem nyilvános szerepléseket vállalt. Mégis honnan veszi az energiát?

Nem tudom. Amikor először szerepeltem nyilvánosan, óriási problémákkal küzdöttem. Aztán mintha valami történt volna, s azóta nem harcolok ezzel. (…) Sejtelmem sincs, hogy mi változott meg bennem. Én úgy magyarázom ezt az egészet, hogy szükségem van arra, hogy Jankoért és Martinkáért harcoljak, mert ők is harcosok voltak azon igyekezetükben, hogy jobbá tegyék ezt az országot. Mivel emiatt haltak meg, ezért nem engedhetem meg, hogy ez a téma eltűnjön. Semmi előrelépés nem történt, semmit nem oldanak, és azok közül az ügyek közül, amelyekről Janko írt, még egyet sem oldottak meg. Pedig ő aztán nem kacsahíreket adott ki a médiának, hanem hiteles tényeket.

   

Soha nem gondolta, hogy Janko éppen ezek miatt a cikkek miatt kerül majd veszélybe?

De. Attól a pillanattól kezdve, amikor oknyomozó témákkal kezdett foglalkozni az ország leghatalmasabbjaival kapcsolatban. Nyíltan meg is mondtam neki: „ne piszkálgasd azokat a témákat, mert már messziről bűzlenek, még a végén valami bajod esik“. Aztán megkérdezte, mégis mi történhetne vele, hiszen az igazságot írja. Meg mégis, hogyan árthatnának neki? Lgfeljebb bűnvádi feljelentést tehetnek ellne, de ettől nem fél, mert az összes állítását rengetegszer átgondolta és igazolta. Biztos volt benne, hogy azokat, amiket leírt, képes megvédeni.

(…)

Ön nem érez félelmet?

Nekem már annál rosszabbat, mint amit csináltak, nem tehetnek. Bizonyos mértékig nekem teljesen mindegy, hogy ki mit csinál nekem, de azért vannak félelmeim. Hiszem van egy fiam, unokám, sőt most várják a második unokámat, így van kiért éljek.

Beismerem, hogy néha jönnek rám olyan pillanatok, amikor azt mondom, hogy inkább engem kellett volna lelőniük. Ha tudtam volna, hogy mi készül, odaálltam volna én a gyilkos elé, hogy addig Janko és Martinka elfuthasson. Sajnos, vannak olyan pillanatok, amikor élni sincs kedvem, aztán egy kicsit jobbra fordul a hangulatom… így megy körbe-körbe.

(…)

Emlékszik arra, hogyan szerzett tudomást a nagymácsédi tragédiáról?

Először nem is sejtettem, hogy ilyen szörnyűség történt. Hívtam a rendőrségre, majd egy óra múlva visszahívtak és azt kérdezték, hogyan nézett ki Janko és Martina, mikor születtek és a telefonszámukra is rákérdeztek. Én megkérdeztem, hogy miért akarják mindezt tudni, mire azt válaszolták, hogy igazolni akarnak valamit. Valószínűleg akkor már tudták, hogy mi történt.

Rögtön hívtam az unokatestvérem lányát, aki Érsekújvárban lakik, hogy a férjével legyenek olyan szívesek és menjenek el Nagymácsédre. (…) Annak ellenére, hogy állandóan hívtam, nem vette fel a telefont, később pedig a fiamat hívtam.

A fiam annyit mondott, hogy azonnal útnak kell indulnunk, mert bűntény történt. Konkrétumot azonban nem tudott. A fiam felhívta a barátját, hogy vigyen el minket, mert nem tudunk vezetni. (….) Elmentünk Nagyszombatba a NAKA-ra, ahol a rendőr azt kérdezte – „Ez az az asszony keletről?“. Mondtam neki, hogy nem vagyok semmiféle keleti asszony, hiszen van nevem. Erre azt kérdezte, én vagyok-e a meggyilkolt anyja. Abban a pillanatban összedőlt a világ körülöttem.

Tessék? Ezt ilyen érzéketlenül és primitíven jelentették be Önnek?

Igen. Addig a pillanatig bíztam benne, hogy mindkettőt meg lehet menteni, a gyilkosságról pedig semmit sem sejtettem.

Van valamilyen információja a nyomozásról? Egyáltalán kommunikál Önökkel valaki?

Az irat egy részét, ahol különböző vallomások vannak, hozzáférhetővé tették számunkra, de semmi különös. Az ügyvédek kommunikálnak, de a rendőrség leggyakrabban azt feleli, hogy vizsgálódnak, három verzióval dolgoznak, semmi több. Mást nem tudok.

(…)

Elgondolkodott azon, hogy ki rendelhette meg a gyilkosságot?

Személy szerint úgy gondolom, hogy a szlovák maffia volt. Bár szörnyű, hogy az olasz és az albán maffia is az országunkban tevékenykedik. Az olaszok talán a lányomat életben hagyták volna. Nem tudom. Szerintem az albánok és az olaszok számára Janko nem jelentett nagy veszélyt.

(…)

Mi segítene Önnek a legjobban? Természetesen a gyilkos és a megrendelő személyének felderítésén kívül.

Ha a nemzet újra fellépne a kormányhatalom ellen úgy, ahogy az első öt-hat tüntetésen. Jankot és Martinkát már senki sem hozza vissza, de azokat a dolgokat, amiért harcoltak, még el kell érnünk.

Mennyi bántó és negatív levelet kaptam azért, hogy nyilvánosan szerepelek… Állítólag csendben kéne maradnom, csakhogy nem maradhatok csendben, hiszen ezt a harcot végig kell harcolnom.

A kritikusoktól csak azt szeretném megkérdezni, hogy milyen anya lennék, ha csendben ülnék otthon? Amikor a gyereknek banális problémái vannak az iskolában, akkor a szülő rögtön fut megoldani a gondokat. Kérdem én, a gyilkosság nem rosszabb ennél milliónyiszor? Ha nincsenek az én helyzetemben, akkor arra sincs joguk, hogy ítélkezzenek felettem. Nem tudják, hogy mit érzek.

Azzal érvelnek, hogy tragédiák történnek, hogy más fiatalok is meghaltak már. Csakhogy más, ha az ember infarktusban vagy egy váratlan balesetben hal meg, mintsem úgy, hogy fejen és szíven lövik. Sokszor lepörgetem magamban Janko és Martina utolsó pillanatait. Hogyan félhettek, hiszen nem volt hova menekülniük, miként reménykedhettek abban, hogy a gyilkos végül leereszti a kezét a pisztollyal együtt. Nem tudok hallgatni, hiszen ez a két fiatal nem tett semmi rosszat.

(…)

Valaha képes lesz megbocsátani a gyilkosnak és a gyilkosság megrendelőjének?

Nem, ilyesmit nem lehet. Már mások is mondták, hogy meg kellene tudnom bocsájtani, de ez nem megy. Tudom, hogy a keresztény hitemből adódóan is meg kellene tudnom bocsátani, hiszen Jézus is megbocsátott azoknak, akik keresztre feszítették, de én erre nem vagyok képes. Lehetséges, hogy évek múltával, de kétlem.

Azt, hogy valaki fejen lőtte a gyerekemet, a vejemet pedig szíven, nem tudom megbocsátani. Már az fájna nekem, ha ezt a kutyámmal és a macskámmal tennék, nem még emberekkel. Ezt az egészet csak az tudná megérteni, akik a helyemben van. Semmit sem vizsgáltak ki, az utcák elcsendesedtek, nekünk pedig tovább kell élnünk ezzel.

Denník N, Zlatica Kušnírová: Nič sa nevyšetrilo, ulice stíchli, my s tým musíme žiť ďalej

Nyitókép: TASR