Csáky Pál: A csillag fénye

Nyitókép: Facebook

A férfi fáradtan ült le a sziklára. Közel volt már a város, de a hosszú út megviselte őt. Kimerültnek, elcsigázottnak érezte magát.

Az öröm azonban ott volt a szívében. Örült, hogy a hosszú távollét után végre hazaérhet. A csend, amely körbefogta, pihekönnyű létgolyóba zárta őt, s a behavazott fenyves a háta mögött szinte misztikus keretet vont köré.

Egyszer csak egy sejtés futott át rajta: úgy érezte, nincs egyedül. Oldalra pillantott: az egyik sziklán egy angyal ült. Éppen feléje fordította a tekintetét.

   

Még a lélegzete is elakadt. Hihetetlen, szürrealisztikus volt a kép, elképzelhetetlen, megálmodhatatlan a modern világban.

Az angyal szólalt meg végül.

– Kimerült vagy? Nagyon fáradt?

Baráti hang volt, visszafogott, csendes. Bársonyos, meleg alt.

Az első reakciója az volt, hogy csendben marad. Nem fog megszólalni, gondolta, nehogy elárulja az esetleg erre tévedőknek, hogy képzelődik. Váltig nem akarta elhinni, hogy valóság lehet az, ami történik vele.

– Miért? Érted már, miért történik mindez? – folytatta az angyal.

Lélegzetet sem mert venni, nemhogy megszólalni. A tekintetét konokul a földre szegezte.

– Megértelek, nem egyszerű a válasz – folytatta néhány másodperc múlva az angyal. – De ti tettétek bonyolulttá.

Döbbenetet érzett, nem értett semmit az egészből. Itt ül egy hideg sziklán, fáradtan, pár száz méterre az otthonától, egy pici erdő szélén – és látomása van. Vagy képzelődik. Halucinál! A huszonegyedik században ilyen bizonyára nincs, nem lehet! Annyira várta már, hogy hazaérjen, annyira vágyta már az ünnepet, hogy tessék: már képzelődik is. Félve nézett oldalra: az angyal tényleg ott ült.

– Nem először próbálok meg beszélni veled, de otthon nem lehet – folytatta az angyal, mintha mi sem történt volna. – A sok zaj meg a sok fény megöli az érzékeket – mondta csak úgy, magának. – De úgy látszik, ez egy ilyen világ. Azért érdekelne: jól érzed magad benne?

– Nem tudom, mire gondolsz – szánta rá magát a félszeg válaszra.– Nincs hatalmam, hogy megváltoztassam a valóságot.

– Alibista válasz – mosolyodott el az angyal. – Nem is vártam mást. Mind ezt mondjátok: ilyen a világ, ilyen a környezetünk, mi csak egy porszem vagyunk ebben az óriási forgatagban. Nincs választásunk, el kell fogadnunk a játékszabályokat.

Nem érzett szemrehányást az angyal szavában.

– Egy egyszerű ember vagyok csupán – válaszolta. – Nem én teremtem létünk szabályait.

Az angyal felemelte az ujját. Nem volt teátrális, inkább csak a figyelmet akarta felhívni a mondandójára. A hangja is csendes volt.

(…)

Melegség támadt a lelkében. Maga sem tudta miért, egyszer csak azt érezte, hogy néhány könnycsepp indul meg lefelé az arcán.

A megigazulás, a felszabadulás könnyei.

Csáky Pál: Facebook