A szeretet nem jutalom, hanem orvosság: nem annak kell belőle többet adni, aki megérdemli, hanem annak, aki rászorul – mondja a 168 Órának Böjte Csaba ferences rendi szerzetes, katolikus pap. (…) Rákérdeztünk, mit gondol a határkerítésről, elmondta, miért tartja ministránsoknak a magyar politikusokat, és miként hozta őt kellemetlen helyzetbe Mr. Bean.

 

– Látom, két iPhone-ja van.

 

– Az egyiket itt használom, a másikat Erdélyben. Mindkettőt ajándékba kaptam egy támogatónktól.

 

 hirdetes_810x300  

– Szereti a kütyüket?

 

– Jól elboldogulok velük. Netezek, e-mailezek, facebookozom, mindkettőt használom rendesen.

 

(…)

 

– Közéleti tartalmakat is olvas?

 

– Persze, a magyar hírportálokat, a kormánypártiakat és az ellenzékieket is rendszeresen olvasom.

 

– Mindkét oldal véleménye érdekli?

 

– Hogyne érdekelne. Meg aztán így tudom kivédeni, hogy megetessenek. Szeretem továbbgondolni a dolgokat. Úgy látom, minden politikai erőnek van valami igazsága, én mindegyik megnyilatkozásban ezt keresem. Nem tetszik, ha kirugdossák a labdákat a jobb- vagy a baloldalon, közösen kéne megpróbálni gólt szerezni.

 

– Csakhogy ez nem működik.

 

– Ha történelmi léptékkel nézzük a dolgokat, akkor működik. Az elmúlt évezredben még sosem élt olyan békében a magyar ember, mint most – és ez közös siker. A rendszerváltás óta hitéért, politikai meggyőződéséért, bármilyen vállalt identitásáért senkit nem börtönöztek be, senkit nem végeztek ki.

 

– Ez már siker?

 

– De hát ez korábban nem így volt! Tud mondani a magyar történelemből harminc ilyen évet? Bethlen Gábor, aki Erdély aranykorának megteremtője volt, azt mondta magáról: bár békeszerető ember vagyok, negyven csatában mintegy ötezer ember vérét ontottam ki. Ötezer emberét, érti? Hát hol vannak ettől a mi folyton perlekedő politikusaink? Templomi ministránsok! (…)

 

– Lenyűgöz az optimizmusa, de tényleg úgy érzi, hogy minden fiatal előtt ugyanazok a lehetőségek állnak a tehetségük kibontakoztatására?

 

– Ez filozófiai kérdés. Szerintem minden ember arra született, hogy feladatokat oldjon meg. Minden egyes elvégzett feladat többé, jobbá, erősebbé tesz minket. A gyerekeknek is ezért adunk feladatokat az iskolában. Azt szoktam kérni a tanároktól, hogy ha az elkényeztetett egykéknek három versszakot adnak fel megtanulni, akkor a mi árva gyerekeinknek öt versszakot adjanak. A mi gyerekeinknek fontos hozzászokni a küzdéshez, ahhoz, hogy nekik többet kell teljesíteniük másoknál. Akit az edzésen komolyabban megdolgoztatnak, abból hamarabb lesz bajnok. A felnőttekről is azt gondolom: nem folyton nyafogniuk kellene egy-egy új feladat láttán, hanem örülniük, hogy van mit megoldani. A kihívások adják az élet sava-borsát.

 

(…)

 

– Ha valaki annyira hisz a szeretet erejében, mint ön, érzékeli egyáltalán a szeretet bonyolultságát?

 

– Nagyon sokféle fajtáját láttam már a szeretetnek. Egyszer bejött hozzám egy fiatalasszony két gyerekkel, mert megverte őt a férje. Szidja az urát rendesen. Felhív a férje, hogy küldjem haza az asszonyt, a feleségnek otthon van a helye. Mondom neki, nem akar hazamenni. Erre ő: akkor feljelent engem. Hát szép, én etetem a maga gyerekeit, erre megfenyeget? Mondom neki, hozzon három szál virágot, mosolyogjon rá az asszonyra, és akkor haza fog menni. Ő ilyen hülyeségekkel nem foglalkozik, inkább felakasztja magát. Gondolja meg, mondom én, a virág jóval olcsóbb, mint a kötél. Na, többet nem is viccelek ilyesmivel, mert ez a hülye tényleg felakasztotta magát, még szerencse, hogy a szomszédok időben levágták.

 

Egy hétre rá fölhív, mondom neki, mikor jön már a virággal, azt mondja, értsem meg, a magyar ember olyan, mint a fenyő, inkább eltörik, de nem hajlik. Na, akkor vettem három szál virágot az asszonynak, odaadom neki, mondom, a férje küldi. De nem hitte el, szerinte a férje nem olyan virágküldős fajta. Akkor leültem vele, és azt mondtam, hiszen magát szereti a férje. Én itt vagyok lassan hatvanévesen, értem például még senki nem akart meghalni. A férje naponta hazamegy az üres házba, hiányzik neki maga is meg a gyerekek is. Szereti magát, higgye el. Rám néz az asszony: de hát akkor miért nem mondja soha? Hát igen, ez a baj. Sokan valójában azt szeretnék mondani a párjuknak, hogy „nélküled semmi értelme az életemnek”, ehelyett azt mondják, „te milyen hülye vagy”. Ha mindenki képes lenne kifejezni az érzéseit, úgy tűnne el a sötétség a családból, mint a harmat hajnalban a mezőn.

 

(…)

 

– Mindenkinél működik a szeretetgyógyszer? Még tényleg nem érte önt kudarc?

 

– Azért ha Ronaldo tízszer lefutja a védőjét, nem mindegyik lövéséből lesz gól. Százkilós disznóból sose lesz száz kiló kolbász. Nem állítom, hogy mindenki meggyógyítható, de azt igen, hogy a szeretet minden ember lelkiállapotán sokat javít. Ha Jézus azon a nagypénteken, ott a keresztfán tudott volna valamilyen más gyógyszert is a bajainkra, mint a szeretet, nyilván megmutatta volna. A szeretet nem jutalom, hanem orvosság: nem annak kell belőle többet adni, aki megérdemli, hanem annak, aki rászorul.

 

– Rendben, ismeri a szeretetet. És a gyűlöletet? Találkozott vele egyáltalán?

 

– Megéltem magam is. Ötvenhat után a kommunisták bezárták az apámat, mert verset írt a forradalomról. A szekusok bevitték, a román bíróság hét évre ítélte. Négy és felet leült belőle, nem sokkal az után, hogy kiszabadult, meghalt. Ötéves voltam, nem csoda, hogy az apám elvesztése gyűlöletet szült bennem. Sokáig azt éreztem, bosszút kellene állnom. Aztán ahogy nőttem föl, elgondolkoztam, kire is haragszom én. A börtönparancsnokra, a verőlegényekre, a bíróra vagy magára a kommunista rendszerre? Rájöttem, hogy valójában az emberi butaságra, a fejekben lévő sötétségre haragszom. Az emberek nem rosszak. (…) Nem vagyok benne biztos, hogy a gyűlölet önmagában létező dolog. Talán csak a félelmeinket, a megalázottságunkat éljük meg ebben a formában. Az ember eredendően jó.

 

– A menekült is?

 

– Ő is.

 

– Azért kérdezem, mert ön híve a határkerítésnek.

 

– Amikor az árva gyerekeket beengedjük a házainkba, egyúttal be is fogadjuk őket. Menekülteket is csak akkor engedhetünk be Európába, ha képesek vagyunk befogadni, azaz integrálni őket. És csak annyit, ahánnyal tényleg képesek vagyunk törődni-foglalkozni. Különben nagy baj lesz. Én hiszem, hogy mindenkit lehet integrálni, de azt is tudom, ez borzasztó nehéz és lassú folyamat. A kunokat is sikerült integrálnunk, de csak véres és hosszú küzdelem után. Ezért azt mondom, szükség van a kerítésre, de egy hatalmas ajtót kell rajta nyitni, hogy mindenki kopogtathasson és bejöhessen rajta, aki tényleg szükséget szenved.

 

(…)

 

– Milyen műsorokat néz a tévében?

 

A szobámban nincs tévé. Csak véletlenül szoktam nézni, ha valahol be van kapcsolva. Az otthonban nem lehet elkerülni, a gyerekek sokat néznek focimeccset meg filmeket. A múltkor alaposan megjártam: meglátogattam egy családot, ahol a gyerekek-unokák nézték a tévében a Mr. Beant, a nagymama pedig közben arról panaszkodott nekem, hogy milyen nehezen dolgozza fel a férje halálát. Az asszony háttal állt a tévének, én pont szemben vele. Az a mafla Mr. Bean csinálta a hülyeségeket, állandóan odavonzotta a tekintetemet, alig bírtam megállni nevetés nélkül. Kínos egy helyzet volt.

 

168Óra.huNem kell folyton nyafogni – Böjte Csaba: Szükség van a kerítésre, de egy hatalmas ajtót kell rajta nyitni

Nyitókép: Hernád Géza

Megosztás:

Tetszett önnek ez a cikk?

Kattintson az alábbi gombra vagy a kommentek között bővebben is kifejtheti véleményét.

Ön lehet az első aki a tetszik gombra kattint!