„Tűzkeresztség teljesítve“ – A német Bundeswehr koszovói bevetése (1999)

Nyitókép: Német katonák vizsgálják a beszolgáltatott kézifegyvereket a koszovói Prizrenben. A „békemisszió” azonban hamar megmutatta véres arcát. (AP)

Valamivel több mint 20 évvel ezelőtt (1) a Német Szövetségi Hadsereg (Bundeswehr) első éles bevetését teljesítette az egykori Jugoszlávia területén. A légierő Tornádói szerb hadállásokat bombáztak, a szárazföldi erők pedig bevonultak Koszovóba. A „békemisszió” számos kényes helyzetet teremtett a német katonák számára, akik már az első napokban tűzharcba keveredtek.

Visszajátszuk a történelmet – Jugoszlávia bombazáporban: 20 éve kezdődtek a NATO légicsapásai

Visszajátszuk a történelmet – 20 éve lőtte le Dani Zoltán a “lopakodót”

   

1999. június 12-én a Bundeswehr egyik páncélozott gépjárműoszlopa nagyszámú civil örömujjongása közepette átlépte az albán határt a morinë-i átkelőnél, ahol Koszovó területére lépett. A jugoszláv tartományban akkor már három éve véres polgárháború dúlt, a törékeny béke alig pár napja volt érvényben. A német katonák a nemzetközi KFOR-erők részeként érkeztek a (…) helyszínre, hogy megakadályozzák a harcok újbóli fellángolását. A koszovói misszió máig a jelenkori német történelem egyik mérföldkövének számít, hiszen német katonák a második világháború óta először vettek részt újra harci bevetésen.

Németországban az évtized elején még senki nem vállalt volna be egy hasonló lépést. Ám a koszovói krízis (…) közbeszólt: 1998 őszén az ellenségeskedés a tetőfokára hágott. A Koszovói Felszabadítási Hadsereg (UÇK) fegyveresei számos merényletet hajtottak végre, amire a szerbek etnikai tisztogatással válaszoltak (…). Végül Slobodan Miloševič jugoszláv elnök a NATO nyomására beleegyezett a fegyvernyugvásba, valamint a OSCE (2) fegyvertelen megfigyelőinek koszovói kiküldetésébe.

Visszajátszuk a történelmet: Slobodan Milošević – Út a hatalomba

A OSCE munkatársainak védelmére a szomszédos Macedónia területén „Extraction Force” (Joint Guarantor) néven több ezer NATO-katonából álló egység alakult, melyhez a Bundeswehr 250 katonája is csatlakozott. A német egység gerincét egy megerősített vadász-zászlóalj 180 vadásza illetve katonai rendésze (Feldjäger), valamint 22 darab Hiúz (Luchs) és Róka (Fuchs) páncélozott jármű alkotta. A kontingens feladata abban állt, hogy vészhelyzet esetén evakuálja az OSCE tagjait, a harci cselekményeken való részvételt azonban szigorú parancs tiltotta.

A szerbek és albánok közötti összecsapások a fegyverszünet rövid nyugalma után 1999 elején ismét fellángoltak, majd a tárgyalások sikertelenségét látva az OSCE március 19-én összecsomagolt és elhagyta Koszovót. (…) Ez a jelzésértékű lépés a háború közeledtére engedett következtetni, amit a Bundeswehr Macedóniában állomásozó immár 3000 katonája is sejtett. (…)

1999. március 24-én Gerhard Schröder német kancellár televíziós beszédben jelentette be a NATO-légicsapások kezdetét. A háború szükségességét a „humanitárius kataszrófa” elhárításával magyarázta. Szavai szerint Németország nem kíván háborút vívni, de felhatalmazást kapott, hogy egy „békés megoldás érdekében katonai erőt alkalmazzon”. A „humanitárius katasztrófa” megakadályozása mint a légicsapások legitimációja azonban igencsak gyenge lábakon állt, főleg, hogy az ENSZ nem adta áldását a hadműveletekre. Magyarán: a NATO-légicsapásai ellentétesek voltak a nemzetközi joggal. A német közvélemény felháborodása nyomán a szövetségi kormány kizárta ugyan a német szárazföldi csapatok bevetését, a légiháborúban ellenben részt kívánt venni.

A légierő  51. felderítő- és 32. vadászbombázó-századának négy Panavia Tornado-RECCE és tíz Panavia Tornado-ECR gépét a kiszolgálószemélyzet 350 tagjával együtt az olaszországi Piacenzába telepítették.  Az elkövetkező  hónapokban ezek a vasmadarak 390 bevetést repültek, melyek során a védelmi minisztérium adatai szerint 240 HARM típusú föld-levegő rakétát lőttek ki a jugoszláv hadsereg aktív és passzív légelhárítására. (…)

A Bundeswehr szárazföldi erőinek létszáma időközben 4000 főre duzzadt Macedóniában – további 300 fő Albánia területén látott el szolgálatot. Döntő részben műszaki katonákról volt szó, akik a menekültek ellátásában és egy menekülttábor felépítésében segédkeztek. (…) A hadszíntéren ezalatt a légicsapásokba vetett hit illúzióvá vált, ahogy azt Klaus Reinhardt, a KFOR-erők későbbi német parancsnoka is hamarosan megtapasztalta:

„A légicsapások kezdete óta a napi szinten megtartott videókonferenciák során felettébb kritikusan szemléltük a bombázások igen korlátozott eredményeit. Viszonylag hamar rá kellett döbbennünk, hogy a szárazföldi csapatok bevetése elkerülhetetlen lesz.”

A NATO légicsapások ellenére a szerbek továbbra is komoly harcértéket képviseltek. (…) Annál is nagyobb meglepetésként hatott, amikor Belgrád 1999. június 10-én beadta a derekát és a kumanovói egyezményt aláírva vállalta a csapatai koszovói kivonását. (…)

A kapituláció aláírásával a Bundeswehr katonai missziója egy új fázisba lépett. (…) A parancsnak megfelelően a német kontingenst egy bevetési dandárba szervezték, amely Albánián át vonult be Koszovó területére. A mintegy 8500 főt számláló dandár legnagyobb részét – ahogy korábban is – parancsnoki illetve támogató egységek (utász-, rádiós-, hadtáp- és egészségügyi századok) alkották, de emellett bevetési századokkal és páncélosokkal is rendelkezett. A harci erőt a 233. és 571. hegyivadász-, valamint a 7. páncélos felderítő-zászlóaljak képviselték 37 Leopard 2 harckocsi és 37 Marder lövészpáncélos aktív támogatásával (…).

A németek bevetési területként Prizrent, a tartomány második legnépesebb városát kapták. Jóllehet a jugoszláv hadsereg visszavonult, továbbra is számítani kellett az orvlövészek, aknák és robbanócsapdák okozta veszélyhelyzetekre.

1999. június 13-án a Bundeswehr az albánok ujjongása közepette bevonult Prizrenbe (…). A helyszínen robbanásig feszült volt a helyzet. Míg az albánok által lakott városrészekben ünnepi hangulat uralkodott, addig a szerb civilek pánikszerűen hagyták el a várost. Félelmük, hogy az UÇK megtorolja a jugoszláv hadsereg túlkapásait, ugyancsak nem bizonyult alaptalannak. Az UÇK egységei felszabadítóként vonultak végig a tartományon és különleges brutalitással léptek fel a helyi szerbek ellen. A Bundeswehr „humanitárius missziója” így kénytelen-kelletlen „közvetítői” vagy „deeszkalációs” feladattá vált.

Még aznap kora este bekövetkezett az első, halálos áldozatokat követelő összetűzés. Ezen a „véres vasárnap”-ként emlegetett napon két, kézigránátokkal és kalasnyikovval felfegyverkezett szerb egy sárga Ladában ülve áttört egy német útzáron és a Bundeswehr vadászainak figyelmeztető lövése ellenére sem állt meg. Az ügyeletes parancsnok erre kiadta a „Feuer frei!” („Tüzet nyiss!”), amire a német katonák 220 lövést adtak le az autóra. A sárga Ladát gyakorlatilag szitává lőtték. A kocsi vezetője azonnal meghalt, társa pedig röviddel később hunyt el (…). Az elkövetkező napokban elharapódzott a lopások és gyújtogatások száma, amin a Bundeswehr csak nehezen tudott úrrá lenni. Ráadásul csak az első héten 50 aknabaleset is történt. (…)

A helyzet sok évvel később is felettébb feszült a német szektorban. 2004-ben radikális albánok egy csoportja támadt a prizreni Mihály arkangyal kolostorra és felgyújtotta az épületet. Az ott tartózkodó szerzeteseket a német békefenntartóknak kellett kimenteni. A koszovói misszió végét megbecsülni sem lehet, így a mai napig a Bundeswehr 500 katonája vívja szélmalomharcát a békéért és a rendért.

(1). Az eredeti szövegben „majdnem 20 évvel ezelőtt” szerepel, ugyanis a cikk 2017 szeptemberében jelent meg először nyomtatásban.

(2). Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet.

(3). 2021-ben a Bundeswehr 400 katonája teljesít szolgálatot a koszovói misszió keretén belül. A cikk a 2017 márciusi adatokat közli.

Forrás (németül): Gábor Orbán. Kosovokrieg 1999, Feuertaufe bestanden. In: Militär & Geschichte 5 (2017), 56-61.

Fordította: Orbán Gábor, MA